Tolvaj Zoltán: Irodalom és fikció II. / Gould zongoraszéke

liaye/lomography felvétele

Hajnalban Glenn Gould társaságában strandoltam egy bostoni kikötőhöz tartozó, hatalmas szervízmedencében, amit egy rozsdás zsilip választ el a nyílt tengertől. Gould kutyaúszása már korábban felkeltette a figyelmem, ahogy keservesen igyekszik a felszínen maradni, miközben úgy tűnt, feleslegesen kapálózik a teaszínű habokban. A fuldoklás távolról többnyire hangtalan és észrevétlen folyamat, szinte olyannak tűnik, mint egy önfeledt pancsolás. Szerencsére sikerült megkapaszkodnia egy elmerülő fagyiskocsiban, melynek rekedt hangszórójából recsegve szólt az Újvilág-szimfónia. A hullámok gyengéden dobálták a testét, mielőtt beszippantotta egy láthatatlan örvény, ami az ócska szerkezet süllyedése mentén keletkezett, és mint egy megtorpedózott fregatt, egyből magával rántotta a mélybe. Gould kaszáló végtagokkal kavargott a habokban, mint egy könnyű vászoning a mosógép dobjában. A rikácsoló hangszóró zörejeitől teljesen megbolondult. A bántóan magas frekvenciákat nem észlelte más, csak ő. A parton álldogáló népség, katonák, taxisofőrök, kismamák és Walmart-kocsival tülekedő idősek kérődzve szemlélték képletes haláltusáját. Itt-ott felbukkant, és grimaszolva kapkodta a levegőt, akár egy őrült delfin. A vízi aréna szélén lebzselő szurkolókból a váratlan látványosság nem váltott ki osztatlan tömegpszichózist, míg az öböl mélyéből feltört egy hangos morajlás, mintha a tenger gyomra korogna, és a betonteknő szélén fekvő város épületei közt visszhangozva feltépte a süket fülek csendjét. Csengett a dobhártyám. Bevillant, ahogy Gould az imént még a parton állt fekete-fehérben, mintha ünnepélyesen várta volna a saját kivégzését. Komótosan felöltötte könyékig érő gumikesztyűjét, és ruhástul fejest ugrott a vízbe, ami fenyegető kontúrokat rejtett, mintha egy kiéhezett piranharaj pezsegne a mélyben. Normális esetben ez a speciális úszódressz óvta attól, hogy a jeges víz lelassítsa amúgy is lomha vérkeringését, máskülönben a szuicid merülések másnapján elköszvényesedtek az ízületei, és a kicsapódó húgysavkristályok miatt darabossá vált a játéka. Nyaranta a Simcoe-tó hűs vizében lubickolva szintén ezzel a bizarr inszeminációs kesztyűnek tűnő kiegészítővel óvta a kötőhártyái épségét. Egy korhadt móló tövéből figyeltem az epilepsziás szinkronúszót. A nézőpont folyton eltolódott, elcsúsztak a viszonyítási pontok, egyszerre kitágult és beszűkült a horizont, majd eltompult a látásom élessége. A Pink Floyd Marooned című nótájának sirályvijjogása csattogott a hullámok felett. A dobhártyámról jólesően levált egy darabka fülzsír. Gould mindvégig alábukott és felmerült, mint egy zsákmányát kereső oroszlánfóka. Néha zihálva megpihent az öböl felszínén, akár egy gyöngyhalász, akit megvágott a kagyló széle. Visszatérő fantomfájdalmak kínoztak engem is. Láttam, hogy a nyílt víz irányába sodródik egy papírcsónak, és a perspektíva törvényeire fittyet hányva a horizont diadalívén kiterebélyesedik. Azt hittem, ez Noé bárkája, ami az utolsó eukarióta sejtet próbálja kimenekíteni a háborgó őslevesből. Tatja fölött karnyújtásnyira ott duzzadt a lenyugvó nap vakító korongja. Ösztönösen utánanyúltam, majd beleestem a vízbe. A közeg nyomasztó sűrűsége egyből magával rántott, amint egy kompressziós katlan nyílt alattam a víz eltérő hőmérsékletű rétegei között. Attól féltem, hogy Gould nyomába eredve rögvest megfulladok, ahogy mindkettőnket elnyel a szokatlan turbulencia, amit a víz alatti áramlatok és termikus katarakták idéztek elő. Az iszapos szervízzóna zsilipjén átfurakodva tempózni kezdtem a szelídebbnek tűnő nyílt tenger felé. Teknősként tátogva észleltem, milyen irgalmatlan a külső káva kiterjedése. Zene már nem hallatszott, csak a csend stacattói ropogtak a hallójáratomban. A nyugtalanító információhiány következtében elveszett a tér- és időérzékelésem, majd a heves palpitációk rohamaiban eluralkodott rajtam a búvárpánik. A közeg nem kímélt, obskúrusan rezonált, ide-oda csapkodta a testem, és folyton az akaratommal ellentétes irányba sodort, miközben állandóan alakot váltott, míg szerte nem foszlott minden ismerős idom a külső támpontok hiányában. A hínárszerűen lobogó, vonatkozástalan káoszból egy éles csettintés körkörös impulzusa szakított ki, melynek ereje a gyűrűző érzékek alagútján át úgy furakodott a zsigereim közé, akár egy tátott szájú muréna, majd visszhangozva elcsitult, mint egy csepp karsztvíz, miután belehull a barlangi tóba. Gould szünetet tartott a lármás fagyiskocsi klaviatúrája felett. Ócska szakiszemüvege kerete fölött felém pillantott, és némán intett, hogy bátran kövessem. Csak egy pipacspiros ácsceruza hiányzott koboldszerű karfiolfüle mögül, ami egy rugalmas porcokból álló violinkulcsra emlékeztetett.

Egy darabig sodródtunk tovább, majd az örvény csóvája nekivágott minket a víz alatti teknő algás aljzatának. A kezdeti szorongást követően lassan tudatosult bennem, hogy képes vagyok a víz alatti légzésre valamiféle kétéltű szisztéma szerint, amit a perifériás látómezőmben lobogó, agancsos kis kopoltyúknak köszönhettem. Vigyorogtam, akár egy axolotl az akvárium oxigéncsövén. A derengő teknő kies és sivár, akár egy stadion nukleáris katasztrófa után. Különös bezártságérzetem támadt, egyfajta fordított klausztrofóbia. Mintha egy óriási cápaketrecben lebegnék, ahol bármely irányból támadás érhet. Gould hullámzó lebernyegét figyeltem. Az orrom előtt hömpölygött a gigászi szarkofágban, akár egy óriási rája. Lassacskán áttetsző medúzaarca is kivehető lett, és a tenger fenekéről visszaverődő fényben felderengett oktopuszi ábrázata. Amint kitisztult körülöttünk a víz, egy fenyegető öntudattal rendelkező teremtmény jelenléte vált érzékelhetővé. Mintha mindenütt jelen volna a minket körbeölelő, zselatinos uszadékban, konkrét formája után kutakodva a sűrűsödési pontokon. Végül emberi alakot öltött a tintakék iszonyat, amint az üzekedő kalmárok és lábasfejűek cuppogó mandaláiban, a kocsonyás tentákulumok lugasán túl megpillantottunk egy a medence sarkában kuporgó, hatéves gyermeket, aki hártyás tenyereibe temette cseppfolyós kis arcát. Amint észrevett minket, abnormális mozdulatokkal kezdett kúszni felénk, mint egy felezővonalon elütött macska, ahogy a beleit vonszolja maga után. Agonizáló mozgása egyszerre volt szívszakító és gyötrelmes, akár egy amőba holdsétája. Idővel eloszlott a kölcsönös félelem, és az ajkaival képzett, csettegő buborékok panthalasszai nyelvén közölte, hogy 1807-ben született, és ő a koreai császár. Ezer éve elveszett szüleit keresi. Gould az állát vakarta. Szerinte a lábasfejű srác egy atlantiszi gulág szökevénye. Nekiállt Miklós cár kivégzését ecsetelni, mintha valós időben közvetítené a bolsevik golyózápor becsapódását. A heves ballisztikai tudósítás során megbotlott, rálépett egy billegő betonlapra, ami egy újabb, rejtett üreget tárt a szemünk elé, amit a polipállagú zombikölyök vakuként villódzó halántéka egyből bevilágított.

Egy tiltott város romjai körvonalazódtak, egyszerre megtartva és gigászi mértékben túlszárnyalva a gyermekkori pince fojtogató kiterjedését. Egy inverz Babilon, fluktuáló nekropolisz, melynek derengő kupoláján át kiláttunk a felszínre. Gould közölte, hogy nem bírja tovább idegekkel, muszáj halászkirályokat gyilkolnia. Alulról akarta megszigonyozni őket, de a mészárlástól eltekintett, amint meglátta, hogy az atlantiszi zsarnokok élettelen bábjai sorban, fejjel lefelé, szikkadt szúnyoglárvaként lógnak a kupola átlátszó mennyezetéről. Hajókaravánok vonultak át felettünk, mint egy fordított elefántcsorda. Gould el akarta törni a karavellák gerincét, de a zombicsászár rábeszélte, hogy ennél is van lejjebb. Beúsztunk a bábeli struktúra alá, ahol elénk tárult egy szanált bányarendszer. Kusza, tengermélyi tárnák búgtak uniszónóban, amihez Ady posztatlantiszi koponyaröntgenje volt a kotta és a térkép. Gould benzint fecskendezett a járatokba. A híg, olajbarna anyag indikátorként átszínezte az óceáni aljzatból feltörő, termikus gejzírek hősugarát. A gyúlékony pamacsok belobbantak a zombicsászár halántékából cikázó vakuvillanások mentén, és felperzselték a víz alatti tározókban felhalmozott, aranyló gabonát és vérvörös foszfort. A folyamat során végleg elhamvadtak az egykori telepesek szerteszét lebegő, mumifikálódott tetemei. Elértük az elárasztott Pompeii utolsó bugyrát, amit egy tömör korallszirtbe vájtak az egykori száraz sivatag dehidratált foglyai. Nem maradt több viszkózus horrorfelület. Gould kéregközeli lobotómiája mentén mindent beborít a kortikális fehérség. Semmi sem vet árnyékot, mint egy patyolattiszta pueblo szökőkútja délidőben. A koreai zombicsászár bölcsőjében találtunk egy sugárzó korongot. Az előbbi egy csikorgó, ősi nyelven, ami az összetorlódó uszályok fémes nyöszörgésére emlékeztett, imádkozni kezd. Évszázadok óta erre várt. Felszikráztak a csupasz kőzetek. Gould továbbra is méltatlankodott. Nem értette, hogyan csúszhatott el idáig, a XXI. századi Boston elhagyatott dokkja alá egy tiltott város, amit Koreában vájtak puszta kézzel a porhanyós löszfalba. A császári előcsarnok szadisztikus felégetése után a koreai zombicsászár kiengesztelődött. Halántékában kialudtak a fatális lézerek. Sajnálatos módon sehol sem találtuk meg ősei maradványait. Az alakváltó hullámsír bezárult. Egy ósdi Supraphon lemezjátszón megpróbáltuk lejátszani a sugárzó korongot. Óvatosan helyeztük rá a tűt, mivel a császár közölte, hogy a talált tárgy ikonikus értékkel bír egy ismeretlen bizottság számára, ami fizikai síkon nincs jelen. A lemezről valami karcos és klisés, korai swing szólt. Gould leszögezte, hogy a jazz az ördög nevetése, amint a tudatlanságunkon röhög, majd földhöz vágta a lemezt, ami ripityára tört. A szilánkokat egyből beszippantották a tengerfenék pulzáló kürtői. A vulkanikus gejzírek aktivitása érezhetően megnőtt. A szubatlanti ősmasszívum alól lassan előbújt egy évezredek óta szunnyadó, malíciózus organizmus. Amorf amygdalájára pont ráillett a kultikus korong. Vagyis csak illet volna. A megfosztottság dühétől kettényílt a koponyája, és kibuggyanó, lila agyveleje forrni és fodrozódni kezdett, akár egy támadó szépia oldalvonala, ahogy telepatikus jeleket közvetített a bostoni kikötő világítótornyába. A zombicsászár szerint a Gould által elkövetett liturgikus hiba valódi hőstett, demiurgoszi glitch, ami innentől fogva megváltja az egész világot. Mámoros örömhullámzásba kezdett, miközben a magában motyogó hangrestaurátor hóna alatt lévő Grundig táskarádióból Aretha Franklin hangján bömbölt a Sympathy for the Devil. Glenn bevallottan gyűlöli a rockot, de a bostoni lokálokból kiszűrődő ír gyászdalokat és a sztriptízbárok szirupos popját még a hírhedten szigorú értékítélete is képes befogadni. Letépi magáról az átázott úszóhártyákat. Megragadom az alkalmat, kezet rázok vele. A szoteriológiai delej hatása alatt bevallom, régóta szeretnék a zongoraszéke lenni. Glenn közli, hogy ő egy ideig Bach lábkörme volt, pedig mindig frusztrálta a lipcsei kántor blazírt kijelentése, miszerint „aki öt ujjal rendelkezik, az képes eljátszani, amit én.” Átszellemülten bólogatok. Bár hat ujjal születtem, a cérnaszállal elkötött pinky a keresztelőm idejére teljesen leszáradt a kézfejemről. Mindenki egyenlő eséllyel zuhan a mélybe, legyint lakonikusan Glenn. Úgy véli, a zombicsászár nem más mint Sebastian reinkarnációja, degradált inkognitóban. És mivel a törött korong csonka tartalmát az ősmasszívum elkeseredett teremtménye örökre sugározni fogja a kollektív tudatfelhőbe, a császárt el kell pusztítani. Szertartásosan játszani kezd a fagyiskocsi billentyűzetén. Körbeölel a hidrosztatikus áhítat, ahogy ismét átrendeződik körülöttünk a tér. Amint kinyitom a szemem, látom, hogy a kék munkászubbonyt, amit Glenn az Aria tétel alatt visel, a koreai Bach-zombi batikolt bőréből varrták. Gould hintázik a fagyiskocsin, belekezd az autisztikus, sztereotíp mozgásba, koncentráltan inog előre-hátra, miközben körlégzéssel frazíroz. Billeg, ringatózik, hümmög és motyog, mellkasa tágul és lappad, akár az árapály. Az utolsó billentésnél veszem észre, hogy már Ontarióban vagyunk. Gould kiront a studióból, és szédült kacsaléptekkel, barokkosan beat boxolva belegázol a tükörsima Simcoe-tóba. Szuszogva kihalássza a bostoni fagyiskocsit, amibe a Bachot megtestesítő zombicsászár megnyúzott tetemét rejtette. Bevonszolja, felolvasztja és felszenteli. Nekromantikus oltára impozánsan mutat a kihalt kunyhónak álcázott hangstúdióban, a cukormázas vitrintortává faragott, jól temperált csembalója mellett, amit prenatális műgonddal készített a számára a híres párizsi hangszerész, Nicolas Blanchet. Glenn elsőre nem volt elégedett. Egyből szétszedte a hangszert, mint egy dagesztáni Daciát, hogy megbuherálja a kifogástalan, gyári mechanikát. Az ördöngös húrokat pengető, pehelykönnyű plektrumokat merev madártollakra cserélte, amit egy gyerekkorában lőtt fehér hollóból tépkedett ki. A billentyűket a jégre tett zombicsászár kivert metszőfogaival pótolta. A hangszer készen állt, de a saját tartásával nem volt elégedett, mondván, ő nem fog állva zongorázni, mint Jerry Lee Lewis. Egy tompa ráspollyal lereszelte mindkét lábszárcsontomat, majd eltörte a gerincemet. „Ha szerepet akarsz vállalni a misén, lásd, miféle áldozattal jár.” Tiszteletlenség lett volna üvölteni a fájdalomtól. Amint a hangapparátus minden kelléke kellően ergonomikusra sikerült, Gould magára öltötte az emberbőrből készült, batikolt munkászubbonyt, a perfekt anti-Bach mimikrit, és billegő alkatrészként illeszkedve az organikus keretbe, helyet foglalt a roskadozó gerinchúromon. Úgy hajolt a klaviatúra fölé, akár egy kódfejtő programozó. Éles baltaként belehasított a Das Wohltemperierte Klavier-ba. Tempója és billentése feszes, mint egy atommetronóm, mégis lágyan cizellált, akár egy svájci órásmester és egy japán csontfaragó odaadó precizitása. Az orsósmagnó pörög, a felvétel forog, a csembaló zümmög, a pulzáló világítótorony a nyílt agyú tengermélyi emisszor impulzusait sugározza a tudatfelhőbe, miközben a világ túlsó felén, egy Szöul szívében parkoló cabrio BMW-ben Bach újabb reinkarnációja vészesen headbangelni kezd, amint a csomagtartóba rejtett getto blasterből feldübörög a Rock me Amadeus, szikáran és nyersen, akár az ítélet.

Tolvaj Zoltán (1978, Budapest)

Költő, író, műfordító. Első két kötete a Parnasszus Új Vizeken c. sorozatában jelent meg Orbán Ottó és Marno János fülszövegeivel (A medve lépései, 2001; Törésteszt, 2007). César Aira Kísértetek c. regényének általa készített magyar fordítását a Magvető adta ki 2012-ben. 2010-ben Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíjban, 2018-ban NKA szépirodalmi alkotói támogatásban részesült. Harmadik verseskötete a József Attila Kör gondozásában látott napvilágot (Fantomiker, JAK-füzetek #201, Prae, 2016). Jelenleg első novellaregényén dolgozik, amely Erdőkerülők címmel fog megjelenni