Bartalos Tóth Iveta tárcanovellája
Liam Moody felvétele
Alzsbetka
Mária könnyezni kezd
Olyan gyorsan eltelik az a két év az életedből, hogy szinte észre sem veszed majd, mondta apám, amikor megkaptam a behívómat. A konyhaasztalnál ült, lassan kortyolta a forrázott kávéját, rám se nézett, frissen bekrémezett kezeivel úgy lapozgatta a Jó Gazdát, mintha az a világ legizgalmasabb olvasmánya lenne, nem pedig egy mezőgazdászoknak szóló unalmas havilap. Az egész konyhát belepte a kék Indulona kézkrém émelyítően tömény szaga, az újság lapjain hatalmas zsíros foltokat hagytak kövér ujjai. Anyám a konyhapultnak háttal támaszkodva egyik szál cigit a másik után szívta el, bal kezével az aranyláncán lógó feszületet szorongatta, szemei alá nagy fekete foltokat festett a könnyeitől szétmosódott szempillaspirál.
Ne hagyd, hogy elvigyék a gyereket – könyörgött apámnak reszkető hangon, de ő indulatosan félbeszakította.
Ez gyerek? Ez neked gyerek – kérdezte, miközben az asztalon hagyott vaskos pecsétgyűrűjét újra a bal gyűrűsujjára húzta csak azért, hogy még nyomatékosabbak legyenek a szavai, amikor azzal az asztalra csap. Egész hétvégén buliból buliba jár, egyik csaj, másik csaj, követni sem tudom, nem is akarom. Csak azért dolgozik, mert beszerveztem a szövetkezetbe, miután azt a kurva iskolát is otthagyta, pedig az elnökkel ketten voltunk a dékán után, ketten ültünk ott vele szemben; Aranka, kétszázezer koronát tettem neki a kopertába, egy megpakolt szekrényes Áviával jött utánunk a Laci gyerek, azt a sok cuccot is mind felvitte a Zoborra a dékán házához, csak hogy mérnök lehessen a te kisfiadból! És meddig bírta ott is? Fél évig! Kibukni az első félév után, mint egy senkiházi hatökör? Segíteni se lehetett rajta, azt se tudták a tanárok, hogy néz ki! Elmegy szépen katonának, tanul egy kis tiszteletet, keményebb lesz, belőlem is ott faragtak embert, hallgattam apám hangzatos monológját, úgy szónokolt, ahogyan a szövetkezeti értekezleteken szokott hétfő reggelenként a beosztottjai előtt fehér ingben, csíkos nyakkendőben, maradék öt szál haját a feje tetején balról jobbra átfésülve. Üres szavak, gondoltam, mert ahogy nem tisztelt ő sem istent, sem embert, se szövetkezeti vagyont, amikor lopni lehetett, a keménység számára azt jelentette, hogy a nála gyengébbeket cseszegette, egy táskányi almalopáson kapott reszkető özvegyek, évtizedek alatt a piától eltompult alkoholista gépészek előtt volt ő igazán magabiztos, az emberséget meg hagyjuk is, abból abban a pillanatban bukott meg ezredszer, mikor az imént az anyámra kiáltott, hogy helyettem a vacsorával foglalkozzon inkább. Anyám át sem öltözött, sietve, egy szó nélkül kapta fel az ételszagú kötényruháját a csinos lila irodai kiskosztümje fölé, eltakarta vele a diplomáját, el a főkönyvelői munkáját, már csak egy nő volt, némán dinsztelte a hagymát a pörköltalaphoz, csípi a szemét, válaszolta halkan apámnak, mikor az megkérdezte, miért bőg még mindig. Sós lesz az a pörkölt, Aranka, azzal foglalkozz, ami a te dolgod, azzal foglalkozz, ne mással, tette helyre őt. A fakanál fájdalmasan csapódott a zománcozott fehér fazék falához, ahogy anyám az ételt kavargatta. Apám kedvencét, csirkepaprikást készített nokedlivel. Néztem, ahogy dolgozik, és egy cseppet sem tudtam sajnálni őt. Ezt érdemli, ha hagyja, ő is csupán egy bábu az öregem sakktábláján. Persze nem királynő, egyszerű paraszt. Ha ismerné apámat, tudná, hogy ő sose hagyja a dolgokat csak úgy történni. A mai teátrális jelenet után holnap bezárkózik az irodájába és intézkedni kezd. Régi elvtársakat hív majd fel, egy percig úgy tesz, mintha hosszú évek után pont most jutottak volna az eszébe, szót fogad az asszony, kérdezi nevetve, mennyi volt a kukorica hektárhozama, tudakolja, megcsodáltam a díjnyertes Holstein teheneteket a mezőgazdasági kiállításon Nyitrán, hízeleg, aztán a lényegre tér. Igen, behívták. Azért legalább szlovákul tanuljon meg rendesen, van jogsija igen, teherkocsira is. Egy életre lekötelezel. Emlékszel még az ízére? Lesz szilvapálinka az idén is, gondolok rád barátom, küldöm a fiúkkal, ha felétek mennek majd alkatrészért. Kényelmesen hátra dől a fekete bőr forgószékében, egy újabb zaccost hozat a titkárnőjével.
Nézem az arcát, mosollyal az arcán bámulja a konyhafalat, miközben újra bekrémezi a kezeit. Szemei előtt a holnapi jelenet képkockái peregnek, már most elégedett az eredménnyel. Mindig a világ előtt jár egy lépéssel, gondolja, és én hagyom, hogy ezt higgye, amíg a kedvem szerint játszik.
A csirkepaprikás elkészült, a másik edényben felforrt a víz. Anyám ütemes, erős mozdulatokkal szaggatja a ragacsos masszát a forró vízbe. Észre sem veszi, hogy elfogyott a nokedlitészta, vérző ujjhegyein apró piros rózsabimbók fakadnak. A vitrinbe tűzött szentképen Szűz Mária fájdalmasan könnyezni kezd.
Megjelent az Irodalmi Szemle 2025/1-es lapszámában
Bartalos Tóth Iveta (1980, Dunaszerdahely)
A pozsonyi Közgazdaságtudományi Egyetemen diplomázott. Mészáros Krisztinával 2018-ban jelent meg az „Anyább” anyák című közös könyvük, melynek 2020-ban elkészült a szlovák fordítása is. 2020 őszén jelent meg az Élet lejárt szavatossággal című novelláskötete, amely harminc, a szorongás témáját feldolgozó történet gyűjteménye. Néhány évig a Vasárnap Lélek magazin egyik szerzőjeként is írt, civil munkája mellett pedig a Mert nőnek lenni jó közösség társalapítója és egyik főszervezője. Legútóbbi könyve a 2024-ben megjelent rövidprózákat tartalmazó Helé. Családjával együtt Nyárasdon él.