„Gyakran költőktől tanulok házat tervezni”– interjú Ostrozánsky Gellérttel

Ostrozánsky Gellért portréja

 

Ostrozánsky Gellért foglalkozása ugyan építész, ám közel áll hozzá a festészet, a zene és a költészet is. Bár a festményeiből néhány évvel ezelőtt nyílt már kiállítás, költészetét csak idén tárta a nyilvánosság elé a fehér és súlytalan című kötetével. Erről, a vizualitásról, az irodalmi érdeklődéséről és a nemrég lezajlott kötetbemutatójáról kérdeztük.

 

Festészeti munkáidból, a kötet címéből és a borítóból arra lehet következtetni, hogy elsősorban vizuális típus vagy, amely talán a foglalkozásod és a festészet iránti szenvedélyedből is fakad. A vizuális érdeklődés a verseidben is megmutatkozik („testem egy üvegtál / melybe az ég kékjét csorgatom / tükröt mosok a szivárványnak / s ha felszínem megreped / a mélyről kincset hozok neked”). Miben látod a festészeti és a költői képek megjelenítése közti különbségeket, hasonlóságokat, illetve mire utal a saját festmény a borítón?

Igazából szeretek kísérletezni. Ez fontos része a művészetemnek. Szeretek formákkal, színekkel, tartalommal, gondolatmenetekkel játszani, amelyek valami olyan új dologhoz vezetnek, amit eddig még nem tapasztaltam. Közel húsz éve írok és festek, vagyis ez hamarabb alakult ki bennem, mint az építészet iránti vonzalom. Viszont talán pont ezért lettem mégis építész, mert valahogy egységesíteni szerettem volna magamban ezt a hármast.

Semmiben sem látom a különbséget: számomra a költészet ugyanaz az önkifejező eszköz, mint a festészet. Teljesen mindegy, hogy szavak vagy színek, rímek vagy rétegek, vászon vagy papír, nekem mind egy egység – mindig pont ahhoz nyúlok, amelyikre éppen szükségem van. Szeretem ötvözni a művészeti ágakat, pont ezért alkottam meg én a borítót is.

 

 

A cím verssor is egyben („megszületett a vers / fehér és súlytalan / amilyennek én szeretem”). Technikailag nézve egy vers általában fehér alapon fekete betűkből áll, ezért is tűnnek ellentmondónak a fenti sorok. Miért „fehér és súlytalan” a vers? És miért ez a kötet címe?

Technikailag igazad van, de számomra nem fontos a technikai szempont. Nem igazán érdekelnek a szabályok, nem törődöm velük; a szabad szellemiség és alkotás híve vagyok a művészetben. Igazából fogalmam sem volt, hogy mit, milyen címet adjak a kötetnek. Beleolvastam a kéziratba, majd rábukkantam erre a sorra. Így lett ez a cím.

 

 

A könyvben nyolcvanhét verset olvashatunk tőled. Milyen koncepció alapján válogattad ki őket? A kötet haikuval kezdődik, de vannak benne „arc poetica” és „res poetica” versek is. Mesélnél a koncepcióról?

Szívesen mesélnék, de az igazság az, hogy nincs koncepció. A kötet egy kis antológia. A nagyon sematikus rendezőelvem csupán annyi volt, hogy a versek viszonylag időrendi sorrendbe legyenek, vagyis a legkorábbi szövegek – amelyek az elmúlt 2-3 évet ölelik fel – kerüljenek legelőre és így tovább a kronológiának megfelelően. Viszont az első és az utolsó vers is egy haiku, ami szándékosan elkezdi és lezárja a kötetet, arra utalva, hogy ami elkezdődik, az véget is ér.

 

 

Egy-egy sornál észrevehető némi párhuzam más költők soraival („ki viszi át a szerelmet / a túlsó partra hozzád?”, „ki akarna még / velem játszani?” stb.). Mely írók, költők, alkotó emberek formáltak téged vagy gyakoroltak rád hatást a művészi kibontakozásban? Miért pont ők?

Ezt nem tudnám egy-két költőre, íróra bontani. Nem is szeretném. Ahogy említettem az elején, kísérletező típusnak tartom magam, minden téren, vagyis szeretek olvasni – szinte mindenkitől. Minden írótól, festőtől vagy építésztől tanulok valamit. Gyakran költőktől tanulok házat tervezni, vagy épp egy festő ad, mutat valami olyat, amely inspiráló számomra egy-egy vershez.

 

 

A kötet nagy részében a lírai én önmarcangolásáról, darabokra hullásáról, az elmagányosodásról és a szerelemben való kiteljesedés iránti vágyról olvashatunk. Szerinted egy költő számára lehet-e terápia az írás, illetve a versek megszületése után képes-e kívülállóként tekinteni a műveire, elvonatkoztatni a személyes tapasztalattól?

Amint leírom azt, amit szeretnék, már jobban is érzem magam. A versírás teljes mértékben terápiás jellegű, ez nem kérdés számomra. Szeretek kiteljesedni, írás közben átalakulok, a legmélyebb belsőmhöz kapcsolódok – hidat képezek a valóság, a jelen és a lelkem legtitkosabb barlangjai között.

Egyébként érdekes maga a tény, érzés, hogy amint leírom, kiadom magamból, olyan, mintha kikiáltanám a világnak, még ha nem is hallja senki. Azzal, hogy megírok egy verset – egy éppen aktuális érzésről, ami nyomaszt vagy nem hagy nyugodni –, mintha utána megkönnyebbülnék.

Igen, egy kissé önmarcangoló a kötet, folyton magát és a szerelmi kiteljesedést keresi a lírai én, vágyik valamire, sokszor még maga sem tudja, mire, csak tapogatózik, aztán egyszer csak… Végül is olyan, mintha ezekkel a versekkel önmagam terapeutája lennék.

 

 

Gyakran írsz az én és a te viszonyáról. Értelmezhető ez egyfajta belső vívódásként, párbeszédkísérletként a két ellentétes nézőpont között?

Inkább olyan ez, mintha külső szemlélőként tudnám – és akarnám – látni magam írás közben. Szeretek belemerülni romantikus életképekbe, idealizálni, kicsit beleélni magam a tökéletesbe, reményt adok, lehetőséget, a végén pedig tükröt mutatok magamnak és lelövöm a poént, kigúnyolva önmagam, amiért elhiszem a tündérmeséket.

 

A kötetben a fényt egyértelműen a vágyott szerelemhez hasonlítod, míg a sötétségben felfedezhető némi kettősség: a szűnni nem akaró csend és magány mellett paradox módon a kiélesedett érzékelés, a lehetőség vagy az emlékezés nosztalgiája is a sötétséghez kapcsolható.

Szeretek a fénnyel és az árnyékkal dolgozni.  Az árnyékok mindenben jelen vannak. A lelkivilágunk a gondolataink és az életünk is ebből épül fel. Sokszor a fény reményt ad, a sötétség pedig elvesz. De ha mögé nézünk a dolgoknak, akkor ez fordítva is ugyanolyan igaz. A sötétség lehet a lehetőség, az újjászületés, az újrakezdés szimbóluma, míg a fény, a túlzott világosság az, amely elpusztít bennünket.

Szeretek ezekkel a motívumokkal kísérletezni. Tele vannak rejtélyekkel, vággyal és izgalmas lehetőségekkel, amelyeket még nem tártam fel.

 

 

Április 3-án volt az első kötetbemutatód a dunaszerdahelyi NFG klubban, ahol Nagy Mészáros Krisztina volt a beszélgetőpartnered. A beszélgetés során elhangzott, hogy nálad a versek írják magukat tudatos szerkezetbe, és – ellentétben a szakmáddal, ami az építészet – van ebben számodra egyfajta szabadság. Kifejtenéd ezt, kérlek, bővebben?

Azt a fajta, kissé klisés szabadságot érzem benne, amely független a hétköznapi rutinomtól, munkámtól. Mivel az építészet szerves része a mindennapjaimnak, ezért viszonylag szabályokhoz vagyok kötve. Értsd: ez a szakmám, ebből kell megélnem, ezáltal van bennem megfelelési kényszer, egyfajta helytállási vágy. Szabályok között alkotok, tervezek, mert így válik használhatóvá egy épület, egyszerre kell figyelni a statikára, a funkcióra és az esztétikára. A vers, a költészet számomra szabadulás. Szabadulás a mindennapi rutinból, a megszokott programokból, a kötelességből. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a költészetben mindent lehet, ebben is vannak szabályok, írott és íratlan egyaránt, amelyekre ugyanúgy oda kell figyelni, csak más minőségben.

 

A bemutatón elhangzott az is, hogy a versírás során csupán kiírod magadból a gondolataidat és később, visszaolvasva a sorokat, nem foglalkozol még önmagad kritikájával sem. Ezek alapján, hogyan reagálsz az olvasói reakciókra, visszajelzésekre?

A kritika jó, szeretem. Épít, meghallgatom, ha hasznos, megfogadom, ha pozitív, elraktározom. Van pár barátom, akikkel meg szoktam osztani a verseimet, amelyek épp alakulnak. Szeretek verseket megosztani, szeretem olvasni a reakciókat, de talán csak azoktól fogadom jó szívvel, akikkel én is jó szívvel osztom meg. A többivel valahogy nem foglalkozom. Szeretek fejlődni, szeretek versekről beszélgetni, olykor elemezgetni saját írásaimat, de nem szoktam átírni őket, inkább újat alkotok. Hiszem, hogy az a vers is, amely sosem kerül nyilvánosság elé – mert éppen úgy érzem, hogy tartalma miatt nem szeretném megosztani, esetleg valamiért nem vagyok vele megelégedve –, ugyanúgy épít, mint bármi más, és okkal születik, tehát valamilyen formában része az életemnek, a munkásságomnak.

 

 

Nem vagy igazán aktív a közösségi oldalakon és elmondásod szerint nincs is szándékodban direkt módon önmarketingelni. Sőt, a bemutatón mindenki ajándékként kapott tőled egy kötetet. Ezzel a kiadással kit tekintesz célközönségednek és mire számítasz a terjesztést illetően?

Szerintem az interjú során adott válaszaimmal valamennyire erre a kérdésre is feleletet adtam. Nincs célközönségem, nem foglalkozom vele, mennyi kötet lesz eladva, vagy eljut-e esetleg komolyabb szakmai kezek közé. Ha eljut, ha sikere lesz, örülni fogok, ha nem, az is rendben van. Ez a kötet elsősorban azért született meg, hogy bemutassam egy férfi érzelmi szakaszait; hogy elsősorban önmagamnak mutassam meg egy rejtett énemet. A többi már csak hab a tortán. Eddig mindenkinek ajándékba adtam egy példányt, ez az én szeretetem kimutatása azok felé, akiknek adok.

 

 

Dolgozol újabb köteten?

Igen, folyamatosan dolgozom. Azt, hogy lesz-e valaha újabb kötetem, nem tudom. Szeretnék, de már nem ilyen direkt módon – könyvkiadóval együttműködve. Nincsenek jó tapasztalataim. Inkább saját kiadást szeretnék, kevés példányszámmal… Egy összeszedett, tartalmilag teljesen más kötetet. Rövidebb versekkel, sőt – olykor-olykor – csak gondolatokkal, gondolatmenetekkel, saját rajzokkal, grafikákkal. Egy kis portfóliót. Egy librettót. Valami ilyesmit.

 

Az interjút Ostrozánsky Gellért festményeivel illusztráltuk, szerkesztőségünknek az alkotó biztosította a közlésjogot.

 

 

Hipik Júlia (1991, Érsekújvár)

2017-ben végzett a komáromi Selye János Egyetem magyar-angol szakán. Jelenleg Pozsonyeperjesen él.