Jámbor József: Misima színházi univerzuma (tanulmány)

„Misima tehetsége egészen kivételes,  és ez nemcsak japán, hanem világszínvonalú tehetség. Talán háromszáz évente ha egyszer születik ekkora zseni, mint ő” – nyilatkozta a szerzőről atyai barátja és mestere, Kavabata Jaszunari a New York Times riportereinek 1970-ben, nem sokkal az író döbbenetes és elképesztő öngyilkossága előtt. (Misima november 25-én a társaival megtámadta a tokiói Icsigaja negyedben álló katonai támaszpontot, foglyul ejtette annak parancsnokát, felsorakoztatta a helyőrséget, beszédet intézett hozzájuk  egy  erkélyről  a régi  szamuráj erkölcsök követésének fontosságáról, majd visszavonult az épületbe és harakirit követett el.) A Nobel-díjas író nem túlzott: Misima életműve mérhetetlenül gazdag, szerteágazó és roppant izgalmas. Ha csupán a színházi elemekre koncentrálunk, akkor is hihetetlen méretű és súlyú anyaggal van dolgunk.

A misimai oeuvre nem csupán a singeki –    az „új színház”-nak nevezett nyugati stílusú drámajátszás területeit hódította meg, hanem a tradicionális japán színház egyenes ági örököseként  biztosította  annak  XX.  századi kontinuitását,  méghozzá  úgy,  hogy  közben
világhírűvé tette azt. Misima – kortársai közt egyedülálló módon – képes volt arra, hogy klasszikus kabuki szövegeket írjon, annak tradicionális formáit követve, XVIII–XIX. századi japán nyelven. Ám mindez nem volt elég. Tehetsége arra is alkalmassá tette, hogy megalkossa egy másik tradicionális  japán  színházi  műfaj  jelenkori változatát. Modern nó-játékai bejárták a világot, rengeteg helyen bemutatták őket, ismertté tették szerzőjüket, műfajukat és a kultúrát, ahonnan származtak. Hatalmas sikerük egyik biztonyítéka Misima háromszori jelölése az irodalmi Nobel-díjra. Ha nem él tragikusan rövid életet (45 éves volt, amikor meghalt), idővel bizonnyal megkapta volna azt.

A pályája utolsó évtizedében önmaga által is deklaráltan, és néha már-már hisztérikus-agresszíven, a japán értékekre fókuszáló alkotó a nyugati irodalomnak is ugyanolyan kiváló ismerője volt, s ezt a tudását számos művében kamatoztatni tudta. A Szado kósaku fudzsin (Madame de Sade) vagy a Vagatomo Hittorá (Barátom, Hitler) csak néhány azok közül a darabok közül, melyeket akárha Európában vagy Amerikában vetett volna papírra alkotójuk. És ezek mellett még ott a temérdek esszé, bennük temérdek gondolat, a prózaírás, a színházcsinálás és a drámaírás gyakorlati és elméleti problémáiról.

GYERMEKKOR, IFJÚKOR ÉS SZÍNHÁZ (1925–1947)

Misimát mondhatni csecsemőkorától érték intenzív hatások a színházat illetően. Már karon ülő gyermekként hallhatta édesanyját, amint az otthon különböző nó-színházi énekeket, ún. utaiokat gyakorolt, emellett nagyanyja és édesanyja szenvedélyes kabukirajongók voltak, akik igen sűrűn jártak a Kabuki-zába (így hívják a legnagyobb tokiói kabuki-színházat), és mikor felcseperedett, a kis Kimitakét (Misima eredeti személyneve) is mindig magukkal vitték.

Életében az első előadás a Takeda Izumo, Mijosi Sóraku és Namiki Szenrjú nevű szerzők által a XVIII. században írt Csúsingura volt. (A címet szokták fordítani A 47 rónin történetének, magyarra A hűséges szolgák kincsesháza,  avagy  a  róninok  hűsége  címen ültette át Jánosy István.)1 Itt látott először női szerepet játszó férfi színészt, ún. onnagatát is.

Misima szenvedélyes kabuki-rajongóvá vált. Haláláig minden hónapban legalább egyszer megnézett egy kabuki-előadást.
Hetedikes korától azután édesanyja nóelőadásokra is elvitte. Az első darab, amit látott, a Miva című, „kvázi isten-típusú” nójáték volt. A gyermek Misimát az első pillanattól magával ragadta a nó formai szépsége és tökéletes struktúrája. Klasszikus japán színházi élményei során hamar rájött, hogy mind a nó, mind a kabuki esetében a klasszikus nyelvezet és a színpadi konvenciók szoros összefüggésben állnak egymással, s a gyönyörűséges esztétikai egész létrejötte ennek a kapcsolatnak köszönhető. Mint később írta: „A nótól tanultam meg, hogy a szó – cselekvés.”

A modernebb színházi stílusokkal viszonylag későn ismerkedett meg. 1944 decemberében látott először ún. sinpát, mely színházi forma a kabuki és a singeki elemeit vegyítette melodramatikus stílusban, történeteit elsősorban a Meidzsi-korszakból (1868–1910) merítve. Tegyük hozzá, meglehetősen következetlenül – az előadásban például női szereplők és onnagaták egyaránt előfordultak.
Singeki-előadásra még később jutott el: először 1945 áprilisában, mikor is a Bungakuzában megtekintette Kaneto Sindo Onna no isso (Egy nő élete) című darabját a nagyszerű Szugimura Harukóval a címszerepben, akivel később – nem egészen tíz év múlva – mint író sokat dolgozott.

A PÁLYA KEZDETEI
A SINGEKI MŰFAJÁBAN (1947–1950)

Misima tapasztalatai a klasszikus színházi műfajokban jóval megalapozottabbak voltak,

1    Lásd még Mátrai Titanilla tanulmányát jelen számunkban, amelyben a szerző A hűség kincsestára a Genroku-korban címmel említi a darabot. – A szerk.

mint a modern zsánerek esetében, színműírói tevékenységét mégis singeki-darabok írásával kezdte. Pályájának elején ugyanis elsősorban elismert novellista és regényíró szeretett volna lenni, és Japánban a háború előtti években bevett szokás volt az, hogy befutott prózaírók időnként kirándultak a singeki műfajába. Ebbéli kalandjaikat általában igen jól fogadta a közönség és a kritika.

Ettől függetlenül, mikor megírta első singeki-darabjait, még fogalma sem volt róla, miként fognak azok színpadra kerülni. A háború végeztével Misima diplomát szerzett a Tokiói Egyetem jogi karán (1947-ben), és nyomban jó álláshoz jutott a Pénzügyminisztériumban. Emellett azonban teljes erővel dolgozott irodalmi ambíciói megvalósításán, mondhatni kettős életet élt. Erőinek ezt a fajta megosztását mindössze egy évig bírta, utána feladta állását, de mentorának, Kavabata Jaszunarinak időközben sikerült beajánlania védencét a Ningen (Emberiség) című vezető irodalmi napilaphoz, mely 1948-ban első színdarabját, a Kataku (Lángoló ház) című singeki-opuszt is leközölte.

A mű egy arisztokrata család széthullásáról szól a háború utáni Japánban, furcsa, álomszerű jelenetekkel tarkítva. A darabra felfigyelt Jasiro Szeicsi, a Vaszeda Egyetem Francia Irodalom Tanszékének professzora, aki tagja volt a két legjelentősebb singekiszínház egyike, a Haijú-za (Művész Színház) produkciós bizottságának, és meggyőzte kollégáit, hogy a darabot mutassák be az ún. Benkjó-kai (Tanuló-darabok csoportja) sorozatban a színház stúdiószínpadán.

Így aztán Misima egyszer csak azon vette észre magát, hogy legelső drámai próbálkozását az  egyik legnevesebb  színházban mutatják be, egy híres singeki-úttörő, Aojama Szugiszaku rendezésében, főszerepben Szenda Korejával, aki szintén híres, mi több, legendás alakja volt a singekinek.

Az előadás viszont  nem  aratott  sikert. A közönség nem értette a címben elrejtett buddhista utalást, valamint azt, hogy mely jelenetek valóságosak és melyek álombéliek, azonkívül túl sok volt a monológ, ezek megterhelték a színészeket, a nézők türelmét, valamint lelassították az amúgy sem cselekményes darab menetét.  A  kritikusok  rendesen lehúzták.

Következő darabja, amit a Haijú-zában bemutattak, a Tódai (Világítótorony) volt, mely szintén egy felsőosztálybeli család belső életét, feszültségeit boncolgatta, egy közös nyaralás szcénái között, s Misima itt dolgozta fel először kedvenc témáját, melyet Racine Phaedrájából merített, s amelyhez aztán élete során annyiszor visszatért: a mostohaanya és mostohafiú közötti tiltott szerelem történetét.
A darab premierje 1950 februárjában volt, és a rendezői székbe ezúttal Misima ült, talán azért, hogy elsőként szembesüljön a darab – próbák során esetleg előötlő – gyengeségeivel, és alkalma legyen javítani rajtuk.
A sors  furcsa  fintora,  hogy  ezúttal  épp ő maga vált a siker gátjává. Az írott darab ugyanis méltatói szerint sokkal jobb lett, mint a Kataku (Lángoló ház), ám Misima – akkor még zöldfülű lévén a színház világában
–    semmit sem tudott segíteni a színészeinek a szerepek  megformálásában.

Két sikertelen  produkció után  egyre  inkább úgy tűnt, Misima és a Haijú-za nem tudnak zöld ágra vergődni egymással, így a szerzőben megérett a mielőbbi változtatás sürgető igénye.

MAGÁRA TALÁLVA
A MODERN NÓ-JÁTÉKOKBAN
(1950–1962)

A Tódai (Világítótorony) fiaskója után Misima kapcsolatba lépett Tokió másik nagy singeki-színházával, a Bungaku-zával (Irodalmi Színház), amely korántsem volt annyira elkötelezett balos társulat, mint az előbbi. Barátságba keveredett  Akutagava  Hirosival, a híres és fiatalon öngyilkossá lett író, Akutagava Rjúnoszuke fiával, aki a Bungaku-za vezető színésze és rendezője is volt. Misima Akutagava segítségét kérte, mert  izgalmas, új színházi kalandba kívánt vágni: modern nó-játékok írásába, eredeti, archaikus művek alapján. (Egyes források szerint Misima már 1949 novemberében publikált egy esszét, amelyben egy Kóri Torahiko [1890–1924] nevű írót emlegetett, aki a háború előtt klaszszikus  nó-darabokat   ültetett   át   singekibe, s mely eljárással kapcsolatban Misimának meggyőződése volt, hogy hatalmas színpadi lehetőségeket rejt magában.)

Akutagava rendkívüli módon lelkesedett az ötletért, és rávette a Bungaku-za döntéshozóit, hogy tűzzék műsorra Misima első modern nó-játékát, a Kantant a színház ún.
„atelier-sorozatában” (az ő színházukban így hívták a stúdiószínpadi produkciókat). Azt is elvállalta, hogy ő legyen a darab rendezője.
A darabot 1950 decemberében mutatták be, és ez nevezhető Misima első nagyobb színházi sikerének. Ezen felbuzdulva szerzőnk 1962-ig összesen kilenc modern nójátékot írt. Általuk végre megtalálta a helyét nemcsak a japán singekiben, hanem – amint az az elkövetkező években-évtizedekben kiderült – a világ drámairodalmán belül is.
Világszerte modern nó-játékai által vált ugyanis legelőször és leginkább híressé. Rengeteg nyelvre lefordították őket – elsősorban azt az ötöt, amelyeket Donald L. Keene átültetett angolra Five Modern Noh Plays (Öt modern nó-játék) címmel – és számos bemutatót értek meg a világ különböző országaiban.

A singekivel kapcsolatos dilemmáira is megoldást jelentettek ezek a művek. Misima a 40-es évek végén Engeki no honsicu (A színjáték esszenciája) című esszéjében is kifejtette,  hogy  korának  singeki-darabjai  bár formailag megfelelőek, tartalmukat tekintve gyengék: „Itt az idő, hogy a művészek visszatérjenek a művészethez” – jelentette ki írásában. Elképzeléseinek nagy részét meg tudta valósítani modern nó-játékaiban.
Amelyeket pedig még itt sem, azokra alkalmat kínált régi szerelme: a kabuki.

MISIMA DRÁMAMŰVÉSZETÉNEK NYUGATRÓL LÁTHATATLAN HEGYCSÚCSAI: A KABUKI-DRÁMÁK (1953–1958)

Hogy Misimát gyermekkora óta milyen rajongás fűzte a kabukihoz, arról már korábban szó esett. Részletes jegyzetei  az általa látott előadásokról, valamint ehhez kapcsolódó olvasmányai elmélyítették tudását a műfajjal kapcsolatban. Emellett fiatalemberként már neves színházi lapokba írt, s egyes elemzői szerint a háború utáni korszak talán legkiválóbb kabuki-szakértőjévé és -kritikusává vált.

De nem állt meg itt – pár évvel profeszszionális színházi  karrierje  megkezdése után –, íróként is megpróbálkozott az autentikus  kabuki-drámával.  Nyolc  darabot írt a kabuki-színpad számára, hagyományos kabuki-stílusban és a kabuki-színészek máig megegyeznek abban, hogy ő volt az egyetlen kortárs drámaíró, aki autentikus módon volt képes kézben tartani a „nagy kabuki-stílus” formajegyeit és nyelvezetét.

A nagy kabuki-színházakat (Kabuki-za, Tógeki, Sinbasi  Enbudzsó stb.)  birtokoló és üzemeltető Sócsiku Társaság figyelmét nem kerülte el imádata a műfaj iránt, valamint kritikaés táncjátékírói munkásságát is figyelemmel kísérték.

1953-ban a Társaság felkérte, hogy írjon egy kabuki-darabot Akutagava Rjúnoszuke Dzsigoku hen (Pokoli jelenet)2 című – Japánban igen híres és népszerű – novellájából, melyen egy szeszélyes, zsarnoki miniszter arra veszi rá a megszállott festőt, hogy egy pokolbéli jeleneteket ábrázoló kép tökéletes megfestése érdekében ítélje tűzhalálra a saját lányát. Misima elvállalta a munkát, meg  is írta – a novellával azonos címen –, de a kezdet kezdetén közölte megrendelőivel,  hogy ez egészen más darab lesz, mint amit várnak tőle. Így is történt. Egyfelől beiktatott egy archaikus színpadi alakot, egy ún. gidajú busistílusú énekest, aki a cselekmény menetébe szőve mondandóját, énekelte el az eseményeket. Mint a darab műsorfüzetében írta:
„A gidajú busi a világ legkifejezőbb színházi médiuma, mert rendelkezik azokkal a művészi lehetőségekkel, amik kifejezik a sötét érzelmeket.”

Ezen kívül Misima behozta a darabba az idő, a tér és a cselekmény európai szemléletű hármas egységét. A novellában a történet hetekig zajlott, itt egyetlen nap alatt eljutunk a  végkifejletig.   Misima   ezzel   valószínűleg a darab sűrűségét, expresszivitását kívánta erősíteni.
A legnehezebb feladatnak a nyelvi kihívás bizonyult. Misima semmiképp sem akarta, hogy a darab modern japán nyelven szólaljon meg, mert véleménye szerint erőteljes és sötét érzelmeket nem lehet kifejezni a singeki nyelvén.
Úgy határozott, hogy Csikamacu Monzaemon stílusában, az Edo-kori polgárság nyelvén írja meg a darabot. Ez szinte fizikailag is embert próbáló munka volt, Boku no dzsigoku hen (Az én pokoli jelenetem) című esszéjében azt írta, hogy nemegyszer komolyan azt hitte, belebetegszik.

A darab minden  nehézség  dacára  végül is elkészült, és 1953-ban – Kubota Mantaró (1889–1963) rendezésében – hatalmas sikert aratott mind művészi, mind anyagi értelemben. A műfaj szakértői egy emberként azt mondták, soha nem láttak még ilyen kiváló, új  kabuki-szöveget,  melyet  mintha  csak  az Edo-korban írtak volna.
Misima ezek után még – az elkövetkező években – négy új kabuki-drámával ajándékozta meg közönségét.
1954-ben az Ivasiuri koi no hikiami (A szardíniaárus szerelmi hálója) című romantikus komédiáját – mely egy szegény halárus és egy gazdag kurtizán szerelmének beteljesüléséről szól – még az első opuszánál is jobban fogadta a közönség. Misima azon túl, hogy biztos kézzel kezelte a műfaj sajátos eszköze-

it, egyben a Genroku-kori (XVII–XVIII. sz.) kabuki szeretetteljes paródiáját adta.
A kabuki-siker persze megmaradt Japán határai között, hiszen a Misima által teremtett színpadi szépséget csak az archaikus nyelvet, kultúrát és a műfajt jól ismerő közönség tudta befogadni. Ezeket a műveket igazából lehetetlenség teljes  szépségükben  lefordítani bármilyen más nyelvre.

Harmadik kabuki-drámája, az 1955-ben írt Juja egy híres nó-darab átirata volt egy zsarnoki  miniszter  kegyetlenségétől  szenvedő táncosnőről (később modern nó-drámát is írt belőle). Misima ennek megírása után – ugyancsak 1955-ben – belevágott régóta dédelgetett tervébe: Racine Phaedrája kabukiváltozatának megírásába. A darab címe Fujó no  cuju  Óucsi  dzsikki  (Harmat  a  lótuszon – az Óucsi-klán igaz története) lett. Még ugyanezen évben bemutatták: sajnos ez a darab bizonyult a legkevésbé sikeres kabukivállalkozásának, a kritika fanyalgott.

1956-ban Misima nem írt semmit a kabukinak, 1957-ben viszont belevágott egy komédiába, Muszume gonomi obitori no ike (A lány kedvenc övét elrabló tavacska) címmel, melyben a társadalom képmutató szokásait állította pellengérre egy arisztokrata nő és az őt elrabló bandita szerelmének kapcsán.

A darab jól sikerült, a közönség is kedvelte, Misima az elkövetkező tizenegy évben mégsem írt több kabuki-drámát. A műfaj iránti szerelme megmaradt, de figyelmét immáron más kötötte le. Barátja, a későbbi Sócsiku-elnök, Nagajama Takeomi (1925– 2006) szerint innentől kezdte fokozottan érdekelni a filmezés. Úgy tűnik, a látványosság iránti ösztönét újabb műfaj – egyben újabb média – csábította el, elégítette ki.
Színpadi életében pedig visszatért a singekihez.

ÉLET A KABUKI MELLETT, MAJD VISSZATÉRÉS A SINGEKIHEZ
(1958–1969)

Míg az 1953-tól 55-ig terjedő évek azzal teltek el, hogy Misima megalapozza magát, mint a háború utáni korszak legkiválóbb kabuki-írója, a singekiben valahogy kevésbé volt sikeres. 1952 és 1955 között mindössze három többfelvonásos színpadi művet hozott létre: a Joru no himavarit (Éjféli napraforgó) 1952-ben, a Vakódo jo jomigaerét (Fiatalság, ébresztő!) 1954-ben és a Siroari no szut (Termeszvár) 1955-ben, de mellette folyamatosan

írta modern nó-játékait, melyek hatalmas kritikai népszerűségnek örvendtek. Ebben az időszakban emellett még voltak kisebb színpadi munkái, egyfelvonásosai stb.
Ezek az évek színpadi értelemben rendkívül zsúfoltak, sikeresek voltak: 1955-ben például – ami a tetőpontot jelentette – Misimának kilenc különböző darabja futott Tokió színházaiban. Egy táncdráma, egy zenés revü, egy kabuki-dráma, három egyfelvonásos és három háromfelvonásos singeki-mű.
Átütő sikert azonban többfelvonásos singeki-darabbal először csak 1956-ban  ért el: Rokumeikan (A Rokumei-palota) című négyfelvonásosa – egy Meidzsi-korszakban játszódó melodráma, amit a tokiói Bungakuza színház huszadik születésnapjára írt, magával ragadta a közönséget. Japánban azóta is ez az egyik leggyakrabban játszott színdarabja.
A sikerben közrejátszott az is, hogy a női főszerepet a már említett Szugimura Haruko, a színház ünnepelt sztárszínésznője játszotta, aki ezek után Misima legodaadóbb támogatója lett.
Misima azzal viszonozta ezt, hogy egyetlen önálló – nem  klasszikus  mintán  alapuló – modern nó-drámájának, az előbb már említett Daisógainak (Akadályverseny) a címszerepét a művésznőnek ajánlotta, aki el is fogadta azt.
1957-től Misima hivatalosan is a színház tagja lett. Örömteli és termékeny évek következtek ezután. Minden évben írt vagy adaptált legalább egy többfelvonásos művet a színház számára.
Az 1959-es Nettai dzsu (Trópusi erdő) című darabja szemléleti áttörés abban az értelemben, hogy Misima mindaddig nem tekintette a singekit alkalmasnak arra, hogy klasszikus tragédia médiuma legyen. A darab a szerző korabeli Japánban játszódik, de formájában olyan közel áll egy klasszikus görög tragédiához, amennyire csak lehet.

1957-ben Amerikában kiadják a  Donald L. Keene által lefordított öt modern nó-drámát, és Misima New Yorkba utazik, részint, hogy promotálja a könyvet, részint, hogy megpróbáljon betörni a Broadwayre.
Sajnos rá kellett ébrednie, hogy őt – az otthon, Japánban híres, elismert írót – Amerikában senki sem ismeri, darabjai önmagukban senkit sem vonzanak. Súlyosbította a helyzetet, hogy két inkompetens producer vette őt a szárnyai alá, Keith Botsford és Charles Schultz, akik  különböző mesterkedésekkel igyekeztek befektetőket  találni.  Úgy  ítélték, a New York-i közönség jobban fogadna egy egész estés produkciót. Épp ezért arra kérték a szerzőt, hogy írjon átvezetésként egy közjátékot két rövid darab közé. Ennek érdekében – producerei kérésére – Misima megírta egyetlen modern kjógen-darabját, a Buszut (Halálos méreg), mely egyben az egyetlen olyan színpadi munkája is, amit kifejezetten csak angol nyelvű előadásra szánt, nincs japán változata, és Misima nem is engedte, hogy odahaza nyomtatásban megjelenjen műveinek bármely gyűjteményes kiadásában. Modern, XX. századi környezetbe, New York egyik elegáns környékének a felső tízezer igényeit kiszolgáló régiségboltjába helyezte a cselekményt, az a szereplő pedig, aki az eredeti darabban japán földesúr volt, itt a bolt tulajdonosává, egy emigráns orosz arisztokratává változott, Raspotinov néven. Misima bemutató előtti növekvő türelmetlenségére utal a tény, hogy a darab két főszereplőjét, a csetlő-botló szolgákat saját ügyetlen producereiről nevezte el, azok beceneveit aggatva rájuk.

A Broadway-produkció végül  mégsem jött létre, Misima kiábrándultan  távozott New Yorkból.
Három évvel később, 1960-ban végül is off-Broadway-produkcióként bemutatták két

modern nó-drámáját, az Aoi no uét (Aoi) és a Handzsót (Elcserélt legyezők), remek szereposztásban. Feleségével el is utazott a premierre, de nagyívű álmai az amerikai áttörésről és Broadway-sikerekről soha nem teljesültek be. A halála óta eltelt több mint négy évtizedben nem volt Misima-premier a Broadwayn.

A 60-AS ÉVEK

Hazatérése után otthoni sikerekkel vigasztalódott: 1961-ben megírta legnépszerűbb színpadi munkáját, a Kurotokagét (Fekete Szalamandra), ami kora egyik sikeres bűnügyi történetének feldolgozása. Az eredeti mű szerzője: Edogava Rampó, kinek írói álneve tulajdonképpen Edgar Allan Poe anagrammája.

A cím egy zseniális női bűnöző álnevét jelenti, aki furcsa erotikus-intellektuális kalandba keveredik az utána nyomozó – szintén zseniális – mesterdetektívvel, Akecsivel. Az üldözésbe oltott szerelmi játszadozás a nő halálával végződik. Helyszín: Tokió félvilági helyei, idő: az őrült 20-as évek.

A darab formai szempontból is unikum, Misima ez egyszer hátat fordított tulajdon évtizedes   dramaturgiai    meggyőződésének a műfajok tisztaságát illetően, és többféle színházi műfaj elemeit elegyítette benne: singeki-darab, ami a kabuki dramaturgiáját alkalmazza, színpadiassága pedig a  kabukit és a sinpát idézi. Központi motívuma a szépség és a halál. Ami a tartalmat illeti, Misima legfőbb újítása, hogy az eredeti műben csak bizonytalanul jelen lévő szerelmi szálat teljesen meg erősítette, kidolgozta.
Az 1962-es Bungaku-za-beli premieren a főszerepet Mizutani Jaeko (1905–79), a híres sinpa-díva játszotta. Misima azt az instrukciót adta neki, játsszon úgy, mint egy XIX. századi nagy francia színésznő, egy ún. „tresgrande  dame”.  Mizutani  valóra  váltotta  elképzeléseit, és a siker nem is maradt el.

A darabot számtalanszor és számtalan helyen műsorra tűzték az elmúlt évtizedekben, sikere azóta is töretlen. Számtalan nagyformátumú színésznő megfordult már a címszerepben, köztük egy híres transzvesztita előadó, Miva Akihiro is, aki még Misima életében játszotta a szerepet, nemcsak színpadon, hanem filmen is. Misima rendkívül élvezte a megírását: persze tudta, ezt a darabját a kritikusok soha nem fogják komolyan venni. A producerek, rendezők, színészek, no és persze a közönség viszont annál inkább komolyan vette.
A 60-as években Misima deklarációiban és darabtémáiban is egyre inkább jobbra tolódott. Baloldali érzelmű anyaszínházában, a Bungaku-zában ezt egy darabig elviselték, a Tóka no kiku (Kései krizantémok) még „átment”, ám a Jorokobi no koto (Az öröm hangszere) esetében a dolog már szakításhoz vezetett Misima és társulata között 1963-ban.

A szerző így aztán 1964-ben új társulatot alakított a Bungaku-zából vele együtt távozó tizenhárom színésszel és rendezővel, NLT – New Literary Theater (Új Irodalmi Színház)
– néven, és ettől fogva ennek a csapatnak írta új szerzeményeit.

A színház első Misima-premierjén két modern nó-játékot mutatott be, ezek egyike egy új modern nó-dráma, a Jorobosi (A vak fiú) volt.
A 60-as évek közepétől az NLT-ben singeki-művészetének számos nagyformátumú alkotását hozta létre. 1965-ben a Szado kósaku fudzsint (Madame de Sade), mely otthon és világszerte is a legkiválóbb művének bizonyult. A darab a szadizmus névadójának feleségét állítja középpontba, s azt a rejtélyt, vajon miért tartott ki hírhedt férje mellett az üldöztetés, a börtön éveiben,

s miért hagyta el rögtön, mihelyt az kiszabadult. A darabot a mai napig játsszák a világ különböző színházaiban, sőt olyan világhírű művész is megrendezte, mint Ingmar Bergman. 1989-ben állította színpadra, a stockholmi Királyi Dráma Színház Kisszínpadán, 1992-ben pedig egy TV-változatot is leforgatott belőle. Az előadás eljutott Magyarországra, az Európai Színházak Uniója II.    Színházi Fesztiválján 1993. november 6. és 8. között három alkalommal játszották a budapesti Katona József Színházban.
1968-ban az NLT vezetősége úgy döntött, a továbbiakban inkább vígjátékokat szándékoznak játszani, ezért Misimával elváltak útjaik.
Az író ismét új társulatot alapított Gekidan Roman Gekidzsó (Romantikus Színházi Társulás) néven. Ide is követte őt több hűséges színésze és rendezője. A név Misima romantika iránti elkötelezettségét jelzi. A színház alapításakor ezt írta: „A Romantikus Színház a drámát az irodalom elé helyezi, a színpadszerűséget pedig a dráma elé.”

Furcsa, de – Misimát ismerve – nem meglepő, hogy a romantikának elkötelezett színház első premierjén 1968-ban Misimának a világ legkevésbé romantikus alakjáról, Adolf Hitlerről írt darabjával, a Vagatomo Hittorával (Barátom, Hitler) debütált.
Ezzel egy időben Misima egy másik nagy léptékű projekten is dolgozott az akkor pár éve – 1967-ben – épült Nemzeti Színházban. Tizenegy évnyi szünet után újra kabukidrámát írt. A háromfelvonásosra tervezett darabban egy Takizava Bakin (1767–1842) nevű szerzőnek a XIX. század közepe  táján írt epikus kalandtörténetét, a Csinszecu jumiharuzukit (A holdíj-lámpás) dolgozta fel.
A történet maga egy XII. századi híres japán hős, Minamoto no Tametomo köré szerveződik, rendkívül szerteágazó, bonyolult, többen tartottak is tőle, hogy lehetetlen színpadra vinni. Misima nemcsak hogy megoldotta ezt a nehéz feladatot, de
–    kritikusai  egybehangzó  véleménye  szerint –    kabuki-életművének  legkiválóbb  darabját sikerült létrehoznia.

1970-ben,  életének  utolsó  hónapjaiban, de  még  utolsó  napjaiban  is  aktív  színházi munkát folytatott. November 25-i öngyilkossága előtt dolgozott a Csinszecu jumiharuzuki (A holdíj-lámpás) bunraku adaptációján (japán bábszínház) és Oscar Wilde Saloméjának
átiratán. November 22-én és 23-án a Romantikus Színház bemutatta egy korábbi munkáját, a Bara to kaizokut (A rózsa és a kalóz).

Tény, hogy életének legdrámaibb attrakciója végül is döbbenetes harakirije lett. Ez az „előadás” beteljesítette régi ambícióját, hogy az életéből költeményt csináljon – és azok a tömegek is hallottak róla Japánban és szerte a világon, akik egy sort sem olvastak tőle.
Akárhogy is, egy nagyformátumú és gazdag színházi életműnek is vége szakadt 1970. november 25-én az icsigajai támaszponton. Sajnos ma – több mint negyven évvel az alkotó halála után – csak apró szeleteit láthatjuk itt, Európában, és Magyarországon különösen.

IRODALOM

三島 由紀夫 [MISIMA JUKIO] 2002: 三島 由紀夫全書 1–40 [Misima Jukió zenso, 1–40], 決定版[ketteiban] – 新潮社  [Sincsósa].
Bosszú és emberség – Három drámafordítás (Aiszkhülosz: Oreszteia; Seneca: Oedipus; Takeda Izumo –
Mijosi Sóraku – Namiki Szenrjú: Csúsingura). Fordította: Jánosy István. Budapest, 1975, Magvető Könyv-
kiadó.
Kobuku Tamocu: A japán színház. Fordította: Kopecsni Péter. Budapest, 1984, Gondolat.
Kominz, Laurence: Mishima on Stage – The Black Lizard and Other Plays. 2007, Center for Japanese
Studies, The University of Michigan 1007 E. Huron St. Ann Arbor, MI 48104-1690.
Mami Harando: Anatomy of Mishima’s Most Successful Play Rokumeikan. 2010, Portland State University.
Mishima, Yukio: Arc a tükörben. Fordította Sövény Aladár. In Nagyvilág folyóirat, 1964. július. 1011–
1021.
Mishima, Yukio: Elcserélt legyezők. Fordította L. Rádi Judit. In Pór Judit – L. Rádi Judit – Pap Gábor
(összeáll.): Utak a föld körül.  Budapest, 1966, Zrínyi ny. 198–204.
Mishima, Yukio: Five Modern No Plays – Including: Madame de Sade. Fordította: Donald Keene. New
York, 1967, Tuttle.
Mishima, Yukio: Aoi.   Fordította Gergely Erzsébet. In Osztovits Levente (vál.): A játszma vége. 2. köt.
Budapest, 1969, Európa. 75–90.
Mishima, Yukio: Forbidden colors. New York, 1974, Berkley Publ.
Mishima, Yukio: Sade márkiné. Fordította André Pieyre  de Mandiargues. Francia átdolgozása alapján:
Somlyó György. In Nagyvilág folyóirat, 1977. augusztus. 1159–1202.
Mishima, Yukio: My Friend Hitler. Translated by Hiroaki Sato. 2002, Columbia University Press.
Mishima, Yukio 2002h: Acts of worship. Translated by John Bester. Tokyo, New York, London, 2002,
Kodansha International Ltd.
Mishima Cyber  Museum  2006:  Rögzítve:  2008. febr.  11.  http://hometown.infocreate.co.jp/en/chubu/
yamanakako/mishima/museum/museum_e.html
Misima Jukió (sic!): Kantan. Színmű egy felvonásban. Fordította: Morcsányi Géza. Budapest, 1994, kézirat.
Misima Jukió (sic!): Komacsi sírjánál. Színmű egy felvonásban. Fordította: Fehér Katalin. Budapest, 1994, kézirat.

Misima Jukió (sic!): Egy maszk vallomása. Fordította Fázsy Anikó. Budapest, 1998, Nagyvilág Könyvek. Nakamura Matazó: Kabuki – Az öltözőben és a színpadon – Egy kabukiszínész élete. Fordította Fábri Péter.
Budapest, 1992, Gondolat.
Nádas Péter: A Misima-mondat. In Figyelő, 1990. 569–576.
Nathan, John: Mishima – A Biography. 2000, Da Capo Press.
Nó drámák. Fordította Kemenczky Judit. Budapest, 1994, Orpheusz Könyvkiadó.
Shabecoff, Phillip: Everyone in Japan has heard of him. New York Times, 2nd August 1970.
Šimko, Dušan: Misima Jukio, avagy a szeppuku művészete. Fordította Körtvélyessy Klára. In Nagyvilág,
1997. november–december. 644–646.
Steene, Brigitta: Ingmar Bergman: A Reference Guide. Amsterdam, 2005. University Press.
Ross, Christopher: Mishima’s Sword. London, New York, Toronto and Sydney, 2006, Harper Perennial.
Stokes, Henry Scott: Misima Jukio élete és halála. Fordította Tóth Andrea. Budapest, 2001, Szenzár Kiadó.
The Noh Plays of Japan: Translated by Arthur Waley. Tokyo-Rutland, Vermont–Singapore, 1976, Tuttle
Publishing.
Vidal, Gore: Mr. Japan. In New York Review of Books, 17th June 1971.
Waley, Arthur: The Noh plays of Japan. Tokyo–Rutland, Vermont–Singapore, 1921, Tuttle Publishing.
Wolfe, Peter: Yukio Mishima. A Frederick Ungar Book. New York, 1989, Continuum.
Yourcenar, Marguerite: Misima, avagy az űr víziója. Fordította Rayman Katalin. In Nagyvilág, 1981. au-
gusztus. 1124–1135.

2    Más fordításban: A pokol kínjai. – A szerk.