Balogh Endre prózája

Kerosin felvétele

Semmitérő történetek

(Bokáig jégben)

Ez már nem Zsiguli, hanem Lada. Ezerháromszáz köbcentis. Új design, kockalámpák. Színe diplomatakék. A fiú ezt a két szót akkor tanulta. A kockalámpát rögtön megértette, de azt még jó ideig nem tudta, mi az a diplomata. Az új szavak közül főleg azokat jegyezte meg, amelyek az életében kellettek. Néha olyan is megmaradt, aminek a jelentését nem ismerte, de a hangzása elbűvölte: szelepszárszimering.

Az apa bekanyarodott a ház elé. Rövidesen az egész utca az új autó csodájára járt. A férfiak arról beszéltek, autót vagy motort úgy kell venni, hogy az új kicsit erősebb legyen az előzőnél. Lényeges, hogy az ember érezze a fejlődést. Ám abból baj lehet, ha valaki nagyot lép a ranglétrán, és hirtelen meglódul a szekér. Kiélezett helyzetekben balesetveszélyes, ha a sofőr nem tudja kézben tartani a kocsit.

Augusztusban már ezzel a Ladával mentek nyaralni. Másodjára voltak a harkányi téeszüdülőben. Mosolyogtak azon, ahogy a többi vendég a recepciónál bizonytalankodik, és tétován elindulnak a folyosón jobbra vagy balra. Kétemeletes épület, a földszinten nagy és világos étkező. Végre valaki mást is láttak, nem csak a családtagokat, osztálytársakat. Az első vacsoránál az étkezőben nagy volt a zsivaj, ki hova üljön. Ők elfoglalták az ablak mellett az előző évi helyüket. A családok végig ugyanott ültek a két hét alatt. Mint a játékban: ami tapad, az ragad. A fiú szerette azt a strandot. Az üdülőből tizenöt-húsz perc kényelmes séta alatt odaértek.

Hűtőtáskában vitték az ételt-italt, és elosztották egymás közt a pokrócot, törölközőket, játékokat. Bent, az óriási fák közt is megvolt a kedvenc helyük korábbról. Az anya leterítette a pokrócot, azon pihentek. Amikor mindenki vízben volt, letakarták vele a táskát, így jelezték, hogy az olyasvalakinek a tulajdona, aki épp nincs itt. Ezt főleg a szomszédos takarókon heverészők értették, akikkel laza szövetség alakult ki, ismeretlenül is figyeltek egymás holmijára. Az apa szinte egész nap focizott. Mint mondta, a kis pályán jól lehet gyakorolni a gyors, rövid passzokat, és a torinókapun a pontos lövést is.

Második nap, vacsoránál feltűnt a fiúnak egy vörös hajú, vele egykorú lány. Rajtamaradt a tekintete. Teljesen más volt az arca, mint amihez otthon szokott. Innentől fogva reggel és este mindvégig ugyanott ült a családjával. Ébredés után nem csak a parizer miatt volt érdemes sietni. Egyszerre rend lett a teremben és a lelkében, minden hozzá viszonyult. Hosszan álmodozott a vele eltölthető időről, de tudta, hogy meg sem szabad fogni a kezét, mert a tisztaságát minden csak bepiszkítaná. Attól teljesen elborzadt, hogy a nála idősebbek hozzáérjenek, pláne úgy, ahogy azt az egyik nagyfiú a járdára rajzolta. A fürdőben sosem találkoztak össze, pedig ott talán meg is szólította volna. „Szia, tudtad, hogy ugyanott lakunk, a téeszüdülőben? Ti a középső asztalnál szoktatok enni…” Az étkezőben viszont mindig lefagyott, nem tudta elképzelni, miről beszélgessenek.

Egyik délelőttre rossz időt mondott a rádió. Minden családban volt, aki a mezőgazdaságban dolgozott, ismerték, és komolyan is vették az időjárás-előrejelzést. A felnőttek a közösségi terekben a jégkár elleni korszerű eszközökről beszéltek. A gyerekek sajnálták, hogy kimarad a délelőtti fürdés. A fiú hirtelen észrevette, hogy a vörös hajú lány elejtett egy vászon zsebkendőt. Felvette, szépen vasalt, tiszta volt, és mintha rajzfilmjelenetet nyomtak volna rá: esik az eső, zöld levélbölcsőben sírva izeg-mozog egy darázsbébi, a vörös hajú darázsanyuka mosolyogva egy szál margarétát tart fölé esernyő gyanánt. Felmerült a fiúban, hogy megtartja, örök emléknek, de ahogy jött, úgy el is múlt az ötlet, nem akarta ellopni. „Csókolom, el tetszettek hagyni, itt találtam a földön” – mondta az anyának. Az hálálkodva megköszönte, begyűrte a zsebébe és visszafordult a többiekhez.

Hangos kopogás hallatszott, és már az udvar közepéig sem lehetett ellátni. Irdatlanul esett, de nem eső, hanem jég. Kint lehűlt, a bejáratnál tömörülő ideges férfiaktól bent meleg és fülledt lett a levegő, a tulajdonukért és az otthoni terményekért aggódtak. A pára belül lecsapódott az üvegfelületeken. Három perc, és a faágakról csutkára leverte a leveleket, még három, és elállt. De a jég bokáig ért. Aki autóval volt, azonnal futott felmérni a kárt, így az apja is. Szürke arccal jött vissza. „Teljesen elintézte az új kocsit. És nincs Casco”. Aznap az apa nem ment velük a strandra. A férfiak az üdülőben maradtak.

Mire leértek a fürdőbe, ott már összegereblyézték a levert leveleket, ágakat. Fürdés után öccsével az anyjuk mellé telepedtek dinnyézni. A szeleteket a pokróc mellé kihajolva rágcsálták. A szomszédban egy nő a férje hátán mitesszereket, pattanásokat nyomkodott. Vékony, fehér hurkák tekeregtek elő a nő körmei közül, melyeket egy papír zsebkendőre kent. A fiúk köpködték a dinnyemagokat. „Mennyi bárányhimlőnyom van itt, oldalt, szerencséd, hogy nem az arcon maradt meg.”

Apja aznap új barátokra tett szert, onnantól minden este buli volt. A vörös hajú lány szülei nem tartottak ezzel a körrel, így a fiú továbbra is csak reggel és este látta. A lány észre sem vette őt, a fiú viszont mindent tudott arról, hogyan viselkedik az asztalnál. Keveset vesz, lassan eszik. Szépen használja a kést és a villát. Megbecsüli az ételt. Finoman emeli a szájához a csészét, nem szürcsöl. Ez nagyon tetszett neki, elkezdte utánozni. Nem habzsolt. Ő is megfontoltan ivott. Így tovább tartott az evés, mint korábban, de idő volt bőven. Sőt, így még egy okkal több, hogy ne ugorjon fel gyorsan az asztaltól, hanem nézhesse a lányt.

A két hét elrepült. Ennyire még nem volt rossz befejezni a nyaralást. Az apa sem örült annak, hogy így viszi vissza a Ladát a faluba.

Otthon újra beindult a nyári szüneti banzáj, reggeltől estig bandázás, foci a pályájukon. Ám amikor egyedül volt, csak a vörös hajú lányra tudott gondolni, és sírt. Egy alkalommal az anya észrevette, de nem szólt, csak figyelt. A következő napokban mindez megismétlődött, így látta, hogy valami nem stimmel. „Bántott valaki, kisfiam?” – kérdezte egy alkalommal, amikor kettesben voltak. „Mostanában olyan sokat vagy szomorú.” A fiú könnyes arccal elmesélte anyjának a történetet. Az átölelte. „Szegénykém, hát te szerelmes vagy.” „Azt nem tudom, mi” – válaszolta szipogva a fiú. „Én itt vagyok neked” – mondta az anya. A fiú érezte, ez most nem segít, és elhúzódott. Anyja hozzátette, írhatnának levelet annak a kislánynak, megkérdezi az üdülőt, kik voltak, mi a címük. Ez jó, egy pillanatra az anyjához bújt, kitisztult a szeme, és elment megmosakodni. Épp ideje volt, mert mindenki megjött, asztalhoz készülődtek. Vidám este kerekedett, a fiú is sokat mosolygott. Már tudta, mi a neve annak, amit érez. A vacsorát a többiek már rég befejezték, amikor ő még mindig evett, lassan, késsel és villával.

Megjelent az Irodalmi Szemle 2025/04-es lapszámában

Balogh Endre (1971, Paks)

Író, szerkesztő, a Prae Kiadó vezetője, a JAK egyik volt elnöke. Tanulmányait az ELTE BTK magyar-német szakán végezte. Kötete: A parazita (2008, FISZ). Jelenleg Budakeszin él. 2025-ben Osvát Ernő-díjat kapott. Portréját Méhes Károly készítette.