„Ami a jelenben megadatik” – Molnár Erzsébet interjúja Bartalos Tóth Ivetával a Helé című kötetéről

Bartalos Tóth Iveta nevével bizonyára már nagyon sok olvasó találkozott: a dunaszerdahelyi születésű írónő, széleskörű publikációs tevékenysége mellett, immár három kötettel büszkélkedhet. A szerző 2018-ban megjelent – Mészáros Krisztinával közösen írt – „Anyább” anyák és a 2020-ban nyomdából kikerülő Élet lejárt szavatosággal című könyveit szlovák nyelvre is lefordították. A legutóbbi, 2024-es kötete a rövidprózákat tartalmazó, különös című Helé. A frissen megjelent könyvéről, az irodalmi hatásokról, a szlovákiai magyar identitásról és a jövőbeli terveiről kérdeztük.

A 2024-ben megjelent novellásköteted a Helé címet kapta, ami egy a kötetben olvasható próza címe is; a könyvborítót ugyancsak ez a szöveg ihlette. A Helé a cseh „hele” szó magyarosítása, amely – utalsz is rá az említett írásban – a csehszlovák meséből ismert Kisvakond szavajárása; maga a szó azt jelenti, hogy: „nini, figyelj”. Te mire akarod felhívni az olvasó figyelmét?

Amikor a Helé című novellámat megírtam, eldöntöttem, hogy ez lesz a következő kötetem címadó írása, hiszen egyrészt utal arra a csehszlovák közegre, amelyben felvidéki magyarként felnőttem és amelyet szerettem volna megidézni, másrészt pedig elég könnyed, játékos és nem fogalmaz meg semmi komolyabb üzenetet. A Kisvakond sokunk gyermekkorának kedves mesehőse, a Helé, azaz „nini”, pedig egyfajta megszólítás ehhez az időutazáshoz.

A könyv hátlapján lévő ajánlásban Grecsó Krisztián az írói stílusodat leginkább az erdélyi Bodor Ádámhoz és az indiai Arundhati Royhoz hasonlítja. Találónak érzed ezeket a párhuzamokat?

Számomra nagyon sokat jelent Grecsó Krisztián támogatása, az Élet és Irodalomban publikált írásaim kapcsán volt lehetőségem együttműködni vele. Bodor Ádám könyveinek komor hangulatvilágát nagyon szeretem. Ha példaképeket kellene megneveznem, akkor rajtuk kívül Dragomán Györgyöt és Szvoren Edinát említeném meg. Beszippant és elvarázsol az a világ, amelyet az írásaikon keresztül megteremtenek.

2018-ban – Mészáros Krisztinával közösen írt – az „Anyább” anyák, míg 2020-ban az Élet lejárt szavatossággal című köteted jelent meg. Előbbi az anyasággal, utóbbi a szorongással foglalkozik. A Helé szintén nem „könnyű” témákhoz nyúl. Írsz többek között halálról, gyászról, abúzusról, testképzavarról és magányról, Juhász Katalin ebből kiindulva az Új Szóban azt írta a Heléről, hogy nem egy strandra való olvasmány, sokkal inkább a szürke hideg napokhoz passzol.

Nem volt határozott stratégiám a feldolgozott témákat illetően, egyszerűen megtaláltak, szembe jöttek velem és én feldolgoztam őket. A kötet írásaiban elsősorban a gyerekkori perspektíván keresztül bemutatott környezet a hozott anyag. A falusi élet, a bandázás, a mezőgazdasági szövetkezetek világa, a rendszerváltást követő évek bizonytalan hangulata, a szlovák-magyar konfliktusok, az ebben a korban felnövő és önmaguknak helyet kereső emberek történetei. Ezeket már gyermekként megfigyeltem, az írással sikerült is újra megelevenítenem őket.

A kötetet egyébként nem gondolom komornak, szerintem a humor is helyett kapott benne, de tény, hogy kell időt hagyni az egyes történeteknek, nem szabad végigfutni rajtuk. Sok olvasóban idézik meg a múltat, ezt már a visszajelzéseikből tudom. Kellemes és fájdalmas emlékeket is a felszínre hoznak. Engem sokkal inkább motivál a témák kiválasztásánál a hangulat megteremtése. Nem érzem fontosnak, hogy kerek sztorikat meséljek el, számomra fontosabb berántani az olvasót és sok esetben ráhagyni azt a kreatív folyamatot, amely keretet ad az adott novellának. Így eshet meg, hogy egyazon történet az egyik olvasó értelmezése szerint happy enddel zárul, míg egy másik szerint szomorúan.

A ZEN című prózában alaptételként kezelik, hogy egy szlovákiai magyar biztosan tud szlovákul, a Fehér című írásodban megjelenik a szlovák-magyar együttélés, a Jede jede vlácsik című prózádban a kitelepítések kérdésével foglalkozol, említed a Kisvakondot is, amely biztosan sok olvasóból vált ki nosztalgikus élményt, sőt néhány esetben használsz szlovák kifejezéseket is. Mennyire volt tudatos ezeknek a kisebbségi léthelyzethez köthető elemeknek a beépítése? Mennyire fontos számodra a szlovákiai magyar identitás? Mit gondolsz, ezek a sajátosságok egy magyarországi olvasó számára nehezebbé teszik a szöveggel történő azonosulást?

Fontos volt számomra, hogy a kötet egyfajta múltidézés is legyen, a csehszlovákiai, szlovákiai magyar emberek hétköznapi traumáit és a kisebbségi lét kapcsán átélt konfliktusait is feldolgozza. Sokat jelent nekem ez a szlovákiai magyar közeg, szeretem a lehetőségeket, amelyeket ad és igyekszem ezeket is észrevenni a nehézségek mellett, amelyekkel főként a rendszerváltás utáni években kellett szembenéznünk. Mi itt mindig a magyarok leszünk, a határ túloldalán pedig gyakran a szlovákok vagy a csehek, amivel sokszor megdöbbentő szembesülni. Mára én a saját kisebbségi létemet kiváltságként élem meg, szeretek építkezni a multikulturális közeg adta lehetőségekből. A szlovák vagy tájjellegű kifejezéseket igyekeztem úgy használni a novelláim megírásakor, hogy azok ne csak a felvidéki magyarok számára legyenek értelmezhetőek.

A Pillangós című ciklusban a novellák többsége az apaképhez, az apafigurához kapcsolódik. A történetekben előkerül az önfeláldozó apa képe, de a családját bántalmazó, elhagyó apa is feltűnik. Véleményed szerint létezik egyáltalán „ideális” apakép? Miért fontos tematizálnunk napjainkban az apafigura hiányát és annak különböző módozatait?

A nyolcvanas-kilencvenes években másnak láttam az apákat, mint manapság, amikor is babakocsit tologató, játszótéren a gyerekkel vidáman játszó apukák jönnek szembe velünk az utcán. Nem volt célom a tematizálás, viszont azok az apamodellek, amelyeket gyermekként megfigyelhettem a környezetemben, sokkal messzebb voltak a családjaiktól, mint a mai apukák. Az apa dolgozott, sokszor egyedüli családfenntartóként, munka után akár másodállásban is. A falusi kocsmák tele voltak, általában munka után oda vezetett a férfiak első útja. Gyakori volt az alkoholizmus, a gyereket elsősorban az anya nevelte, vagy a többgenerációs családokban a bővebb család, de legritkábban az apa. Azt gondolom, mára ez rengeteget változott, de még mindig nem eleget. Fontos hozzátennem, hogy nekem szerencsére egy józan életű apa jutott, aki a kocsmába maximum akkor ment be, ha vagy cigit vett magának, vagy nekünk csokit.

A Párosbérlet-ciklusban a magány különböző arcait mutatod meg (magányos nagyszülők, társas magányban élő házaspár, saját fejébe, gondolataiba zárt beteg férfi). Korunk egyik problémája az elszigetelődés, elmagányosodás és a társas magány megélése. Mit szerettél volna üzenni ezekkel a „magány-novellákkal”?

Ez a ciklus az öregkori elmagányosodás különböző arcait mutatja be. Ahogy idősödünk, egyre jobban bezárkózunk érzelmileg és a társasági kapcsolataink terén is. Egyre ritkábbak a háromgenerációs családmodellek, aminek szerintem mindenki a vesztese egy kicsit. Céltalanná válik sok idős ember, akik aktív éveikben megszokták, hogy feladataik vannak és sokuk számára a pihenés nem volt a hétköznapok része. A kisgyermekes családok örök feladata és kihívása, ki, hogyan tudna segíteni a gyerekek logisztikájában, nevelésében, amellyel nehezen boldogulnak. A gyermekek pedig a legnagyobb kárvallottjai ennek a helyzetnek, hiszen a nagyszülő nem nevel, ő a mesélő, a feltétel nélkül szerető személy, a vigasztaló, a megértő, a cinkos, a kényeztető szerepét kapja, ami szerintem az egyik legszebb. Fontos foglalkozni a társas magány témájával is. Sokan a nyugdíjas lét mindennapjaiban ismerik meg igazán a társukat és szembesülnek azzal, mennyire nem egy életet éltek már évtizedek óta. Mindig elszomorodom, amikor az emberek a nyugdíjas éveiktől remélnek élményeket, időt és szebb életet. Fiatalabb korukban viszont évtizedeket élnek le gépszerűen, robotüzemmódban.

A történetek többségét gyermeki nézőpontból ismerjük meg. Mit ad hozzá a gyermeki nézőpont a nehéz családi drámák elmeséléséhez?

Szerintem van egyfajta elemi tisztaság abban, ahogy a gyerek látja és érzékeli a világot, megéli a nehéz helyzeteket. Nem helyezkedik, taktizál, csak reméli és vágyja a békét, a nyugalmat, a szeretetet.

Könyvedet és annak eladásának/odaajándékozásának menedzselését a Facebookon végzed; te nemcsak reklámozod – ami többnyire jellemző az írókra, költőkre –, de postázod, elviszed, recenziós példányokat teszel félre, amelyeket szintén elküldesz stb. Ez marketinges vénáról árulkodik. Mennyire idő- és energiaigényes ennek a menedzselése? Hogyan jutott eszedbe, hogy te veszed kézbe a köteted marketingjének az irányítását?

A kötet a pozsonyi Womanpress kiadó gondozásában jelent meg, amely aktívan segíti a könyv útját. Matús Czinege Noémi és Noszek Barbara igazán erős társaim voltak a kötet megszületésének folyamatában, mindkettőjüktől sokat tanultam és inspirálódtam. Szerzőként fontosnak tartom, hogy a könyv életútját én magam is alakítsam. Bizonyára hatással van erre, valamint a marketing- és értékesítési stratégiára az is, hogy közgazdász diplomával és tapasztalattal rendelkezem. Számomra az olvasókkal való kapcsolatteremtés ugyanúgy hozzátartozik az írói léthez, mint maga a kreatív írói munka.

Idén te írod az Irodalmi Szemle hagyományos tárcanovella-sorozatát, amely Alzsbetka címen fut. Ezen kívül min dolgozol jelenleg? Van már ötleted, terved a következő kötetedhez?

Hatalmas megtiszteltetés számomra, hogy ebben az évben én lehetek az Irodalmi Szemle tárcanovella-sorozatának szerzője. Idáig három történet született meg az Alzsbetka-sorozatból, terveim szerint ez a sztori akár egy regénnyé is összeállhat majd egyszer, ez most a legfőbb célom. A meseírással is kacérkodom, gyermekkoromban imádtam szabadjára engedni a fantáziámat. Ehhez nagy inspirációt jelentenek Eszter lányom alkotásai, aki jelenleg grafikusnak tanul és az általa megrajzolt karakterek már elindítottak egy történetet a fejemben.

Ami viszont a legnagyobb feladatom, az a jelen és a Helé sikereinek a megélése. Mindig a jövőt tervezzük. Az a siker, amelyet elértünk tegnap, mára már a múlté. Néha meg kell állni, lelassulni és élvezni azt, ami a jelenben megadatik. Ezt tanulom én is. Lehet, hogy ez már az öregedés jele?

Molnár Erzsébet (1989, Érsekújvár)

Magyar nyelv és irodalom szakos tanár, fejlesztőpedagógus, irodalomterapeuta.