Bartalos Tóth Iveta tárcanovellája

Julija Svetlova felvétele

Alzsbetka

Anya végleg elfogy

Aznap, amikor Lajos elment, anya végtelen sírásba kezdett és fekete gyászruhába öltözött. Hatalmas ruhásszekrénye, amelyet minden szombaton vakítóan csillogóra fényezett Diavával, mint a mesebeli kisgömböc, egyenként falta be a színes, irodai kosztümjeit és virágmintás blúzait, mohón nyelte le a rengeteg bizsut és retikült, a piros rúzst és a púdert, mindent megevett és örökre elzárt, amitől az én anyukám egészen addig a falu legszebb asszonya volt.

Akkorra már semmi mást nem tudtam elképzelni, csak hogy soha többé nem látom viszont a bátyámat, az Isten katonája lett valójában a Lajos, nem a Szlovák Hadseregé, ezért van ez a nagy feketeség, a néma gyász, a lassan mindenünket eláztató könnyek, és ezért ég folyton a gyertya Szűz Mária szobra előtt a nagyszobában. Iskola után be is kopogtam István atyához a parókiára, kértem, legalább ő legyen velem őszinte, mondja a szemembe az igazságot, nyolcévesen elég idős vagyok már a cudar világ kegyetlen tényeihez, ha meghalt a testvérem, azt nekem is jogom van tudni, mire ő megsimogatta a fejem, és azt tanácsolta, mondjak el érte minden este egy Miatyánkot és egy Üdvözlégyet, akkor nem érheti semmiféle baj sem őt ebben az egész csúnya katonásdiban.

Azt is megkérdeztem tőle, mennyi könny fér el az ember szemeiben, mert az én anyukám két napja megállás nélkül csak sír, erre az Atya elmagyarázta, hogy anyának a nagy bánatban meghasadt a szíve, onnét jön az a sok könny, mire én még jobban rettegni kezdtem, hogy a szíve után sorban elsírja majd a többi szervét is, lassan elfolyik a tüdeje és a mája, a veséje és a gyomra, eltűnik az arca és a melle, ereiben az utolsó csepp vér is áttetsző, sós könnyé változik és azután én árva gyerek leszek.

Behoztam hát a kék zománcos kannát a kamrából, nagy fájdalmában azzal követtem őt mindenhová. Egyenként felszedtem csillogó gyöngyökként szétguruló könnycseppjeit, azokból fűztem opálszín rózsafüzért, majd imára összekulcsolt kezeire akasztottam. Négynapnyi kemény munkával festett üvegablakú hatalmas templomot emeltem, fájdalmas hangú lila harangvirágok zúgtak égig érő tornyaiban. A könnyeiből faragott Mária-oltár elé bársonyvirágmagokat vetettem, hadd simogassák imádságban megrogyott térdeit. Egy metszett ágat a földbe szúrtam, fájdalma súlya alatt meghajlott szomorúfűz nőtt ki belőle. Anyám könnyeiből egy egész világot építettem.

Csak nekem nem maradt belőle semmi sem. A hatalmas munkában megfáradva szerettem hozzá bújni, de könnyei kemény páncéllá változtatták ormótlan fekete ruháját. Hangosan kiabáltam, hé, itt vagyok, láss, hallj, szeress, de temploma vastag falai elnyelték követelődző szavaim.

Aztán egy napon telefonált a Lajos. Percekbe telt, mire madárcsontú, elfogyott anyámat a telefonhoz vezettem.

Kell cigi, pénz és kaja, mondta neki a bátyám.

Nagyon hiányzol és szeretlek, hallotta helyette anyám.

Határozott mozdulattal tette le a narancssárga telefonkagylót. Igyekezz, mennünk kell az üzletbe és a bankba, szólalt meg erős hangon és elindult az udvaron parkoló Felíciája irányába. Könnyei áztatta vizes ruháját a Vág irányából fújó szél szárította. Gyorsan távolodó alakja minden lépéssel egyre magasabbá változott.

Megjelent az Irodalmi Szemle 2025/3-as lapszámában

A pozsonyi Közgazdaságtudományi Egyetemen diplomázott. Mészáros Krisztinával 2018-ban jelent meg az „Anyább” anyák című közös könyvük, melynek 2020-ban elkészült a szlovák fordítása is. 2020 őszén jelent meg az Élet lejárt szavatossággal című novelláskötete, amely harminc, a szorongás témáját feldolgozó történet gyűjteménye. Néhány évig a Vasárnap Lélek magazin egyik szerzőjeként is írt, civil munkája mellett pedig a Mert nőnek lenni jó közösség társalapítója és egyik főszervezője. Legútóbbi könyve a 2024-ben megjelent rövidprózákat tartalmazó Helé. Családjával együtt Nyárasdon él.