Szászi Zoltán: Készülődés a rendületlenségre

Rossz ómen áment mondani, ha még nincs vége! Viszont olyan régen benne van már az ember a sodrásban, hogy az istennel való parolázás talán már megengedhető, ha súlyos nyavalyák csattogó ollói nyirbálják egyre gyorsabban a hátralévő idő szalagját. A sokszor emlegetett Isten tán eltekint a büntetés halmozásától ilyen esetben. Akit visz a víz, viszi az idő, Bodrogközből a Csallóközbe. Lehet kérdezni: hát mit is lehetne?!

Majd elhangzik az ámen. Addig ki kell tartani, ahogy azt falun szokták mondani: addig is tartsd magad! Dimbes-dombos országon, orosz tankok talpnyomán megtaposta a hadak útját a poéta, s hogy megtapossa-e még a nyugalom és a béke útját is? Ennek kereséséről szól minden verse. Az egyik én a másik ént befogadva és elutasítva olykor, pontosan ezt a keresést próbálja értelmezni. Nem egyszerű ez.

Súlyos belső s külső gondok, élet és halál, mulandóság és örökkévalóság, ember és isten egymásnak feszülései, volt egy szép múlt is, talán nosztalgikus, volt élet, fiatalság, voltak barátok, gyerekkor, játék, meg szerelem, íme a témák! Fohász, zsoltár, igemagyarázat, példabeszéd, himnikus dal, már mindenkinek elmondható, bent régen megfogalmazott imák – íme a versekhez használt sajátságos nyelvi és gondolati eszköztár. Kulcsár Ferenc jól felismerhető, korábbi versesköteteiben is gyakran használt, a vershagyományban ismerős, ám mégis egyedi stílusjegyei. Ellenszónoknak, Faustusnak pedig a magával beszélgető – saját lényét egyedül megértő lény – a másik én, mely mindenben kételkedik – s ezek a replikák a kötet igazi trópusai, ezek a szövegrészek emelik ezt a költészetet a megérdemelt magasságba. R. C. avagy az alteregó költő, aki Tőzsér Árpád szerint par exellence poéta, Kulcsár Ferenc kódolt és rejtett kérdéseire tele szájjal válaszol. Akinek emberi beszólásai ellensúlyok a bibliai hangzatú, a pengő cimbalomhoz hasonlatos másik én kijelentéseivel szemben. Kulcsár Ferenc költészetét egy ideje ez a kettőség szabályozza, s nyugodtan elmondható: a kényes egyensúlyt jól fenn bírja tartani a költő, ebben a Lilium Aurum könykiadónál, 2012-ben megjelent Ámen és Ómen című kötetben pedig különösen.

Ha a kötet vezérfonalának számító két, központi poémáról, az Ámen és Ómen, valamint az Ómen és Ámen című versekből mint alappillérekből indulunk ki, amelyeknek célja megtartani az egész kötetet – s ugyan miért ne vennénk azoknak őket, ha címükkel erre utalnak? –, én az Ómen és Ámen hangulatát, megoldásait, tiszta gyerekhangját, súlyos, de nem agyonsulykoló mondanivalóját könnyeden, élvezettel, termékeny talajként fogtam. Ez a vers  felvezetése is lehet R. C.-nek a kötetben sorban felbukkanó tiszta belső vallomásainak. R. C. a létének, a valóságnak múlásáról fanyar iróniával képes beszélni, a fájdalmat, a félelmet, a halált, az elmúlást figurázva ki, vagy legalábbis megcsiklandozva azokat. Az Ámen és Ómen vers abb ritmikája, főleg rímekre épülő verstechnikai megoldásai ugyan feloldást adhatnak a félelemben tévelygőnek (mint egy jól megírt Szenci Molnár-zsoltár), s képet is kap belőlük arról az olvasó, hogy mit jelent a „rendületlenül” fogalma, mégis kissé súlyosabbnak érzem ezt a verset az előbbinél. Kulcsár Ferencnek másik, alázatos hitből táplálkozó énjét teljes plaszticitásában képes ugyan megmutatni az Ámen és Ómen című vers, de nem hagy egy pici teret sem a kétkedésnek, az ellentmondásnak. Kinyilatkoztat. Ige. Rendületlenül. Ettől a Kulcsártól kicsit félek, mert ez már mintha elfogadná a végleges távozás tényét, mint akiben nincs szembeszegülés, nincs már hajtóerő, csak csendes alázat, pedig a kulcsári költészet soha nem volt megalkuvó, s most sem az, inkább csak beletörődik az isteni akaratba, magát a hitet hívva segítségül a hit miatti félelmek ellen.

Szeretem viszont R. C.-t, az alteregót, a pimaszt, a bátort, a hitetlenkedőt, aki beledugja az ujját a sebébe, mert meg akar győződni arról, az ő fájdalma valóban csak az övé-e? R. C. nagyjából a kötet első harmadától jelenik meg erőteljesen a színen, kevés kivétellel végig replikázva vagy felvezetve a kötet kétharmadának verseit. Külön öröme lehet az olvasónak a Perpetuum mobile című szöveg, melyben Zsénagy üzen odaátról, hangulatában, ízében visszaidézve a Csehszlovákiai magyar költő fohásza az úrhoz című vers indulatait, s egy kis nosztalgiával, melankóliával a régi éveket is elővarázsolja. Hogy mégsem sikerült túlélni még magunkat se, s hogy, még ha meghaltunk is, akkor még azt se lehetett igazán méltósággal tenni. „– hiába, az öröklétnek iszonyú az ára” – adja Zsénagy szájába a mondatot Kulcsár Ferenc, aki ebben az egy versben, mintegy isteni pozícióból, Zsénagyot is, R. C.-t is kintről képes kezelni, bár nyilvánvaló a szeretete két hőse iránt. A Halál című versben Kulcsár vitatkozik, alteregója itt nem kap teret, ahogy az Isten elől elrejtetted orcád című archaizáló hangvételű versben is csak az egyik lírai én kap megnyilvánulási felületet, a rím, a ritmus kötöttségével próbálva meghipnotizálni az olvasót. Az autonóm módon gondolkodó költő pamfletje, a Levél az ENSZ-nek már egy másik alapállás, ebben ismét a replikázó, semmilyen jogtiprást, korlátozást nem tűrő (megjegyzem, itt még a legfelsőbb kulcsári instancia, az isteni hatalom ellen is lázad a költő) poéta szerepét vállalja, de ez egy fura keveréke R. C.-nek és Kulcsárnak. Olyannyira az, hogy még magával sem számol a hatalmak sorában, ha nem fogadják el feltételek nélkül.  Az Önarckép, háttérben a huszadik századdal kulcsversnek számít ebben a kötetben, az ellenpólusok és feloldások, a líra és a kozmikus öröklétbe való önmagam beírásának kiváló kísérlete. S ez a beírás nagyszerűen sikerül ismét A játszótéren című versben, amely ritka erős képekkel, csendes és finom hangulatokkal milliárd évek megörökítésére képes, lassú tempóval, visszafogottsággal operál. A kötet talán legsúlyosabb poémái, a nagy és örök témák sajátságos megközelítései a kulcsári stílusjegyekkel kiválóan megmutatkoznak A borotva, a Sziget, a Hiány című versekben. R. C. ezekben a versekben lett Kulcsár ironikus ellenpontja, aki itt tudja megtagadni és újra felvállalni magát. Lát kintről be s bentről ki, fentről le s lentről felfelé, ahol sejteni vél valamit, de igazi bizonyságot nem kap sejtésére. „…léted rejtelem – túl a fényeken, túl a halálon, túl az életen” – ez az az állapot, amelyben a vers megtestesül, ahogy a Sziget című versben is írja Kulcsár, azaz R. C.

Az Ámen és Ómen című kötet olvasása közben felmerült bennem egy kérdés: ha valaki életében először vesz kezébe Kulcsár-kötetet, s az történetesen ez a kötet, akkor milyen költőt ismer meg, milyen világról kap lenyomatot? Abban bizonyos lehet ez az olvasó, hogy a szerző azon kevés szlovákiai magyar poéta közé tartozik, aki egyszerre lírai és filozofikus, aki röghöz kötött és létének kerete pontosan behatárolható, aki a 20. század viharvert hadi útjain tanult meg járni, aki világégések utáni csendekben kezdett eszmélni, s aki a magyar líra posztmodern hagyományait úgy tudta hol tudatosan, hol ösztönösen a legszebb magaslatokig emelni, hogy azok egy különös, saját bejáratú világgá formálódtak. Ott lehet Istennel kvaterkázni is, ott lehet tagadni, szeretni, lehet élni, s lehet készülni a rendületlenségre.

(Kulcsár Ferenc: Ámen és Ómen. Lilium Aurum, Dunaszerdahely, 2012, 80 oldal, 7 €/1800 Ft)