Neszlár Sándor: Vázlatok Író Úr életéből 3.

liaye/lomography felvétele

Új Főszerkesztőnél

„Jobban izgultam – mesélte nekem később Író Úr –, mint amikor először kerestem fel a környék egyik ismert örömlányát. Szívem a torkomban dobogott, szédültem kissé, alig kaptam levegőt, azok meg úgy vártak ott, mint egy kivégzőosztag.” Aztán felsorolta nekem, hogy kik tartózkodtak akkor az irodában: Igazgató Úr, Új Főszerkesztő, Örökös Főszerkesztő-helyettes, Másik Sorozatszerkesztő, és ami a legjobban meglepte Író Urat, Régi Főszerkesztő is, továbbá néhány perccel később Egyik Sorozatszerkesztő csatlakozott hozzájuk. Hatukkal állt tehát szemben Író Úr, mint egy kilövésre szánt préda.

Új Főszerkesztő remegett a dühtől.
– Micsoda helyzetbe hozott minket, maga, maga…
– Maga eretnek!
– Hogy képzelte ezt az eretnekséget, köszönöm Igazgató Úrnak a kisegítést. Arra egy pillanatig sem gondolt, hogy micsoda veszedelembe sodor minket?!

„Mint egy rossz álom, olyan volt – értékelte később Író Úr a helyzetet. – Egy rémálom, amelyben egy iskolai ünnepségen szavalnod kell, de belesülsz, képtelen vagy folytatni, hiába súgnak, hiába tátog a szád, egyetlenegy szót sem tudsz kipréselni magadból.”

Író Úr megszeppenten állt a szőnyeg közepén, remegett, és csak kínkeservesen tudott kinyögni néhány esetlen szót a maga védelmében.
– De hát én csak a dolgomat végeztem…
– Ugyan már! – nevette el magát kényszeredetten Új Főszerkesztő. – Magának az a dolga, hogy előkészítse a kéziratokat, nem az, hogy egy köztiszteletben álló írót…
– Egy valóságos géniuszt!
– Egy írófejedelmet!
– Köszönöm, kollégák, szóval, hogy őt, Aktuális Nagyvadat, a szerzőnket, a főszerzőnket, egyszerűen kritizálni merészelje!

Aztán Új Főszerkesztő Egyik Sorozatszerkesztőhöz fordult, és a megszokott, nyugodt hangján – a valóságban persze káromkodott, mint egy kocsis – megkérdezte, hogy mégis hogyan fordulhatott elő, hogy a legújabb opus egy zöldfülűhöz került.

A tekintetek hirtelen Egyik Sorozatszerkesztőre szegeződtek.
– Egyszerűen ellopta tőlem, máshogyan nem történhetett! – felelte a sorozatszerkesztő, de a hangja korántsem volt olyan magabiztos, mint korábban a Kéziratcsarnokban.

Régi Főszerkesztő ekkor érezte elérkezettnek az időt, hogy megszólaljon:
– Fokozzuk le és rúgjuk ki!
Egyik Sorozatszerkesztő erre felnyögött.
– Nem téged, kedves barátom, hanem ezt a latort! – mutatott Író Úrra, majd folytatta: – Az a legkevesebb, hogy példásan megbüntetjük, de valljuk be, jelen helyzetben drága szerzőnk, A. N. V. mindennél fontosabb. Éppen ezért azt javasolom, hogy azonnal küldjünk hozzá egy delegációt. Én szívesen vállalom a hálátlan hírnök szerepét, aki tolmácsolja felé a teljes szerkesztőség mélységes megbánását, ha kell, térden csúszva könyörgök neki, hogy bocsásson meg nekünk.

Az irodában mindannyian helyeseltek a felvetésre, csak Új Főszerkesztő ingatta a fejét, veszélyt szimatolt, óriási veszélyt, pontosan tudta, hogy Régi Főszerkesztő csak arra vár, hogy visszafoglalhassa helyét a Kiadó élén.

– Barátaim, ne ragadtassuk el magunkat! Ne hagyjuk, hogy elsodorjon minket a hév! A felháborodásunk természetesen jogos és megingathatatlan, ám a leghatározottabb véleményem szerint nem rúghatjuk ki ezt a jellemtelen árulót, mégpedig azért nem, mert egyesek még azt hihetnék, hogy nem vagyunk urai a helyzetnek, ha egy ilyen drasztikus lépéshez kell folyamodnunk. És ezt, ugye, egyikünk sem akarhatja?!

– Ez igaz, valóban a helyzet urának kell lennünk! – indított újabb ellentámadást Régi Főszerkesztő. – Ezért kéne delegációt küldenünk szeretett szerzőnkhöz, és…
– Megfontolandó felvetés, de először azt javaslom, hogy higgadjunk le, egy korty ital most, bevallom, jólesne… Remélem, hogy Igazgató Úrnak sincs ellenére, hogy a nagy izgalomra és ijedségre való tekintettel megkínáljam az urakat egy kis konyakkal.

Így történt hát, hogy az a hat férfi – nevüket ne feledjük – fényes nappal poharazni kezdett, teljesen megfeledkezve Író Úrról, aki időnként egyik lábáról a másikra helyezkedett. Kezdett jobban lenni, és megpróbált rájönni, hogy mégis mi történhetett vele, miféle szövevényes ügybe keveredett.

Idővel a főszerkesztői kanapé és a két híresen süppedős fotel egyre inkább magába szippantotta a vezetőség tagjait, Író Úrnak erősen kellett koncentrálnia, hogy megértse őket. Új Főszerkesztő vitte a szót, mind közül ő bírta a legjobban az italt, de az is lehet, hogy a többiekkel előzékenyebben bánt, és nekik előbb töltött újra, mint hogy a sajátjával végzett volna.

– Döntenünk kell hát Aktuális Nagyvadról. Azt hiszem, abban egyetérthetünk, az a legkevesebb, hogy megemeljük a honoráriumát.
– Az sajnos nem biztos, hogy elég lesz! – reagált Igazgató Úr.
– Nem engedhetjük meg magunknak, hogy hátat fordítson nekünk. Hiszen akkor bukhatnánk az életműkiadást! Hamarosan jön az írói jubileum is! Vigyáznunk kell rá! – vágott közbe Másik Sorozatszerkesztő.
– Így igaz, emeljük poharunkat kedves szerkesz… szerzőnkre! – kiáltott fel Egyik Sorozatszerkesztő, aki teljesen berúgott, szüksége is volt az italra, hiszen egy pillanatig annak a rémképe villant fel előtte, hogy valamilyen módon felelősségre vonhatják a sajnálatos esemény okán.

Író Úr mindeközben megállás nélkül gondolkozott, remélve, hogy mindig éles elméje ezúttal sem fogja cserben hagyni, de akkor még csak a sötétben tapogatózott. Talán ezért sem tudta utólag megmondani, hogy mennyi ideig kellett ott állnia, egyre viszont határozottan emlékezett, többször is fegyelmeznie kellett magát, hogy össze ne essen. Úgy érezte, hogy a szoba először megnyúlt minden irányban, majd forogni kezdett. (Szerintem csak ő szédülhetett meg időnként. Azt a pletykát viszont végképp nem hiszem el, hogy belehányt volna az egyik vázába, ha bármi hasonló mégis történt volna, legfeljebb a díszes kompánia egyike lehetett a tettes!) A kanapé felett egyre nagyobb lett a füstfelhő, amelyből egyszer csak kiszólt egy éles hang:
– Takarodjon! Most azonnal! – Új Főszerkesztő akadozva kimondott szavai voltak ezek. – Ne higgye, hogy ezt ilyen egyszerűen megússza! A fegyelmi eljárás a legkevesebb, de pénzbüntetésre is számíthat!

Író Úr, amikor erre szó nélkül kilépett a főszerkesztő irodájából, úgy érezte, mintha kizárták volna a világból. Minden, ami fontos volt számára, bent rekedt, minden, amit értéknek tartott, egyik pillanatról a másikra megsemmisült. Az eset híre futótűzként terjedt a Kiadóban, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy addigra már a teljes szerkesztőség a folyosón tartózkodott. Mindenki Író Urat akarta látni, mivel arra számítottak, hogy soha az életben nem térhet vissza közéjük. Voltak, akik még az ablakból is követték a tekintetükkel, ahogy átvágott a szerkesztőség melletti terecskén, mintha nem akarták volna elhinni, hogy az, amit látnak, valóban megtörténik. Pedig hinniük kellett a szemüknek, és ha nem lett volna a vastag üveg és a távolság, akkor a fülüknek is, mert a nagy ordítás, amire a téren tartózkodók egyszerre kaptak a szívükhöz, az is valóságos volt, maga a valóság. Egy feledhetetlenül rémisztő üvöltés volt, egy mélyből jövő, ingerült, tomboló sikoly, amely egy pillanatra megakasztotta a világot. Író Úr, mint egy dühös bika pördült meg, a hang természetesen tőle származott, felnézett a Kiadó üvegépületére, és ha te is ott álltál volna az ablakban, kedves olvasó, mint megannyi kiadói dolgozó, akkor biztosan hátrahőköltél volna, és aggódva kerestél volna menedéket, attól tartva, hogy az ablaküveg azonnal rád robban.

Író Úr azután megindult, a portást nemes egyszerűséggel elsodorta, visszarohant a lépcsőn, és berontott Szerkesztőségi Titkárnőhöz, aki állítólag ekkor a körmeit reszelte. (Bevallom, ezt nehezen tudom elhinni, mert én bármikor is találkoztam ezzel a nőszeméllyel, a körmei tövig le voltak rágva, amit minden egyes alkalommal meglepetten vettem tudomásul, annyira nem vallott rá, ezért tartom felettébb különösnek, hogy Író Úr ragaszkodott ahhoz a részlethez, hogy a titkárnő a körömreszelőjével próbált védekezni, amikor meglátta őt.)

– Tudom, hogy maga volt! Maga keverte össze a kéziratokat! – ordította Író Úr.
– Miről beszél? Jól van, kedves kolléga? Zaklatottnak tűnik. Ne hozzak egy pohár vizet?
– Tudom, hogy maga volt! Ne is tagadja, hogy tőrbe csalt, amikor a dobozokat cipeltette velem! Akkor cserélte ki a két kéziratot, hogy tönkretegyen, mert visszautasítottam! Ezt ezerszer meg fogja bánni!
– Maga fenyeget, és én azt nagyon nem szeretem! Jelenteni fogom Új Főszerkesztőnek, sőt még Igazgató Úrnak is.
– Csak nyugodtan, ahogy jólesik, de én azért meggondolnám a maga helyében.

Szerkesztőségi Titkárnő elsápadt, bevallom, én is elsápadtam volna, mert volt szerencsém többször is szem- és fültanúja lenni, amikor Író Úr magából kikelve támadt valakire. Halálosan ijesztő, ilyenkor jobb kerülni őt hetekre, de inkább hónapokra.

– Tudja, mit, mégis kérném azt a pohár vizet – szólalt meg hosszú hallgatás után Író Úr, addig meredten nézte a titkárnőt.

Vizet olyan ijesztően és lassan még nem ittak abban a szerkesztőségben, bölcselő legyen a talpán, aki ki meri jelenteni, hogy az asztalra végül egy félig teli, vagy egy félig üres pohár víz került vissza. (Az is lehet, hogy az a pohár az ablaküvegben végezte, néhány centiméterrel repülve csak el Szerkesztőségi Titkárnő feje mellett, talán akkor keletkezett az a repedés, amelynek még évekig csodájára jártak az emberek. Mindenesetre jó lenne tudni az igazságot, ám úgy tűnik, bele kell törődnünk, hogy mindez immár végérvényesen a múlt homályába veszett.)

A szerző sorozatának korábbi részei itt és itt, a zárlat pedig itt olvasható.

Neszlár Sándor (1980, Sátoraljaújhely)

Egyetemista kora óta ír, főleg prózát. Első könyve, az Inter Presszó, 2009-ben jelent meg a FISZ-nél, az Egy ács nevelt fiának lenni pedig 2018-ban a Magvető Kiadó gondozásában. Jelenleg a Terepszemle című regényén dolgozik. Portréját Valuska Gábor készítette.