Csapó Alíz prózája

Kerosin felvétele

Vágjunk bele

Niki az utolsó pillanatban viharzott be és huppant az ülésbe. Negyven perce rohant a város másik végéből laptoptáskával, hátizsákkal és a kezében egy hatalmas lufival.

– Leszakad a vállam, most mondd meg, hova tegyem ezt a szart? – hadarta köszönés helyett Dórinak, aki először zavarba jött, de aztán összeszedte magát, és segített az óriási héliumos dinoszauruszt betuszkolni a busz csomagtartójába.

A két lány mindig együtt utazott, mikor havonta egyszer hazabuszoztak a világ végére. Ezer éve voltak barátnők, ugyanabba a gimnáziumba jártak Barcikán.

– Na, végre! Tisztára kivagyok idegileg. Hulla vagyok ettől a héttől, kedden meg indul az audit. Topon kell lennem. Jönnek a fejesek, jó lett volna rákészülni. Helyette most jópofizhatok a rokonokkal. Persze, Lackó most ballag, szeretem őt, nem arról van szó, édes gyerek. Olyan okosan néz a hosszú szempillái mögül, ha látnád. Csak most kurvára semmi kedvem az egészhez. Na, bocs, hogy így egy szuszra. Tényleg. Kész vagyok. Peti nem hív vissza. Úgy volt, hogy együtt jövünk. Aztán most napok óta se kép, se hang.

Niki hatásszünetet tartott, Dóri érezte, hogy egy kérdéssel kellene utat nyitnia a következő szózuhatagnak:
– Csak nem balhéztatok össze?
– Múlt szerdán fogta a cuccát és elviharzott.
– Hogyhogy?
– Lelépett. Vágod? Egy kibaszott szó nélkül. Még egy ilyen szemét mocskot. Hónapok óta ámított. Már pont arról beszéltünk, hogy fel kéne mondani valamelyikünk albérletét, felesleges fenntartani mindkettőt. Ezen a hétvégén akartam bemutatni a szüleimnek. Azt hittem, tartunk valamerre, érted. Erre kiderül, hogy ő marhára kifelé tart ebből a kapcsolatból. Kitalálja, hogy neki most önmegvalósítani kell, meg kiélnie magát. Hát, élje, basszus. Az egója úgyis alig fért be az ajtón. Nekem aztán nem fog hiányozni, az biztos. Tuti, hogy valami hülye picsa van a dologban, fogadjunk, hogy Julcsi lesz az a negyedikről.

Dóri bőszen bólogatott. „Nahát. Tényleg? Csak így?” – ilyeneket mondott, már amikor nagy ritkán szóhoz jutott.

– Mondjuk azért várhatott volna egy hetet a szarházi – folytatta Niki. – Ha nem egyedül jövök a ballagásra, legalább megkíméltem volna magam attól, hogy fél tucat rokon nekiálljon vallatni, hogy ugyan mikor fogok már egy rendes faszit magamnak. Peti láttán azért tuti befogták volna az okoskodó szájukat, mi?
– Az biztos.
– Legalább a nagyseggű Klári előtt felvághattam volna, tudod, ő a bezzeggyerek a családban, a férjével most várják a harmadikat. Bezzeggyerek meg mintaanya, miközben tiszta idegroncs, múltkor is elnéztem, ahogy tolta a babakocsit a Napsugár ábécé előtt. Az egész utca hallotta, ahogy fennhangon rikácsolta Gyuszinak, hogy ne rohangáljon bottal a kezében, mert most már tényleg kivágja, mint macskát szarni. Érted?! Én meg egész hétvégén hallgathatom, hogy ki mire vitte, és milyen szépen él. Hogy én is kezdhetnék már végre magammal valamit. Legszebb éveim, ugye, mi lesz velem, ki fog így egyáltalán elvenni? Esküszöm, fél óra alatt lenullázzák az embert.
– Én a tesóméknál töltöm a hétvégét, kutyázunk, túrázunk egyet – mondta Dóri. – Ők se normálisak, de legalább nem baszogatnak. Ha besokallsz, gyere át este te is, szisszentesz pár sört.
– Áh, szentségtörésnek vennék, ha lelépnék a családi ünnepről.
– Te tudod.
– Anyád amúgy hogy van? Nem sípol még, hogy meddig maradsz vénlány? Fogadjunk, hogy nem. Ő mindig jófej volt.
– „Te tudod, kislányom”, újabban ezt szokta mondogatni. Meg hogy nem akar beleszólni, miközben minden második mondatával beleszól.
– Irigyellek. Nagyapám múltkor kis híján keresztre feszített. Aszondja, Niki fiam, van-e már valami legény a láthatáron? Olyan aranyos szegény, jót akar, haláli, ahogy a szanaszét cigarettázott hangjával nekiáll osztani az észt. Mondtam neki, papa, ne fárassz már, tudod, hogy minden pasi tök hülye. Mondjuk most épp megismertem valakit, de csak két hónapja tart, bármi lehet belőle. Erre már kérdezi is az öreg, hogy mikor jönnek a pulyák. Eszednél vagy, papa, hol van az még, és egyébként is, legalább valami minimál karrier kéne előbb, és utazgatni, tudod, világot látni, tanulni, ilyesmi. Elérni valamit. Élni. A családalapítás ráér. Nem veszi be az input: szóval akkor nem lesz unoka? Há’ ne szórakozzál már, fiam, elnézegetem én szívesen nagyanyádat a maradék időben, de azér’ mégis. Mondom neki, papus, csak két hónapja ismerjük egymást a Petivel. És lehet, hogy ő sem akar még gyereket, amúgy se jön az olyan könnyen össze. Má’ mé’ ne jönne össze? – kérdezi. Nem tud célozni? Istenem, ugye nem buzi? Ki tudja, mivel hülyítenek titeket ott, Pesten. Szóval ilyenekkel fáraszt az öreg. Hallod, Dóri, ide a rozsdás bökőt, hogy ma megint rákezdi. Ő jön ki elém az állomásra, fogadjunk, hogy már a kocsiban felteszi a lemezt. Ha kiakasztanak, este átjövök.

Mire befutottak a pályaudvarra, kibeszélték a pereputtyot meg az összes közös ismerőst, Niki is lenyugodott, örült, hogy a sok családi baromság elterelte a figyelmét arról, hogy csúnyán faképnél hagyták. Amikor leszálltak, azonnal meglátták a parkolóból integető papust, aki alaposan megölelgette mindkettőjüket.

– Soványak vagytok lányok, esztek ti rendesen? Na, majd a házi koszt helyre tesz titeket. Milyen utatok volt?
– Nem volt vészes, Dórival végigdumáltuk. Tényleg, papa, elvisszük őt? Tudod, ott lakik az iskola közelében.

Az öreg már nagy hangon mondta volna, hogy két ilyen széplánnyal, meg hogy hogy a fenébe ne, de Dóri villámgyorsan elköszönt. A papa végre nekieshetett Nikinek.

– Te, anyád azt mondta, nem egyedül jössz. Hozol valami kant.
– Máshogy alakult.
– Mi történt, nem volt kedve jönni? Te csak ne aggódjál, fiam, ha nem viselkedik rendesen veled, itt fog száradni a bőre a kerítésen. Tudod jól. Ránk számíthatsz. Na, most mi van? Hát én csak miattad. Nehogy megsértődjél már. Figyelj, legközelebb hozd el ezt a Petya gyereket, majd kicsit megdolgozzuk, ne életművészkedjen itt. Mit iszik, pálinkát szereti? Vagy tápos gyerek? Na, mindegy, embert faragunk belőle. Aztán térülsz-fordulsz, észre se veszed, jöttök majd a purdékkal. Kitesszük őket a fűbe, hadd másszanak, no. Ugye, milyen jó lesz.

Niki nem tudta, sírjon-e vagy nevessen, halálosan unta az örökös nyomasztást, de volt valami rendületlen derű az öregben, amit szeretett. Nem volt szíve elrontani a kedvét, nem mondta el, hogy Peti ide már biztos nem jön vendégségbe. Magyarázkodhat a többieknek is. Jesszus – futott át az agyán – még ki se kanyarodtak a parkolóból, de máris ott tartanak, hogy ő is babakocsit tologat az ábécé előtt, mint Klári. Mi lesz itt vasárnapig?

Tömve volt az iskolaudvar. A fullasztó nejlonharisnyák és előnytelen szabású kosztümök forgatagában gyöngyöztek a homlokok, fényesre vasalt ingek feszültek a büszkeségtől dagadó sörhasakon. Hatalmas csokrokat és plüssállatokat szorongatva taposták egymást a türelmetlenül fészkelődő és folyamatosan fotózkodó szülők. Hogy megnőttek a gyerekek.

Az igazgató fárasztóan hosszú beszédet mondott, és sajnos nem ő volt az egyetlen, aki meg volt győződve arról, hogy a közönség szomjazza a szavait. Négyen szónokoltak egymás után, egyiküknek többször is elcsuklott a hangja és folyton a szemét törölgette. Niki nem tudott meghatódni, facsarta az orrát az előtte álló, csámcsogva rágózó nő pacsuliszaga.

Lackó boldognak tűnt, már amennyit sikerült kivennie belőle az előtte magasodó válltömések közötti résen. A gyerek teli szájjal röhögött valamin egy vörös hajú sráccal, a sulinyakkendőt már mindketten eltüntették. Összevihogtak két lánnyal. Niki irigyelte őket. Eszébe jutott, hogy a saját általános iskolai ballagásán ő is milyen menőnek és gondtalannak érezte magát. A megelőző héten jöttek össze KisSzabóval az ottalvós osztálykiránduláson, Gyopárosfürdőn. Ő volt az első igazi fiúja, rém büszke volt magára, hogy ő már jár valakivel. Ráadásul nem is akárkivel. KisSzabó a vakító kék szemével meg a fölfelé zselézett, tündérszőke hajával nagymenőnek számított a suliban, sokan cseréltek volna Nikivel. Tisztán emlékezett a pillanatra, ahogy önelégülten álltak egymás kezét fogva a ballagáson. Aztán amikor néhány ügyetlen nyári randevút követően szeptemberben újra találkoztak, már zavart biccentés kíséretében mentek el egymás mellett a folyosón. Tulajdonképp nem is szakítottak. Csak nem keresték egymást. Egyikük sem neheztelt a másikra.

Bezzeg Petit meg tudná fojtani. Dühös volt rá, valahol mégis azt remélte, hogy a fiú talán előáll egy teljesen logikus és érthető indokkal, és akkor minden meg lesz bocsátva. De a híváslista üres, új üzenet nulla. Az ünnepség végére Nikiről is szakadt a víz, úgy érezte, menten beleolvad a focipálya aszfaltjába, két sorral odébb torkaszakadtából bömbölt egy csecsemő. A csúcspont a hetedikesek fájdalmasan hamis búcsúztató éneke volt. Nagy sokára elindultak kifelé, lassan, mint egy gyászmenet, a kapuig háromszor léptek a sarkára.

Szépen alakult az este, azt is csak háromszor kérdezték meg tőle a rokonok, hogy miért jött egyedül. Egészen belejött a hazudozásba. Először még csak gyorsan elhadarta, hogy Petit egy határidős munka miatt nem engedte el a cég. Bár itt lehetne. De ki sütötte a hókiflit? Nagyon finom, kéne gyorsan vinni az udvarra a többieknek is, mielőtt elfogy. Rutinosan lépett meg a kínos szituációból. Húsz perccel és egy felessel később a nagyinak már színes részletekkel tűzdelve adta elő, mi mindent üzent Peti, és mennyire sajnálja, hogy nem tudott jönni. Amúgy a fiú választotta a dínós lufit is, és igen, komolyra fordulhat a kettőjük ügye.

Klári szokása szerint kiselőadást tartott a kötődő nevelésről, kéjesen szidta az ünnepségen síró baba szüleit. Miért nem vették ölbe. Minekazilyennekgyerek. Egy rendes anya minimum el se indul otthonról rugalmas hurcikendő nélkül, persze nem arra az egészségtelen csatos hordozóra gondol, ami egy életre tönkre vágja a baba gerincét. Olyat csak a nemtörődöm hülyék vesznek. Niki majd nehogy olyat szerezzen be. Már ha egyáltalán valaha is szül. Erre Niki száján habkönnyen csusszant ki, hogy Petivel ciprusi nyaralást terveznek júliusra. Kettesben, ötcsillagos szállodában, bérelnek jachtot is, annyira romantikus lesz.

Nyolc után a rokonok mellett a saját hülyeségeit is megunta. Addigra mindenki részeg volt. Leszámítva a nagyit, de ő már bement a kisszobába tévézni. Úgy döntött, mégis átmegy Dóriékhoz. A barátnője viháncolva vette fel a telefont, mikor rácsörgött, a bátyja, Gábor már az ajtóban a kezébe nyomott egy doboz sört, hangos zene szólt a lakásból, valaki nagy átéléssel mesélt egy csajozós sztorit; Niki is belesimult a hangulatba, rágyújtott egy cigire. Kábé két órával később az egyik srác Nirvana-számot gitározott, pont azt, amit Peti is gyakran szokott dúdolni. Niki rá akart írni. Hiányzott neki a rohadék. Spiccesen mindig meglágyult a szíve, nem tudott haragudni. Ellenben marhára kellett pisilnie a sok sörtől, úgyhogy felkapta a mobilját, és kiment a mosdóba. Csipogott a telefon, furcsának tűnt a hangja, ezt mikor állította be? Nem hitt a szemének: hogy Petinek is pont most jusson eszébe keresni őt! Ez a sors keze. Lehet, hogy még sincs veszve minden?

„Mindent átgondoltam, szeretlek, vágjunk bele! Tartsuk meg!”

Niki nem teljesen értette, mit jelent az üzenet. És nem stimmel a háttérkép sem. Valaki babrált a telefonjával? Vagy ennyire berúgott? Alaposan megnézte még egyszer, ez tényleg Peti száma, ott a profilképe is. Értetlenül bámulta a képernyőt. Mit tartsanak meg? Visszafelé pörgette az üzeneteket, szédült, leverte a víz, percekig tartott, míg felfogta, mit lát. Dóri telefonját tartotta a kezében, mindkettőjüké fehér hátlapos.

Amikor zúgó fejjel visszatámolygott a nappaliba, Dóri átszellemülten énekelt a fotelban ülve, kezében egy nagy pohár citromos limonádé. Egész este nem ivott alkoholt. Azt mondta, antibiotikumot szed.

Csapó Alíz (1987, Budapest)

Az ELTE bölcsészkarán szerezett diplomát magyar, ill. kommunikáció szakon, újságíróként dolgozik.