Gágyor József versei

Mint ap­ró ka­vics a ten­ger­be…
            Mint ap­ró ka­vics a ten­ger­be,
            Úgy pot­­tya­nunk a vég­te­len­be,
            Át­ölel­nek s már fut­nak mes­­sze –
            Kö­rök, kö­rök.

            Tá­gu­ló kö­rök, gyű­rűk tán­ca
            A gyar­ló em­bert kör­be zár­ja,
            Míg jön­nek-men­nek egy­re-más­ra
            Kö­rök, kö­rök.

            Jobb­ról és bal­ról fe­léd nyúl­nak,
            Hol ta­szí­ta­nak, hol meg húz­nak,
            Si­mo­gat­nak vagy szí­ven szúr­nak,
            Ke­zek, ke­zek.

            El­in­dul­hatsz, ha ked­ved tart­ja
            Bal­ról jobb­ra vagy jobb­ról bal­ra,
            Ha az Úr­is­ten úgy akar­ja –
            Te­met, te­met.

            Kik meg­sze­gik az Úr pa­ran­csát,
            Kik a ha­tal­mat bi­to­rol­ják,
            Kik ön­ma­gu­kat nagy­nak tart­ják:
            Ki­csik, ki­csik.

            Hit­vány az em­ber, lel­ke raj­ta,
            Da­cos ter­mé­szet, vá­gya rab­ja,
            Til­tott gyü­möl­csért nyúl a kar­ja –
            Ko­nok, ko­nok.

            El­gyű­rűz­nek az if­jú ál­mok,
            Em­lék­ké vál­nak hű ba­rá­tok,
            Már nincs kör, még­is ben­ne ál­lok
            Ma­gam, ma­gam.

Gyer­mek­ko­rom­nak óri­á­sa

            Gyer­mek­ko­rom­nak óri­á­sa
            Egy te­re­bé­lyes öreg hárs­fa.
            De sok­szor mász­tam fel re­á­ja!

            Oly vas­tag volt a vén fa tör­zse,
            Két kis ka­rom nem ér­te kör­be,
            S én még­is mász­tam, kúsz­tam nyög­ve.

            Az al­só ágat meg­ra­gad­va
            Húz­tam fel ma­gam a ma­gas­ba,
            Az­tán mind fel­jebb, ma­ga­sabb­ra.

            A hárs­vi­rá­gok il­lat­ár­ja
            Tes­tem és lel­kem ál­tal­jár­ta.
            Dalt zen­gett sok-sok kis­ma­dár­ka.

            Szor­gos mé­hecs­kék zön­gi­csél­tek,
            Bú­jócs­káz­tak a tán­cos fé­nyek,
            Az ár­nyas lom­bok meg me­sél­tek.

            Ma azt a hárs­fát új­ra lá­tom,
            De az óri­ást nem ta­lá­lom.
            Az már csak álom, álom, álom.

Az én ha­zám
(A tri­a­no­ni bé­ke­dik­tá­tum év­for­du­ló­já­ra)

            Az én ha­zám a
            ko­szo­rús
            Kár­pát-me­den­ce,
            a Mátyusföld egy
            gyöngy­szem ben­ne.

                Szét­té­pett ró­zsa-
                fü­zé­rünk
                ál­dott gyön­gye,
                csil­log raj­ta a
                Szent Szűz kön­­nye.

                Bá­jos Csal­ló­köz,
                erek­lyénk
                gyön­gyös ke­reszt­je,
                Tün­dér Ilo­na
                arany­kert­je.

                Va­rá­zsos Er­dély,
                a gyön­gyök
                gyön­gyé­nek gyön­gye,
                Csa­ba ki­rály­fi
                ősi föld­je.

                Má­tyás Gömörje,
                Bod­rog­köz,
                Kas­sa vi­dé­ke,
                gyön­gyös gyö­nyö­rök
                ékes­sé­ge.

                Zoboralja, a
                Ga­ram és
                az Ipoly men­te…
                A sok gyöngy­szem mind
                szer­te, szer­te.

                Csil­lo­gó gyön­gyök,
                az egyik
                szebb, mint a má­sik,
                de min­den gyöngy­szem
                könny­ben ázik.

Zász­lók

            Te kék és te zöld,
            – Kü­lö­nös átok –
            Mi­ért nem le­het­tek
            Igaz ba­rá­tok?

            Mi­ért kell egy­mást
            Örök­ké ver­ni,
            Mért nem tud­já­tok
            Egy­mást sze­ret­ni?!

            Csak a pi­ro­sat
            És a fe­hé­ret?
            Egy­más­ban szin­tén
            Lás­sa­tok szé­pet!

            Bo­rul­jon vég­re
            A kék a zöld­re,
            Oly sze­lí­den, mint
            Az ég a föld­re.

            S a ha­rag­vó­kat
            – Szűn­jön az ár­mány –
            Ölel­je át a
            Tün­dér szi­vár­vány.