Bartalos Tóth Iveta tárcanovellája

Alagi Mihály felvétele

Alzsbetka

Fekete

Minden fekete. A hatalmas ipari reflektorok fénye sem képes áttörni az iszonyatos sötétségen. Tőlem balra található a kapu és a porta, jobb felé tovább haladva a laktanya barakkjai, a hatalmas lebetonozott tér túloldalán a főépület. Egyiket se látom, de mindet odaképzelem a nappal megszokott helyére, közben azon gondolkodom, mi van, ha pont az a kép a képzelet és ez az üres feketeség a tyúkszaros valóság. Amikor napközben a barakkok mögötti hegyeket bámulom, ugyanezt érzem. Vakítóan kék horizont, fehér hósapkás illúzió, óarany cirádás képkeretben valahol egy falon. Talán egy budapesti múzeumban. Kizárt, hogy mindez igazi legyen. Kizárt, hogy ez az én jelenlegi valóságom legyen. Lehetnék most inkább Nagyszarván. Igen, biztosan ott is vagyok. Ha eltávot kapok, egy óra alatt haza is érek, apám értem küldi a szép bőrüléses szolgálati Octaviát. Egyszer majd megszámolom, hány diófa mellett hajtunk el hazáig a hatvanhármason. Egyszer biztosan, de most inkább a hétvégi bulira gondolok, a csajokra gondolok, a sült oldalasra gondolok, amit már az utcán is érezni lehet, ahogy a kocsi bekanyarodik a házunk elé. Minden annyira valóságos. Ebbe kell kapaszkodni, nem hagyni, hogy megtévesszen bármi más. Vagy mondjuk Párkányban is lehetnék. Ne mondhassák, hogy a fater elküldte a kisfiát katonásdit játszani ide a kertek alá. Párkány az már egy picit odébb van, de így is gyakran hazajutok, a hétvégi bulika, a csajok, az oldalas ugyanaz, a valóság ezen részén semmit se kell változtatni, az tökéletesen össze van rakva.

A laktanya fém kapuja kinyílik, nem látom, csak hallom, ahogy megtöri a szintén fekete csendet. Olyan, mint egy hatalmas száj, reszkető fém állkapocs, ahogy újra becsukódik egy pillanattal később. Visszaérkezett az egyik kocsi, elvakítanak a lámpái, ahogy közelít, majd elém kanyarodik. Az autóból öten szállnak ki, négyen indultak el reggel, felismerem az egyik tisztet és a rendszámot is. Ezek szerint elkapták. Tisztelgek, egy szó nélkül megtankolom, majd az állomás melletti placcon leparkolom a járgányt, ennyi a dolgom itt, az üzemanyagtöltő állomáson szolgálva. A reflektortól nem látom az arcokat, az övét se, csak az öt fekete alakot, ahogy elindulnak a téren át a tisztek irodái irányába. Ondro mehet középen, két oldalról szorosan közrefogják, a szorítás erejét a saját karomon érzem, reggelre véraláfutásos lesz majd a helye. Hátranéz, lassít a tempóján, megáll egy pillanatra és felém kiált valamit, mire az egyik tiszt meglöki és újra elindul. Az öt alak sziluettjét elnyeli az éhes sötétség. Reggeli közben megtudom a többiektől, hogy tegnap súlyos sérülésekkel kórházba került. Az lehetetlen, gondolom, a saját szememmel láttam, hogy semmi baja se volt, mikor visszahozták, mire elmesélik, hogy Ondro kiugrott a vonatból, mikor észrevette, hogy a következő állomáson fegyveres katonák vártak rá. Majdnem az ukrán határig jutott, Varannó közelében kapták el a szerencsétlent, nevetnek rajta hangosan. Tipikus lúzer, aki életében egyszer akar valami szabályelleneset tenni, akkor is tévedésből a nyugati határ irányába induló vonat helyett a keletre tartóra száll fel. Egy tiszt közeledik felénk, hirtelen mindenki elhallgat és az enyémhez hasonlóan gusztustalan tányérjába mered.

Ondro és én nem vagyunk haverok, bár lehet, hogy ő azt képzelte. Folyton csak beszélt és beszélt, én meg csak hallgattam, mintha érdekelne, amit mond, pedig egyszerűen csak nem tudtam neki szlovákul válaszolni, magyarul meg úgyse értette volna meg azt, hogy kussoljál már. Gyerekkora óta tanárnak készült, imádta a történelmet. Latinul is tanult. Az érettségi után a felvételi eredményét várták, mikor az anyját felhívták az egyetemről, hogy bár még nem hivatalos, de a fia érte el a harmadik legmagasabb pontszámot a felvételin, így eséllyel megkaphatja a tíz szabad hely egyikét. Mennyivel tudná támogatni a fia felvételijét, kérdezte az asszonytól a férfi, majd mikor megtudta, hogy szűkös körülmények között egyedül neveli a gyerekét, sok szerencsét kívánva bontotta is a vonalat. Ondro végül a tizenharmadik helyen végzett a felvételin, így nem került be az egyetemre, a sorkatonai szolgálatot viszont nem tudta elkerülni. Ha becsukta a szemét, előadótermeket látott, hatalmas bécsi könyvtárakat látott, vastag lexikonokat, történelmi térképeket, levéltárakat látott, nem ezt az örök feketeséget, ahogy ő fogalmazott, a hatalmas közös zuhanyzókat, amelyeket négykézláb mászva, a saját fogkefénkkel kellett felsikálnunk. Két fogkefét pakolj a fiadnak, szólt oda apám anyámnak, amikor a holmimat csomagolta, majd belekortyolt a sörébe és átkapcsolt az esti híradóra. Egy nappal később megértettem, miért. Ondro nem tudta, hogy neki is két fogkefét kellett volna hoznia.

Némán kavargatom az előttem lévő dermedt tejbegrízt. A fehér kása tetejére szórt kakaópor egyszer csak betűkké rendeződik. Realitas nigra est, mondom ki hangosan az ismeretlen nyelven írt szöveget. Becsukom a szemem, hogy ne lássam se ezt, se pedig az itteni valóságot, ne lássam Ondro alakját, ahogy eltűnik a sötétben, ne halljam a hangját, ahogy visszafordul és felém kiált, egy pillanat alatt Nagyszarván vagyok, Párkányban vagyok, kialkuszom Nyitrával is, legyen az, Nyitrán vagyok, ha más nincs, a szolgálati Oktiban vagyok, úton vagyok, a hatvanhármason, vagy az Újvár felé vezetőn, diófákat, útjelző táblákat számolok, aztán egyszer csak a házunk előtt vagyok, otthon vagyok, beszívom anyám sült oldalasának illatát, a kovászos uborka illatát, anyámét, ahogy a nyakamba borul, mindent, bármit, … csak ezt ne kelljen!

Realitas nigra est. Egy latin üzenet odaátról. A valóság fekete, tudom meg évekkel később Ondro utolsó szavainak jelentését.

Megjelent az Irodalmi Szemle 2025/2-es lapszámában

Bartalos Tóth Iveta (1980, Dunaszerdahely)

A pozsonyi Közgazdaságtudományi Egyetemen diplomázott. Mészáros Krisztinával 2018-ban jelent meg az „Anyább” anyák című közös könyvük, melynek 2020-ban elkészült a szlovák fordítása is. 2020 őszén jelent meg az Élet lejárt szavatossággal című novelláskötete, amely harminc, a szorongás témáját feldolgozó történet gyűjteménye. Néhány évig a Vasárnap Lélek magazin egyik szerzőjeként is írt, civil munkája mellett pedig a Mert nőnek lenni jó közösség társalapítója és egyik főszervezője. Legútóbbi könyve a 2024-ben megjelent rövidprózákat tartalmazó Helé. Családjával együtt Nyárasdon él.