Alekszandr Melihov – Új Gogolok

Amikor 1952 februárjában Sztálin elvtárs a róla elnevezett díj odaítélésének bizottsági ülésén ezt az utasítást adta a szatirikusoknak: „Gogolokra van szükségünk. Scsedrinekre van szükségünk”, nem egészen fél év elteltével, a párt XIX. kongresszusának beszámoló jelentésében Malenkov elvtárs ezeket a szavakat már magára az alkotásmódra vonatkozó kiegészítéssel ismételte meg: „Szovjet Gogolokra és Scsedrinekre van szükségünk.” A szovjet itt azt jelentette: „Semmi komollyal ne próbálkozzatok.”

Erre rövid időn belül – igaz, már a vezér halála után –, az íróbarátok között, akik folyton iróniával kompenzálták a megaláztatásukat, a következő epigramma terjedt: „Azért tartanak bennünket, hogy nevettessünk! Nekünk viszont jobbakra van szükségünk Scsedrinnél, és olyan Gogolokra, hogy ránk ez ne vonatkozzon.” A nép atyja és a velük szembenálló irodalmárok viszont az elhúzódó vita hevében Scsedrint és Gogolt úgy kezelték, mintha művészi szempontból elválaszthatatlan párt alkotnának. Pedig Scsedrin az epés természetével nem kívánta áldását adni semmi majdan megvalósíthatóra – számára bármely álom szimpatikussá csak az üldöztetése idején válhatott, amennyiben az más, az uralmon lévő erők leleplezését szolgálta. Az ő egész ideológiájuk pedig nem irányult másra, mint arra, hogy megpróbálják valamiféle általános értelemmel felruházni a személyes benyomásokat. Scsedrinnek az emberi természetet illető személyes benyomása viszont eléggé lehangoló volt – következésképp az általa felvázolt világkép legalább annyira különbözik a Gogol-félétől, mint amennyire az Egy város története és a Posehonyi régi világ különbözik a Tarasz Bulbától és a Régimódi földesuraktól. És hogyha Scsed-rin valamikor így kívánt volna felkiáltani: „Ó, az én Ruszom! Az én feleségem!”, akkor az elfogulatlan memoárírók azonnal igyekeztek volna bebizonyítani, hogy a feleségéhez Scsedrin ugyanúgy viszonyult, mint Oroszországhoz: „Ostoba liba, ostoba liba, ostoba liba, ostoba liba!… Hát hová vigyem ilyen cudar időben! Hisz úgy kell vele bánni, mint egy kisgyerekkel… Legyen olyan kedves, és hozzon neki valami meleg holmit!”
A lelkes Gogol ezzel szemben kétségtelenül magasztalta a monarchiát is, a pravoszláv egyházat is, és teljes mértékben meg volt győződve az orosz léleknek a racionalizmussal megfertőzött Nyugattal szembeni, mélyen gyökerező felsőbbrendűségéről. Ezért Gogol sokáig élt abban a naiv hitben, hogy amikor a sikkasztást, a megvesztegethetőséget és az erőszakot ostorozza, segíti a hatalmat és a népet abban, hogy majd egy káprázatos közös jövőben részesüljenek. És amikor a Revizorát a fennálló rend oldaláról Oroszországgal szembeni rágalomnak minősítették, a rend ellenfelei viszont épp fordítva, az ugyanarról az Oroszországról szóló keserű igazságként nagyon is nagyra értékelték, Gogol mélyen megrendült. Később még próbálta bizonygatni, hogy nem embereket, hanem sajátos hibákat ábrázolt, hogy az orosz birodalom állami felépítménye nem igényel semmilyen radikális átalakítást, elég, ha a csinovnyikoktól a magánszemélyekig minden alattvaló a legjobban végzi a rábízott feladatát, könyve, a Válogatott helyek barátaimmal folytatott levelezésemből című, ahol mindezt hirdeti, mégis főleg gúnyt és megvetést hozott a fejére.

Mindez tökéletesen ismert mindazok számára, akiket ez érdekel, sőt még részben azok számára is, akiket ez nem foglalkoztat. Kevésbé ismert Gogol Zsukovszkijhoz írott levele, amelyben a kiváló szatíraíró – mintegy a harmóniára törekedve – ezt ismételgeti: „A művészet az élettel való megbékélés.” És Gogolnak nyilván teljes mértékben igaza van, amikor arra a következtetésre jut, hogy az ember abban az esetben, hogyha önmagát szépnek és jelentősnek, nem pedig sajnálat-ra méltónak és lenézett embernek látja, alighanem az összes nehézségével és hiányosságával képes kibékülni.
De ez a művészet segítsége nélkül szinte senkinek sem sikerülhet…
Miközben olyan emberekkel foglalkoztam, akik megpróbáltak önként véget vetni az életüknek, lassanként rájöttem, hogy kevés szörnyűbb dolog van a világon az arra való képességünknél, hogy önmagunk törjük ketté az élet iránti vágyunkat: amikor a boldogtalanságunk a megaláztatásunkkal karöltve semmisít meg bennünket. A társadalom felőli megaláztatások elsősorban azért hagynak olyan fájdalmas sebeket bennünk, hogy a megaláztatásnak e fajtája kapcsán ébredjünk rá a világmindenségben fennálló megaláztatásunkra.
És amikor belátjuk, hogy ebben a végtelenül hatalmas és végtelenül közömbös kozmoszban mennyire szánalmasak, mulandók és gyámoltalanok vagyunk, nem létezik olyan karcolás, amely ne lenne képes elpusztítani bennünket. Ahhoz hasonlóan, ahogy ezer és ezer mikróba pusztít, és ellenük csak az immunrendszerünk nyújt védelmet, ugyanúgy az öngyilkossághoz is ezer és ezer ok vezet, és csak egy véd meg tőle – a fantáziánk. Azaz egy olyan illúziórendszer, amely arra szolgál, hogy magunkat szépnek és jelentősnek érezzük. Általában ez a rendszer a kultúránk részeként kollektív és örökölhető szokott lenni, vagyis csak néhány őrült képes hinni a saját, és nem valaki más meséiben. És bár a gyilkolás képességével csak különleges bűnözők rendelkeznek, mégis, a nemzeti ábrándképek megalázása miatt szinte mindenki képes lenne ölni (vagy legalábbis szemet hunyni afelett, amikor ezt mások megteszik): a megvalósíthatatlan ábrándjainkban, az illúzióinkban rejlik a legfőbb nemzeti vagyonunk, azok megőrzése így korántsem pusztán komfortérzet kérdése, hanem szó szerint élet-halál kérdés.
Mi az embereket is elsősorban aszerint osztjuk fel hozzánk tartozókra,. illetve idegenekre, hogy osztoznak-e velünk, vagy nem az egész lelkületünket betöltő ábrándképeinkben. És csak úgy tudjuk megvédeni ezeket az ábrándképeket, hogy vagy felmagasztosítjuk a „mieinket”, és velük együtt saját magunkat is, vagy pedig lebecsüljük a bennünket megsértő embereket. Gogol az első és a második módszert is alkalmazta, Scsedrin csak az elsőt: lenézte az ellenfeleket. Amíg azonban Gogolnál a lenézett ellenfelek mulatságosak maradtak, azaz egyáltalán nem félelmetesek, sőt, már-már kedvesek is, akikkel könnyű kibékülni, addig Scsedrinnél ezek félelmetesek is, visszataszítóak is, és ábrázolásuk kapcsán csak egyvalami nyújtott vigaszt a számunkra: mi nyilván sokkal jobbak vagyunk náluk. Gogol viszont a maga sokszor valóban nevetésre ösztönző könyvében, miközben nevet, épp valami ellenkezőt mond ki: azt, hogy egyáltalán nem vagyunk jobbak, nem vagyunk kevésbé bűnösek, mint a bennünket megbántó emberek. Épp ezt nem bocsátották meg neki a liberálisok, akik számára, mint intelligens emberek számára, a politikai meggyőződés maradt a morális öntömjénezés egyetlen eszköze. Hiszen intelligenssé az embert egyáltalán nem a tudása, hanem az a feladat teszi, hogy saját erkölcsi arculatát egyre szebbé tegye. És hogyha kezdettől fogva elsősorban ez a fajta sajátos szépsége hozza lázba, és nem a gyakorlati végeredmény – akkor intelligens, még akkor is, ha fogalma sincs róla, hogy a Volga a Kaszpi-tengerbe ömlik.

A liberális értelmiség gyakran és joggal vádolja azzal Gogolt, hogy pozitív hősei nem életrevalók. De vajon a Hlesztakovjai, a Nozdrovjai, a Manyilovjai és a Csicsikovjai megfeleltethetők-e az eredetivel? A gogoli szatirikus fantázia szüleményeiből egy fontos dolog hiányzik, mégpedig épp az, ami az embert emberré te-szi – hiányzik a belső világuk. Nincsenek álmaik – beleértve a leginkább karikatúraszerű manyilovi és hlesztakovi típusokat –, számukra ismeretlen a szomorúság, a haláltól, a fájdalomtól és az öregségtől való félelem, nincsenek nyomasztó emlékeik a veszteségeikről és a sérelmeikről – semmi olyanról, ami bennünket még a leg-szörnyűbb bűnözőhöz és a legutolsó hülyéhez is mégiscsak közel hoz, és arra késztet, hogy kicsit az ő fejével gondolkodjunk. Gogol arcátlan alakjai iránt lehetetlen szánalmat érezni, ahogy lehetetlen gyűlölni is őket – őket csak szeretni lehet. A belső világ hiányát Gogol a külső ábrázolásnak azzal a zseniális bőségével pótolja, ami miatt mégis kénytelenek vagyunk dermedten állni a teremtményei előtt, és az elragadtatástól tátva marad a szánk.
Egészen addig, amíg nem kezd a felnagyított hibák helyett felnagyított jócselekedeteket ábrázolni. Csak ekkor lázad fel a kritikai érzékünk, vagyis a felnagyított jócselekedetek bizony szemrehányást váltanak ki belőlünk, a felnagyított hibák pedig, ellenkezőleg, sajátos fölényérzetet keltenek bennünk, szinte tökéleteset: hisz ezzel a szélhámos bandával összehasonlítva mi tisztességesek vagyunk, hisz ehhez az ostoba népséghez képest okosak vagyunk!
Egyszóval, Gogol szatírái valóban kibékítenek bennünket az uralkodó roszszal, de nem lázítanak ellenük, és amikor a pártvezetésben a szovjet Gogolt segítségül híva Malenkov elvtárs valami hasonlót vesz figyelembe, akkor mindenképp lelkesednünk kell az ő államférfiúi és különösen irodalomelméleti bölcsességéért. Ráadásul úgy, hogy irodalomelméletet Malenkov biztosan nem tanult.

Egyébként apránként mindent megtanultunk. Mindazonáltal tökéletesen megtanultuk lenézni azokat, akik képesek legyőzni minket a való életben. Azonban a közülünk legjobbaknál ez a lenézés egyáltalán nem annyira biztos alapokon álló, hogy egyet tudnának érteni ellenfeleik mulatságos ábrázolásával, és humoros bábukká változtatnák őket. Ezért, ha ma feltűnne egy új Gogol, akkor több mint valószínű, hogy a felületességét hánynák a szemére, s azt, hogy meggondolatlanul tréfálkozik olyan szent dolgok felett, mint a korrupció, valamint a demokrácia semmibevétele.
Ez az értelmiségre vonatkozik. A nép viszont a legegyszerűbb módon az új Gogolt valószínűleg észre se venné: felmagasztalni önmagunkat, vagy megszégyeníteni a bennünket bántókat manapság a politikai propaganda mindennél egyszerűbb és valóságosabb eszköze, amely a nagy állammal való egység érzetét kelti. Ugyanígy a kváziintelligencia, amely individuális menekülő utakat keres, a legmegfizethetőbb áron tárja elénk a tömegkultúra bármilyen termékét. Az illúziók világában ma körülbelül ugyanannak van értéke, mint a reális életben: a fegyvernek és a kábítószernek. Annak, hogy revánsra buzdítsunk, hogy hitet ébresszünk a győzelemben, és annak, hogy a felejtés ajándék.
Nemrég az egyik angol lap a moszkvai tudósítóján keresztül kérdéseket intézett hozzám: lehetséges-e a mai Oroszországban gogoli izzású szatírákat találni? Hisz Oroszország cári, nem demokratikus, tehát megengedné-e Gogolnak a kellemetlen leleplezéseket? És vannak-e a mostani irodalmi körökben ugyanolyan szabadon lélegző és ugyanolyan szabadon publikáló leleplezői a korrupciónak, a megvesztegetésnek, illetve a már mindenki által ismert, a kortárs orosz társadalomban rejlő hibáknak?
Más szóval, élnek-e manapság a gogoli hagyományok?
Néhány évvel ezelőtt a pétervári Írószövetség Gogol nevével fémjelzett irodalmi díjat alapított a város vezetésével együtt. De mivel nyilvánvaló, hogy Gogol nem egy, hanem jó néhány hagyományt szült, ezért a díjat három részre osztották, s ezek mindegyike valamelyik programszerű Gogol-alkotás nevét kapta. A Köpönyeg-díjat olyan művekért adták, amelyek együtt éreznek a kisember sorsával, a Tarasz Bulba-díjat a „hősi” témát feldolgozó művekért, az Orr-díjat pedig a fantasztikumot képviselő alkotásokért ítélték oda.
Felelősségem teljes tudatában állítom, hogy bár egyetlen nyertes alkotást sem szabad egy lapon említeni a gogoli archetípusokkal, sok közülük, főleg a pereszt-rojka idején, miután nagy nehezen elvergődött a nyomtatásig, ha rövid időre is, de általános szenzációt váltott ki. A szabad szó elnyomásának mostani korszakában is mindegyiket teljesen szabadon ki lehetett adni, érdeklődést viszont főleg az irodalmat kedvelők körében, nem pedig a politikai közegben keltettek. A jelenlegi hatalom csak a legtömegesebb – a televíziós – csatornák információit vonja ellenőrzése alá, az írók gyakorlatilag azt tesznek, amit akarnak. A Néva című folyóirat főszerkesztő-helyetteseként tanúsíthatom, hogy szerkesztőségi munkám egész ideje alatt még a legkeményebb publikációk sem váltották ki a hatalom legkisebb reakcióját sem.

Viszont a hatalomnak ez a pozíciója a szerzőket sokkal jobban sérti, mint a korábbi üldözés.
Új Gogolt a hatalom támogatása nélkül – a nélkül a támogatás nélkül, amely magában foglalja az üldözést és a betiltást – ma lehetetlen létrehozni.
De még a társadalmi támogatás is kevésnek bizonyulna: hogy új Scsedrinek és Gogolok tűnjenek fel, feltétlenül szükséges volna hinni valamilyen magasztos eszmében – és keserűséget érezni akkor, ha ezt az eszmét megszentségtelenítik. És bár a megszentségtelenítések kapcsán mindez rendben is lenne, valahogy még sincs átitatva a tollunk elégséges keserűséggel, hiszen ezeket a megszentségtelenítéseket már régóta normális dolognak tartjuk.
Azaz ki tudunk békülni velük a művészet segítsége nélkül is.
Ami azt jelenti, hogy nincs szükségünk többé sem Scsedrinekre, sem pedig Gogolokra.

Gyürky Katalin fordítása