Hitelesen újraalkotni – Beszélgetés Szöllősi Mátyással

Forrás: Szöllősi Mátyás Facebook, európakiadó.hu

A költőként, íróként és fotóriporterként egyaránt ismert Szöllősi Mátyás az Irodalmi Szemle ARTér II. című vajkai táborának egyik vendége volt. Az alábbi interjú az augusztus 15-én tartott beszélgetésünk szerkesztett változata. Simon Péter című új könyvéről, az utazási tapasztalatok fontosságáról, valamint a fotózás rejtelmeiről is kérdeztem őt. 

A 2011-ben megjelent Állapotok című versesköteted után 2016-ban került a könyvesboltok polcaira novellagyűjteményed, a Margó-díjas Váltóáram. A két könyv közötti kihagyás a műnemek közötti váltás kísérletezésének időszaka volt?

A műnemek közötti váltás valóban meghatározta ezt az időszakot. Talán az Állapotok beszédmódja már jelzi az általad említett kísérletezést, hiszen tény, hogy a verseskötet után kezdtem el drámaírással foglalkozni. Mégis, leginkább a fotózással telt ez az időszak. Újfajta ismeretekre, tapasztalatokra vágytam, fejlődni akartam ezen a területen is. Szerettem volna számomra addig ismeretlen dolgokkal megismerkedni, és olyan sorozatokat létrehozni, amik íróként is inspirálnak. Ehhez köze volt több barátomnak, Tóth Gábornak, Mohai Balázsnak vagy épp Terék Nándornak, akitől sokat tanultam ebben az időszakban, sokféleképpen motiváltak. Jó lehetőséget láttam a két alkotói folyamat összekapcsolásában, vagyis annak a problematikának a felderítésében, hogy az írás és a fotó miképpen tudja kiegészíteni egymást. Riportokat kezdtem készíteni, többek között Oroszországban, Kárpátalján, Erdélyben.

Aki követi a közösségi oldalakon található profiljaidat, amiken fotóidból is közzéteszel, könnyen észreveheti, hogy az utazás nagyon meghatározó a számodra.

A széles látókör fontos, megismerkedni a miénktől eltérő kultúrákkal, találkozási, ütközési pontokat keresni – ezeket lényegesnek tartom az írás szempontjából is. A legtöbb olyan tapasztalatot, amik a kultúrák metszéspontjaihoz visznek közelebb, utazások során szereztem. Nemrég Indonéziában jártam, mely a földrajzi távolság miatt már önmagában egy különös/különleges hely a számomra. Oroszországba idén szeptemberben ismét ellátogatok, ezúttal a transzszibériai expresszel. Igyekszem úgy tölteni az időt, hogy mások számára is meg tudjak mutatni sok mindent azokból a helyekből, ahol járok. Foglalkoztat, hogyan élnek a különféle országokban/kulturális területeken az emberek, és hogyan oldanak meg, kezelnek bizonyos kérdéseket, problémákat.

Általában a dokumentátor célkitűzéseivel indulsz el?

 Fotóriporternek tartom magam, ezért sajátomnak érzem a dokumentátor szemszögét. A szöveg és a fotó kiegészítik egymást, de mindkét tevékenységhez más tekintet, látásmód kell – ennek megfelelően próbálok felvenni egyfajta kettős pozíciót. Ugyanakkor nagyon különböznek az okok és a szándékok, amik egy-egy utazásra késztetnek. Kárpátaljára például konkrét céllal érkeztem. Volt egy család, akikhez az egyik összekötőm elvitt. Ma is áll a ház Beregszászon, amiben annak idején ötvenhárom család élt nagyon súlyos körülmények között. Szerettem volna riportot készíteni, többek közt azért, hogy a nyilvánosság révén talán tudunk majd bizonyos ott élőkön segíteni. Végül riport helyett egy portrésorozat született a lakókról, bejártam az egész házat, az itt szerzett tapasztalatok nagyon meghatározóak a számomra. Más, de legalább ilyen erős hatást gyakorolt rám Indonézia. Mikor útnak indultam, nem tudhattam, mi vár rám abban az országban. Nagyjából tisztában voltam azzal, milyen helyekre szeretnék eljutni, de hogy egy egységes, mások számára is összefüggő anyagot létre tudok-e hozni, márpedig ez a kérdés számomra mindig lényeges, sokáig igencsak kétséges volt. Oroszország megint más eset, ott egy régészeti ásatássorzatot dokumentáltam, a feladat adott volt, de igyekeztem meglátni, megtalálni más témákat is az utazások során, amikkel később még foglalkozhatok. Így jött az az elgondolás, hogy a Dél-Urálban élő baskír népcsoportról készítsek egy átfogóbb sorozatot, amit 2018-ban el is kezdtem, és folytatni fogom több éven keresztül.

Legújabb könyvedről, a Simon Péterről író recenzensek közül többen is kiemelik a regény jeleneteinek fotografikusságát, fényképszerű kimerevítettségét. Mit gondolsz, fotóriporteri pályafutásod szolgáltat-e interpretációs mintákat az értelmezőknek? Valóban törekedtél arra, hogy az elbeszélő perspektívája a fényképezőgépet használó alkotóéval mutasson hasonlóságot?

 Azt hiszem, mindkét kérdésedre igen a válasz. Volt és van bennem egy ilyen szándék – most például egy olyan kisregényen dolgozom, aminek történéseit szerintem ezzel a látásmóddal, részletező leírással lehet a leginkább visszaadni. Ha a Simon Péter utolsó, egy tüntetést bemutató jelenetére gondolok, rá kell jöjjek, bizonyára érződik az, hogy segítségemre volt a sajtófotó műfaja, azok a képek, amikkel én magam is dolgozom, és amik szembejönnek a különböző médiumok felületein. Szeretném, ha a lehető legpontosabban megjelenne az olvasók előtt az, amit írok. Egyrészt azért, mert gyakran olyan helyszíneken játszódnak a történetek, melyek mondjuk egy magyarországi vagy budapesti számára eleve ismerősek lehetnek, másrészt mert gondot fordítok a színek, a formák, a mozgás, szóval a körülmények leírására, bemutatására is, és így, remélem, sokkal inkább bele tudnak helyezkedni, jobban magukénak érzik a folyamatot.

Az olvasás során, úgy éreztem, Simon Péter a külvilág iránt meglehetősen tompa, ám feszülten figyel befelé, és ez a folytonos önmonitorozás határozza meg azt, ahogyan a külvilágot érzékeli. A recepcióban viszont sokszor emlegetik a főszereplő külvilággal szembeni különös érzékenységét. Tompa karakter Simon Péter vagy különösen érzékeny?

 Azt hiszem, nagyon érződik a karakteren, hogy bizonyos külső hatásokat nem akar beengedni az életébe, vagy nem is tud, abban a lelkiállapotban, amiben lebeg. Elzárkózása bukásához is vezet, hiszen bizonyos szituációkban nem tud megfelelően figyelni, míg más helyzetekben meglepően jól állítja be a fókuszt. Disszonáns alkat, rosszkor rosszra figyel, és őt is „rosszul” hallják, hallgatják meg – ha egyáltalán meghallgatják. A háttértörténet, ami ott lappang a könyvben, hibás döntésekbe kergeti. Kettős személyiség, mert legalább két élete van. Illetve épp abban az állapotban tengődik, ami egy erős váltást jelez, egy olyan folyamat közepén tart, amikor már formálódik az új, de még nem lehet egyértelműen látni, mi is lesz az, mi lesz (ő)belőle.

Hogyan jött az az ötlet, hogy egy diakónust válassz főszereplőnek?

 Volt egy elbeszélésötletem egy papról, amit csak töredékesen valósítottam meg a Váltóáram utolsó, Lefekvés előtt, ébredés után című szövegében, mely némi változtatások után, megteremtve a folytonosságot a két kötet között, átkerült a Simon Péterbe. Anno nem azt írtam meg, amit eredetileg akartam (ez persze nem baj, valószínűleg ilyen nincs is), ám ezért is kezdtem el gondolkodni konkrétan a főszereplő helyzetén, illetve hogy hová futhat ki még a történet, milyen dolgok tartoz(hat)nak még hozzá. Volt olyan időszak az életemben, amikor komolyan elgondolkodtam azon, hogy a papi hivatást válasszam. Ráadásul valaki szerette is volna, hogy ez így legyen. Megvizsgáltam nagyon sok mindent, ami ehhez majdhogynem elvezetett, eljátszottam a gondolattal: mi történt volna, ha annak idején máshogy döntök? Igyekeztem megvizsgálni azt, ahogyan a külső hatások tulajdonképpen belsővé válnak, és aztán fordítva.

A főszereplő számára mindvégig az a legfőbb kérdés, hogyan cselekedhet jól, azonban tettei környezetének rosszallását váltják ki. Ez az ellentétező eljárásmód az elejétől kezdve fontos alkotói elképzelésed volt?

 Az imént említett elbeszélésben is fontos az ellentét, ami elsősorban a karakteren belül van. Ebből kiindulva végig meghatározta a munkát, ahogyan a főszereplő külvilággal való viszonyát is. Ez a fajta ellentét egyébként nem idegen a számunkra, mindennapjainkban is ismerősek a túlreagálások, felnagyítások és elkendőzések miatt. A szélsőségek a közbeszédben is nyomot hagynak, fontos rájuk figyelni, hiszen meghatározzák, hogyan viszonyulunk olyan közéleti eseményekhez, mint például egy tüntetés. A regény világában benne van a mai Magyarország, annak bizonyos területen jelentkező hangulatai. Meghatározó érzések, amik az emberekből előtörnek egy adott, általunk is ismert szituációban. A 2015-ös menekültválság, napjaink retorikája, a körülöttünk látható propagandagépezet működése, ezek mind ott vannak, és sajátos díszletet szolgáltatnak Simon Péter belső vívódásához. Egyre inkább érdekelnek azok a hétköznapi folyamatok, amelyek vagy felépítik az egyént, illetve a kis közösségeket, vagy épp szétrombolják azt/azokat.

Aki látta már a képeidet, könnyen észreveheti, hogy téged különös módon érdekelnek az arcok, foglalkoztat a portré műfaja. Nem véletlen, hogy a Simon Péter borítóján egyetlen arc sincs, ráadásul a kötet így kezdődik: „Hetek óta arcokat keresel, mintha valamiféle önigazolást találnál bennük…” Miért keresel arcokat? Mit keresel bennük?

Szeretem az embereket, talán azért. Fontosnak tartom a személyes találkozást, hogy szembe tudjak nézni azzal, akivel kommunikálok, érzékeljem őt, a gesztikulációját, a reakcióit, lássam a szemét. A személyes beszélgetések egyre inkább háttérbe szorulnak, és kihasználom az alkalmakat, hogy új embereket ismerjek meg, vagy azokkal mélyítsem tovább a kapcsolatomat, akik már az ismeretségi körömbe tartoznak. A fotózáson belül is ez az, ami a leginkább érdekel. Hogy miként lehet „jól” megmutatni egy arcot, mert az árul el a legtöbbet az emberről. Szerencsére sokfelé jártam már a világban, és nagyon sokszor rácsodálkoztam, mennyire különfélék vagyunk, de hogy ezek a különbözőségek mégis összerendeződnek, kiegészítik egymást, és ezt egy-egy fotósorozaton belül bizonyos értelemben nyomon lehet követni. Nagyon élvezem, hogy minden tekintetben mást fedezek föl, például egy addig számomra ismeretlen érzelmi megnyilvánulást, és hogy sokszor szavak nélkül is rengeteg mindent elárulnak számomra az emberek.

Említetted, hogy dolgozol egy kisregényen. Mesélj róla!

 Ezt a történetet legalább tíz éve meg szeretném írni. Sokat töprengtem rajta. Nem is azért, mert nagyon össze kéne rakni, ki kéne találni, inkább azért, mert olyan eseményeken alapul, melyek megtörténtek. Pont azért volt nehéz belekezdenem, mert ez egy olyan szövet, amit kezdettől fogva szeretnék nagyon pontosan, önmagam számára igazán hitelesen újraalkotni. Underground sztori, graffitiző arcokról, vonatfestésről szól, igen pörgős, feszültséggel és akcióval teli dolog, és egy három kisregényből álló egység középső darabja lesz.

Juhász Tibor (1992, Salgótarján)

Író, költő, szerkesztő.