„Bennük, velük élek” – interjú Forgács Péterrel

A párkányi születésű Forgács Péter prózaíró nevével gyakran találkozhatunk irodalmi körökben: a Szuperhold (2018, 2020) című első novelláskötetének több darabja is díjnyertes alkotás – ezt jelzik a szerző szlovákiai magyar és magyarországi pályázatokon elért eredményei. Forgács Péter írt kisregényt Fadrusz János szobrászművészről (Fadrusz, 2018), legutóbb azonban egy újabb novelláskötettel rukkolt elő. Az őt ért hatásokról, az írói kurzusokról, a valóság és fikció kapcsolatáról, továbbá a 2024-ben megjelent Veled marad, elkísér című kötetéről kérdeztük.

Válogatott szintű levelezési sakkozó vagy, keresztrejtvényeket készítesz különböző lapoknak, továbbá több évtizede matematika- és fizikatanárként dolgozol. Hogyan függ ez össze az írással?

A levelezési sakk már a múlté. Rengeteg időt és energiát igényelt, egy játszma több mint egy évig is eltartott. Volt, hogy 33 partit játszottam egyidőben, s ha ezek a megoldásra váró szituációk befészkelik magukat az ember elméjébe, nem tágítanak, amíg így vagy úgy meg nem oldódnak. Kevésnek bizonyult a nap huszonnégy órája, döntenem kellett, mitől válok meg. A versenysakk lett a vesztes, kizárólag az időrabló mivolta miatt. Egyébként nagyon szerettem a hajnalba nyúló, tartalmas elemzéseket, főleg ha a kép fokozatosan az én javamra tisztult ki. Maradt a keresztrejtvény-szerkesztés, persze a hivatásom, a tanári pálya mellett. Volt, hogy nyolc szerkesztőségbe dolgoztam be egyidőben, ami szintén rengeteg időmet felemésztette, pedig már nagyon feszítettek belülről a kikívánkozó szövegek, egyre gyakrabban kínzott az elfojtott írásvágy. Aztán, 14 évnyi Rejtvénysziget-szerkesztés után, az egyik ismert szlovákiai magyar lap takarékossági okokra hivatkozva felmondta a szerződésemet. Először nagyon el voltam keseredve, kudarcként éltem meg az egészet, de visszatekintve isteni beavatkozásnak tekintem a történteket, hiszen akkor nyílt ki számomra az irodalom és az írás kapuja.

2013-ban Budapesten elvégezted a Magyar Író Akadémia szépíró mesterkurzusát, majd több írószemináriumi sorozatot, nyári írótábort is abszolváltál, amelyek nagyban segítették a szakmai fejlődésedet. Kik voltak a mestereid, és milyen írói fogásokat lehet eltanulni egy ilyen kurzuson?

A Magyar Író Akadémiára a feleségem fizetett be születésnapi ajándékként, amiért azóta is hálás vagyok neki, már csak azért is, mert ez a lehetőség nekem valahogy eszembe sem jutott, pedig, mint utóbb kiderült, óriási lökést jelentett az írói karrierem kezdetén. Kinyílt számomra a világ, heti rendszerességgel jártam Budapestre, rettentően élveztem az egészet. Minden alkalommal két-két kortárs író adott elő a Müpa egyik különtermében, voltunk vagy hatvanan. Lenyűgözött, amit a profi íróktól hallottam, rengeteget tanultam tőlük, de a legfontosabbnak azt tartom, hogy egycsapásra bekerültem az irodalmi körforgásba. Húsz kortárs író illusztris társasága adta át nekünk a tapasztalatait hétről hétre, közben a hallgatók között komoly barátságok születtek, sokukkal a mai napig tartom a kapcsolatot, követjük egymás írói pályáját, hiszen azóta többkötetes írókká „cseperedtünk”. Ami pedig a szakmai fejlődést illeti: lelkes amatőrökként alkalmunk nyílt bekukkantani a profik műhelytitkaiba, megismertük a közlésre alkalmas szöveg alapvető ismérveit, mestereink személyre szabottan foglalkoztak az írásainkkal, könyörtelenül felhívták a figyelmünket az alapvető formai és tartalmi hibákra, a sallangokra, a töltelékszavakra, a tömörítésre, a szinte minden esetben kötelező húzásra, szóval az olyan írói mesterfogásokra, amelyekre az ember a szoba négy fala között, egyedül biztosan nem jön rá. Évekig tagja voltam Turczi István Filter, majd Különjárat írócsoportjának. Istvánt remek pedagógusnak tartom, felkészülten és nagy elánnal irányította a munkánkat, sokat tanultam tőle. A másik mesterem Háy János, akinek varázslatos személyisége annyira magával ragadó volt, hogy az első szemináriumi sorozat végeztével, újra és újra felkértük őt egy következőre. A Háy-csoport azóta is rendszeresen találkozik, életre szóló barátságok szövődtek, rengeteget köszönhetünk neki. De említhetném Tóth Krisztinát, Zalán Tibort, Márton Lászlót, Péterfy Gergelyt vagy akár Grendel Lajost is, akik nyári írótáborok önzetlen műhelyvezetőiként szintén hatással voltak a fejlődésemre.

A Veled marad, elkísér (2024) a harmadik könyved a Szuperhold (2018, 2020) és a Fadrusz (2018) után. Jól érzékelem, hogy a címválasztás főként arra a nem titkolt írói szándékra utal, hogy a könyv ne csak tárgyként, hanem a benne leírtak által is kitörölhetetlenül az olvasóval maradjon, elkísérje?

Mindig izgatott, hogy az író számára mi lehet a kiváltó ok, ami egy szöveg megírására sarkallja. Nyilván ez valamilyen külső vagy belső hatás, élmény vagy gondolat, de lehet akár egy véletlenszerűen felbukkanó, ártatlannak tűnő mozzanat is. A Szuperhold fülbemászó egyszavas címe után ódzkodtam háromszavas címet adni az új kötetnek, de minél tovább ízlelgettem, annál inkább éreztem, hogy akár még telitalálat is lehet a több- és mélyértelműsége miatt.

Számos nagy alkotóra utalsz a könyvedben; hármat említve: John Williams, Kurt Vonnegut és Mészöly Miklós. Mit jelentek ők a számodra? Miért fontosak a Veled marad, elkísér vonatkozásában?

Mindegyikük más miatt fontos. Ráadásul Williams nem is az én számomra, hanem az Ablak című novellám főhőse számára, aki rájön, hogy mennyire hasonlít a sorsa Williams hősének, Stoner-nek a sorsához. Mészöly a művein túl a Szekszárdi Magasiskola miatt fontos. Tíz éven át voltam nyaranként egy hétig a szekszárdi írótábor lakója, ahol nagy hatással volt rám az ott megteremtett Mészöly-kultusz. Sok barátot szereztem a tábor szervezői közül, akik évről évre szívüket-lelküket kitették a színvonalas programért. Szekszárd a szívemhez nőtt, Mészöllyel együtt. Vonnegut pedig az amerikai irodalom iránti szeretetem egyik kulcsfigurája John Updike és J. D. Salinger mellett.

Tudjuk, hogy egy kötetet sem érdemes a húsvér író életrajza felől elemezni, mert az ilyenfajta értelmezési próbálkozások félrevezetőek lehetnek; az életrajzodban elmerülve ugyanakkor óhatatlanul is felfedezhetünk párhuzamokat, amelyek – már-már autofikciós jelleggel – nemcsak téged, de a Veled marad, elkísér főhőseit is jellemzik. Van például olyan novellád, amelynek főszereplője maga is író – és nem mellesleg – a Szuperhold című novelláskötet szerzője, van olyan szöveged, ahol a legfontosabb karakter mániákus sakkozó, de a szerelembe eső fizikatanár képe is megelevenedik.

Az író által megteremtett saját világ óhatatlanul tartalmaz valóságos és fiktív elemeket is, ezek hovatartozása az olvasó szempontjából teljesen közömbös, kivéve azokat, akik esetleg személyesen ismerik a szerzőt. Ebben a kötetben tudatosan törekedtem arra, hogy olyan környezetbe helyezzem a történeteimet, olyan karaktereket válasszak, amelyek komfortosak a számomra, mert napi szinten bennük, velük élek. Ezzel, az eddigi visszajelzések alapján sikerült növelnem a szövegek hitelességét, ami egyáltalán nem elhanyagolható szempont.

A legújabb könyved több novelláját (Hajnali hat, Déli tizenkettő, Délután hat, Éjjel tizenkettő) is ugyanazzal a felütéssel indítod: „Képzeljünk el…” Mi volt a célod ezzel az ismétlődéssel? Mit szerettél volna kifejezni azzal, hogy a ciklikus felütések csak olyan novellákban jelennek meg, amelyek címe egy konkrét időpont?

Az említett négy szöveg épp az Irodalmi Szemle online felületének Zsemle rovatában jelent meg néhány éve. A kérést úgy értelmeztem, hogy legyen egy rendezőelv, ami a négy szöveget összekapcsolja. Olyannal már többször találkoztam, hogy az író ugyanazt a történetet (témát) más-más formai közegbe ágyazva, több változatban is kidolgozza, viszont ennek a fonákjára, vagyis hogy szinte ugyanolyan formai külsőségekbe csomagolva rejt el egymástól teljesen idegen tartalmakat, a hasonlóság legparányibb jeleit nélkülöző történeteket, még nem láttam példát. Megszületett az ötlet, így hát kísérleti jelleggel megírtam a fent említett négy novellát. És hogy az amúgy feltűnően egyező, egymástól alig eltérő szövegkörnyezet mellett más is utaljon az együvé tartozásukra, címként a nap bizonyos időpontjait választottam. Izgalmas volt maga az alkotómunka, ráadásul a visszajelzések alapján a kísérlet fogadtatása is pozitív.

Az új könyvedről Haklik Norbert írt kritikát az Élet és Irodalomba Szintlépés címen; Haklik szerint a Szuperholdhoz képest azért sikerült magasabb szintre lépned ezzel a kötettel, mert csökkentetted a „mániákus karakterek” szövegekbe építését, és a „szereplők lemészárlásának kezdő novellistákra oly jellemző megoldásainak“ túlhasználását is sikerült levedlened. Véleményed szerint mennyiben más ez a könyv, mint a Szuperhold? Miben látod te az eltéréseket és a hasonlóságokat?

Úgy tartja a fáma, hogy az első kötet sikerét nehéz túlszárnyalni, a második kötet általában keményebb diónak bizonyul. A fentebb említett ÉS-kritika talán azért is tekinthető hitelesnek, mivel szerzője, Haklik Norbert annak idején az első kötetemről is írt, tehát megvolt az összehasonlítási alapja. A Szuperhold sikerén felbuzdulva nagy volt a kísértés, hogy valami hasonló legyen a második is, tele rövid, csavaros, meghökkentő történetekkel, de aztán beláttam, hogy hosszabb lélegzetvételű szövegek írására kell törekednem, hogy legyen időm a cselekmény higgadtabb bonyolítására és a kifinomultabb, de mégis meghökkentő zárások felvezetésére. Míg a Szuperhold 39 rövidebb novellát tartalmaz, a Veled marad, elkísér 15 hosszabbat, ráadásul az Ablak című szöveg a maga 33 oldalával az eddigi leghosszabb írásom, már-már kisregénynek mondható.

Minek köszönhető ez a – főleg a terjedelmet érintő – váltás a novellisztikádban? Ebből kiindulva egyértelműen kijelenthető, hogy a jövőben inkább a regényírás felé fogsz fordulni?

Egyértelműen ugyan nem jelenthető ki, már csak azért sem, mert olvasói szempontból a novellát tartom a modern kor, a rohanó világ időkényszeréhez legjobban illeszkedő irodalmi műfajnak, de mindenképpen szeretném kipróbálni magamat regényíróként is. Terveim között szerepel egy családregény megírása, főleg amióta a családfám kutatása során regénybe illő részletekre bukkantam. Folyik az adatgyűjtés, egyelőre csak azt ígérhetem, hogy a valós és fiktív adatok módszeres elegyítésével szeretném elérni, hogy teljes nyíltsággal írhassam meg a történetet, ahogy azt eddig is tettem. Most is az olvasóra hagyom a döntést, mit tart valósnak, mit fikciónak, és mi az, amit egyszerűen el sem hisz.

Plonicky Tamás (1990, Királyhelmec)

Író, szerkesztő.