A szelídség megkeresése – interjú Bíró Tímeával

 

A csantavéri származású Bíró Tímeát eddig elsősorban költői munkássága révén ismerhette az olvasó. 2024-ben azonban a Moldva című kisregénnyel jelentkezett az újvidéki Forum Könyvkiadónál, amelyben nemcsak a családi mintázatokat és a traumafeldolgozás problémáit viszi színre húsbavágóan, de erőteljesen és nyíltan beszél egy anya-gyermek konfliktus nehézségeiről is. A Moldva folyó szerepéről, a kötetben megjelenő anyafigura összetettségéről és a családi mintázatok felülírásának lehetőségeiről is beszélgettünk vele.

 

A kisregény két versesköteted után (A pusztítás reggelei, Hosszú) jelent meg. A szövegben előfordulnak lírai részletek is, melyek a korábbi verseidre jellemző központozás nélküli formában íródtak, ezzel is kiszélesítve az értelmezés lehetőségeit. Miért pont a kisregény műfajához nyúltál és miért tartottad fontosnak, hogy lírai alkotások is megjelenjenek a szövegben?

Egyrészt a kísérletezés motivált, hogy vajon tudok-e prózát írni. Az utóbbi években küldtem novellát a Gion Nándor novellapályázatra, élveztem a munkát és a visszajelzések is jók voltak, ami bátorított. Másrészt amikor ezekről a témákról gondolkodtam, nem sorok vagy költői képek jutottak eszembe, hanem mondatok. Emiatt azt éreztem, hogy nem fogok tudni sűrített formában beszélni a Moldvában írtakról. Szinte az utolsó pillanatban érkeztek meg a kötetbe a versek, amikor már nem tudtam mit hozzátenni a szöveghez, mégis hiányzott belőle valami. A versek már készen várták sorsukat a számítógépemen, és egyszer, amikor elém keveredett az egyik, bevillant, hogy hangulatilag és történetileg is illene a kisregénybe, ezért beillesztettem, majd ugyanezt tettem másik négy verssel. Velük éreztem teljesnek a kötetet.

 

A címadó folyónak központi szerepe van a kötetben, a folyót gyakran állítod párhuzamba az emberi természettel is. A Moldva számos alkalommal a zenén keresztül elevenedik meg: többször idézed Smetana Moldva című szimfonikus darabját. Miért pont ezt a címet választottad? Honnan jött a párhuzam? Mit jelent a karaktereid számára a Moldva?

A női elbeszélőm számára Smetana Moldvájának dallama kijózanodást, megnyugvást, megérkezést hoz a sötétebb pillanatokban, és valahol az egész történet erről szól, a sötétből való kiútról, a józanság és a szelídség megkereséséről, megtalálásáról. Ez volt a kiindulópont, majd írás közben jöttem rá a sokkal egyértelműbb jelenségre, a víz és az ember természete közti párhuzamra. A víz nyugalmi állapotban gyakran kék vagy zöld színű, befogad, lágyan ringat minket, de máskor, ha felkavarja a szél, szürkévé, barnává, már-már feketévé változik, vadul hullámzik, és képes városokat maga alá temetni, ölni. Ugyanilyen sokszínű az ember is, a szülő, aki simogatni, a hátán vinni és maga alá nyomni, pusztítani is tud. Az anya természetében a víz a hatalom, az erő jelképe, ami a másik fölé emelkedik, míg az elbeszélőm esetében a folyó az élet elnyelője, a sötét, amibe képtelenség belemerészkedni, hiszen ő nem tud úszni. A könyv olvasása során kiderül, hogy sikerül-e leküzdenie a vízzel szembeni félelmet vagy sem.

 

A kötetben nyers valóságában szemlélteted, milyen egy bántalmazó családban felnőni (például a férj veri a feleséget, az anya a gyerekeket és felüti fejét az alkoholizmus is), ahol nincs segítség, mindenki elfordul, senki sem akarja észrevenni, mi történik. Mi volt a fő motivációd a témaválasztásnál?

Kiemelten fontos számomra a család, mint mikroközösség, hiszen egyáltalán nem mindegy, milyen közegből jövünk, milyen alapokat kapunk az első éveinkben. Sok ember éli meg úgy a gyerekkorát, hogy szeretne mielőbb túllenni rajta, mert kiszolgáltatott helyzetben van, fizikailag vagy verbálisan bántalmazzák, és az otthon az a hely, ahonnan menekülni szeretne. Ennek az eltorzulásnak több oka lehet, és azt látom, hogy nincs segítség sem a bántalmazó szülőnek, sem pedig a gyerekeknek. Tudok olyan esetről, amikor a rendőrség nem ment ki a helyszínre, mert azt mondták, majd akkor avatkoznak be, ha már vér folyik. Nem értem, miért kell eddig eljutni, ezt megvárni. Hiszem, hogy ha minél többet beszélünk valamiről, akkor az egy idő után már nem lesz tabu, és fokozatosan elindulhatunk a megoldások felé.

 

 

A regényben hangsúlyos szerepet kap az anyakép. Gyermeki nézőpontból mutatod be azt az érzelmi hullámvasutat, amit egy bántalmazó anya kiszámíthatatlan viselkedése okoz. Nagyon sok képet használsz, hogy bemutasd az anyát, csak néhány példa: „anyám homok a parton, vérfolt a padlón, kemény szőnyeg, rozsdás vagon, huzat, ránk tekeredett köldökzsinór”. Miért volt számodra fontos, hogy ennyi, sokszor tárgyias képpel mutasd be az anyát, mint szereplőt?

Gyakran eszembe jutott és nagy hatással volt rám Esterházy Péter Egy nője, amiben a nő sokszínűségéről is olvashatunk. Ez egy mellékszál volt, a fő mozgatórugó az a sokféle anya, aki körülvett és körülvesz. Amióta szülő vagyok, a saját bőrömön is megtapasztalom, mennyire vékony a határ, hogy egy napon belül milyen széles érzelmi skálán mozgunk a gyermek viselkedésétől, a fáradtságunktól és sok más egyéb tényezőtől függően. Nem lehet minden szempontból felkészülni a szülőségre, rengeteg kihívása van, és úgy gondolom, ha rendben vagyunk a múltunkkal, a traumáinkkal, saját magunkkal, akkor könnyebb megküzdeni velük. Gyorsan elveszítheti a világba vetett hitét az a gyermek, akit ambivalens szülő nevel, hiszen ha az, aki nekem életet adott, aki a biztos pont, időnként ellenem fordul, fájdalmat okoz, akkor hogy bízzak az emberekben, a világban? Kétségtelenül az anya az egyik legfontosabb szereplője az életünknek, még akkor is erőteljes érzelmeket generál bennünk, ha nincs vele jó viszonyunk. Az anya mindenhol ott van, mindenben megbújik, főleg, ha hiányzik. Innen a sokféle tárgyias kép.

 

Az anya gondolatait csak egy helyen, a regény elején ismerhetjük meg egy rövid fejezetben. A többiben a gyermek, illetve a már felnőtt elbeszélő nézőpontjából látjuk az eseményeket. Miért volt számodra fontos, hogy az anyát is megszólaltasd, az ő gondolatait is az olvasók elé tárd?

Szerettem volna rögtön a könyv elején megmutatni azt a környezetet, azt az állapotot, amiben a család él. A folyamatos elnyomást és azt az anyai hangot, amitől mindhárom gyerek fél. Mintha benyitnánk az udvarba, és látnánk a kiszámíthatatlan óriást, a térben elszóródva viszont ott lézengenek behúzott hassal az apró életek, akik még valóban aprók, de életek.

 

Az elhanyagoló vagy bántalmazó anya-gyermek kapcsolatnak hosszútávú következményei vannak. Az ember egész életét végigkíséri a trauma, nincs hite saját magában, saját rátermettségében, abban sem, hogy a tapasztalatok és rossz minták ellenére belőle jó anya válhat. Miért tartottad fontosnak bemutatni ezt a viaskodást, bizonytalanságot?

Azért, mert nagy súlya van annak, ha elveszítjük a kontrollt, ha nem erősítjük, hanem csonkítjuk a gyerekünket, ha hatalmi játszmák vannak a családunkban. Embert szülünk, embert nevelünk, és nyilván a legtöbben azt szeretnénk, hogy a gyermekük talpraesett legyen, egészséges éntudattal rendelkezzen, olyan személlyé váljon, aki kiteljesedhet, aki eléri a kitűzött céljait. Önbizalomhiánnyal és támogató közeg nélkül mindez nehezebb, és valóban megkérdőjeleződik a szülőség milyensége is, hiszen én ezt láttam, ezt hoztam magammal, innen tudok újat mutatni, másik ösvényre lépni. A szakemberek szerint, ha valaki felismeri a rossz mintát, az már jó úton jár, az már egy lépés a gyógyulás felé.

 

 

Az elbeszélő kiszolgáltatott állapotát tovább súlyosbítja a kisebbségi léthelyzet. Nem beszéli jól az államnyelvet, amit titkolni próbál, ezáltal például nem tud segítséget kérni a szerb rendőröktől. Fontos számodra, hogy bemutasd a határon túli élet nehézségeit?

Nem volt célom, hogy felhívjam a figyelmet a határon túli élet nehézségeire. Az elbeszélőm sok félelemmel küzd, és általában olyan dolgoktól fél, amelyek másnak alapvető tudást jelentenek, mert fiatal felnőttként szert tett rájuk. Ha valaki nehéz háttérrel küzd, akkor sok esetben várható egy lemaradás, hogy később tud elkezdeni építkezni. Az állandó bányamunkában, a traumafeldolgozásban, amit az elbeszélőm művel, nem jut idő a nyelvtanulásra, ez pedig ördögi kört produkál, hiszen nem beszélni az államnyelvet újabb problémákat okoz az ember önbizalmával kapcsolatban.

 

A kötet a szülői mintázatokról, a transzgenerációs traumákról is szól. Szerinted mennyire vagyunk képesek felülírni ezeket a mintázatokat? Ilyen családi háttérrel képes lehet a főszereplőd önerőből, szakember segítsége nélkül felállni?

Szerintem ez a legtöbbször döntés kérdése. Nincs mindenkinek pénze szakemberre, de számtalan más módja van a traumafeldolgozásnak. Támogathat minket a sport, a művészetek, a barátok, és ha ránk törnek az emlékek, számtalan megküzdési stratégiával felülkerekedhetünk rajtuk. A legelső lépés a már említett felismerés, hogy nem normális az, amiben én éltem. Hatalmas munka, de megéri, hiszen magunkat építjük egésszé.

 

Jelenleg min dolgozol? Gondolkodtál esetleg ennek a regénynek a folytatásán?

Jelenleg a Fehér zaj című verseskötetemen dolgozom, ami szintén a szülői ambivalenciát járja körül, de olyan elbeszélőkkel, akik egyedül nevelik a gyerekeiket. Nagyon nehéz helyzetben élik a mindennapjaikat, és sokan vannak. Kétpólusú lesz a kötet, mivel olyan versekből áll, amelyekben a szülőség fullasztó és felemelő pillanatai elevenednek meg az életképekben. Egy nagyon kedves íróbarátom biztatott, hogy írjak a jövőben is prózát, és elgondolkodtatott, mert élveztem a prózaírást. Viccelődtünk, hogy lehetne egy trilógiát írni, a második rész az Elba, a harmadik pedig az Északi-tenger címet viselné, ezzel jelölnénk a Moldva folyó valódi útját, de egyelőre nincs bennem szándék a folytatásra. Meglátjuk, ez idővel változni fog-e.

 

 

Molnár Erzsébet (1989, Érsekújvár)

Magyar nyelv és irodalom szakos tanár, fejlesztőpedagógus, irodalomterapeuta.