Csantavéri Júlia: Királylányok a hóban (a Jégvarázs című filmről)

Vannak mesék, amelyeket nem szűnő kitartással adunk át nemzedékről nemzedékre, legyenek bár népmesék vagy a nagy meseírók fantáziájának termékei. Újra  meg  újra  elmondjuk őket, néha éppen úgy, ahogyan ránk hagyományozódtak, néha kicsit megváltoztatva, saját aktuális szájízünkhöz mérve vagy a felismerhetetlenségig átalakítva, mindenféle műfaj keretei közé beszorítva, esetleg beerőltetve, szóban, írásban, színpadon, rádióban, képeken, filmen, televízióban és természetesen a neten is. És a mesék, mint gyermekdalunk katicabogárkája, kibírják ezt is, kibírják a „sós kutat”, nem sikoltoznak a „kerék alatt”, nem ijednek meg töröktől, tatártól, hagyják, hogy szétszedjük és újra összerakjuk őket, a végén pedig úgy röppennek el ujjunk begyéről szabadon, mintha mi sem történt volna. De közben mindig adnak egy kicsit a fényükből annak, amihez hozzáérnek.

A nagy mesegyár, a Disney stúdió már a kezdetektől pontosan tisztában volt ezzel. A klasszikus mesék feldolgozásai újra és újra felbukkannak a  repertoárjában a  Hófehérkétől egészen a  mostani, állítólag a  stúdió életében minden idők legnagyobb kasszasikerét jelentő Jégvarázsig, amely Andersen Hókirálynője alapján készült. Dacára annak, hogy a Hókirálynő ma is népszerű mese, a forgatókönyvírók elemeire bontották az eredeti cselekményt, hogy új formában rakják öszsze, hiszen a kis Gerda története, aki elindul, hogy kiszabadítsa a Hókirálynő fogságából és egyben megszabadítsa a szívébe és a szemébe fúródott tükörszilánkok gonosz varázslatától kis barátját, Kayt, nélkülözi azt a drámaiságot, amely képes fenntartani a feszültséget a moziban a gyerekekben és szüleikben mintegy száz percen keresztül. A történetben nincs igazi antagonista sem, aki ellen küzdeni lehetne. Maga a Hókirálynő végig a háttérben marad, Kayt nem ő varázsolja el, és mikor Gerda megérkezik a jégpalotához, el is megy onnan, szinte átengedve a terepet a lánynak. Andersen meséjének varázslatos ereje az utazásban van, Gerda kitartásában és hitében, hogy a hosszú utat bejárva végül megtalálja és hazavezeti Kayt.
A Jégvarázs minden változtatás ellenére megtartja ezt a legfontosabb,  a mesét éltető szálat. A főszereplő ezúttal két lánytestvér, két árván maradt királylány, Elza és húga, Anna. A testvérmesék egyik alapsémáját követve – amelyet maga Andersen is felhasznál, noha az ő hősei nem testvérek –, Anna az egész világ ellenében hisz a nővérében az első perctől az utolsóig. Mikor mindenki más szörnyetegnek, boszorkánynak  bélyegzi a birodalmát koronázása napján jégbe dermesztő ifjú királynőt, aki saját tettétől megrémülve a hegyekbe menekül, mit sem törődve a népével, Anna azonnal utána indul, vállalja a kilátástalan utat, a kutatást, a harcot a kudarcig és azon túl is. Mélyen meg van győződve arról, hogy testvére jó, és ha majd újra együtt lesznek, minden megoldódik. Közben éppúgy különböző kalandokba keveredik, mint Gerda, éppúgy segítik vagy hátráltatják azok, akikkel találkozik, és minden lépésnél, minden új találkozásnál tanul valamit, változik, szeles kamaszlányból felnőtt nővé érik. De van egy fontos különbség az eredeti történethez képest. Gerda egyszerű, szegény kislány egy kisvárosi padlásszobából, a  Jégvarázs Annája viszont királylány, még ha – ezt a film tényleges antagonistája, a birodalom megszerzésére pályázó, csalárd Hans herceg kereken ki is mondja –, „teljesen átlagos” is. A mesékben, mint Boldizsár Ildikó a könyveiben rámutat, királylánynak  lenni azt jelenti, hogy az illető részesül a Nap, a Hold, a csillagok, az aranyhaj, az aranyfolyó, a rózsa és az igazgyöngy által szimbolizált „hét szépség” adományából, fokozatosan magára ölti azokat a tulajdonságokat,  amelyek segítik a (király)nővé válásban. A Disney-királylányok is mindenkor ilyen referenciális tulajdonságokat közvetítenek a nézők felé, bár ezek kevésbé örök érvényűek, inkább azt tükrözik, hogy az adott időszakban milyen ideálképet dédelget magában a közönség egy sikeres ifjú hölgyről. Anna hercegnő Barbie babákat megszégyenítően karcsú és elegáns, vörös haja mégis valami fékezhetetlenségre, lázadó hajlamra utal. Életereje kirobbanó, önbizalma töretlen, csak a nővére jelenlétében bizonytalanodik el. Tudja, hogy mit akar, és kész küzdeni és változni érte, néha még meggondolatlan, de az érzései erősek, saját maga akarja irányítani a sorsát. 3D-s komputeranimációval előállított gumibaba-figurájából is sugárzik a kedvességet egy csöpp szemtelenséggel ötvöző, bizonytalanságát magabiztossággal álcázó, tipikusan amerikai stílusú tini báj. Mivel azonban a Disney mesefilmdramaturgiája nem elégedhet meg egy epikus történettel a hősnő fejlődéséről, hanem drámai tétre is szüksége van, Anna a filmben nemcsak azért indul útnak, hogy hazahozza a nővérét, de egyben az egész világukat pusztulással fenyegető veszélyt is el kell hárítania, hiszen Elza fékezhetetlenül előtörő és egyre erősödő havat és jeget előhívó képessége miatt a birodalom a fagy fogságába került.

Elza, a másik királylány a Jégvarázs alkotóinak legjobb leleménye. Az  eredeti mese Hókirálynője és az elrabolt Kay szerepeinek összevonásából születik meg ez a komplex figura, aki egyszerre pusztító és egyben magányra kárhoztatott áldozata is a saját erejének. Elegánsan visszafogott és elzárkózó alakja révén a szerzők a másság által generált ősi konfliktust hozzák be a történetbe, ami mai világunk egyik legvitatottabb problémája, és éppen ezért számtalan új történet és éppígy számtalan korábbi Disney-mesefilm is szövődik köré. Andersen sok más meséjében szintén kitüntetett helyet foglal el ez a téma (gondoljunk csak A rút kiskacsára vagy A rendíthetetlen ólomkatonára, a Hüvelyk Pannára vagy akár A kis hableányra – amelyek szintén szerepelnek a Disney klasszikus adaptációi között), így beemelése nem hat idegenül. Elza kislánykorától kezdve azt tanulja a szüleitől, hogy képességét szigorúan titokban kell tartania, ami egyet jelent saját személyének az elrejtésével: kezére kesztyűt húz, ajtaja zárva marad a húga előtt, sőt végül maga a várkapu is bezárul, nehogy valaki megsejtse, hogyan állnak a dolgok. A tiltás olyan erős, hogy a szülők halála után sem oldódik, Elza úgy lép a felnőttkorba, válna királynővé, hogy súlyos titok nyomasztja, és első megközelítésre úgy tűnik, ez a titok éppen ő maga. A koronázási szertartás profi feszültségadagolása mellett ez az egyik oka, hogy Elza „coming out”-ja a hóval borított Északi-hegységben, az Oscar-díjas betétdal, a Let it go!, olyan ellenállhatatlan felszabadító erővel hat a nézőre. Azt üzeni: vállald önmagad! Szabadulj meg a mások által rád kényszerített képmutatástól! Használd az erőd, építs egy gyönyörű világot, ami csak a tiéd! Melyik gyerek és melyik felnőtt ne vágyna erre?

Ez a gyönyörű világ, a hó és jég hazája Andersen meséjének átfogó metaforája. Ott Kay azt magyarázza Gerdának, milyen tökéletes a hópehely, milyen szabályos, hibátlan, csillogó szépség. De Gerda tudja, hogy a tökéletesség, ha rabul ejt, megöli a lelket. Elza jégpalotája méltó megjelenítése a Hókirálynő kastélyának, a szabadság kristályos szépségével veszi körül úrnőjét, de ennek az az ára, hogy ugyanakkor el is zárja a világtól. Andersen meséiben semmi és senki nem eleve rossz vagy jó, de mindennek sokféle funkciója és sokféle története van. A vetítővásznon megelevenedő jeges-havas világ a filmnek az a rétege, ami talán legközelebb áll Andersen szelleméhez. Egyszerre gyönyörű és fenyegető, egyként teremt rémületes hószörnyet és kedves, önfeláldozó hóembert. (A tényleges önfeláldozásra persze a Disney-dramaturgia  szabályai szerint nem kerülhet sor.) Sokféle lény lakja, van, akinek fagyot és szenvedést, másnak viszont munkát, életet jelent. Norvégia havas tájainak ihletése azzal a járulékos előnnyel is jár, hogy legszebb képeiben a film üdítően eltávolodik a Disneyre jellemző cukormázas álomvilágtól. Persze csak átmenetileg, hogy aztán a mese-musical kérlelhetetlen törvényei alapján nagy passzióval rögtön visszatérjen hozzá, például Olaf, a kis hóember nyári táncával.

A szabadság, amire Elza rátalál, mégsem teszi őt boldoggá, és a birodalom sem szabadul ki a hó és jég öleléséből. Amikor a Hókirálynő Gerdája megérkezik a jégpalotába, forró szeretetének könnyei azonnal kimossák a gonosz tükör cserepeit Kay szeméből és szívéből, és a gyerekek – immár ifjakként – hazatérhetnek. Anna azonban hiába kérleli nővérét, hiába biztatja, hogy ketten együtt megtalálják a módját a jég felolvasztásának, Elza nem megy vele, s miközben arra törekszik, hogy távol tartsa őt magától, halálosan megsebesíti a húgát. Mert a titok, amit az idősebb királylánynak rejtegetnie kell, valójában nem különleges képessége, hanem a testvérféltékenység pusztító indulata, amit nem tud uralni, ami akarata ellenére Anna ellen fordítja. A Jégvarázs éppúgy fedve hagyja ezt a gyilkos indulatot, ahogyan a való életben is csak feszengve beszélünk róla. Tabu. De Bruno Bettelheimtől tudjuk, hogy mélyen bele van kódolva a testvérmesékbe, és már a papirusztekercsen ránk  maradt  legrégebbi egyiptomi mesében is fontos szerepet játszik.

Elzát bűntudat gyötri, amiért gyerekkorukban játék közben jégvarázslatával eltalálta Annát, akit akkor csak a trollok mágikus beavatkozása mentett meg. De a trollok hiába hívják fel a szülők figyelmét arra, hogy Elzának meg kell tanulnia uralni a képességét, ami itt azt jelentené, hogy meg kell tanulnia szeretetének mozgósításával úrrá lenni húga ellen forduló pusztító késztetésein, a szülők, mint oly sokszor történik, nem néznek szembe a problémával, nem merik vállalni a kockázatot. Inkább elzárják az idősebb lányt, amivel a végletekig fokozzák a bűntudatát. Elza retteg, hogy még súlyosabban árthat a húgának, és éppen e félelem az oka annak, hogy végül így is lesz. Hogy rettegése mennyire jogos, azt jól mutatják a koronázáson történtek. Elzából olyan irracionálisan erős indulatot vált ki Anna meggondolatlan eljegyzési ötlete, hogy ez az erő a pusztulás szélére taszítja a birodalmat, és hóviharként sodorja el mindkettőjüket az otthonukból. Mire újra visszatérnek, alaposan megváltoztak mind a ketten. Szenvedtek, harcoltak és meg is erősödtek. Már mindketten tudják, hogy kik is valójában. Csak ekkor válik lehetővé, hogy végre átöleljék egymást.

Az i. e. 1250-ből származó egyiptomi mesében az idősebb testvér akkor tud végleg úrrá lenni destruktív indulatain és utat nyitni magában az öccse iránt érzett szeretetének, amikor annak halálhíre megérkezik. Bűnbánata, amit azért érez, mert öccsét igaztalan váddal elüldözte magától, olyan erős és őszinte, hogy általa képes visszahozni őt az életbe. Épp így Elzában is akkor omlik le az utolsó gát, ami testvérétől elválasztja, amikor az saját, jéggé dermedő testével fogja fel a nővérére hulló halálos csapást.

A Jégvarázs lényegében arra biztatja ifjú nézőit, hogy vállalják az érzelmeiket, bármily ellentmondásosak és fájdalmasak legyenek is, ugyanakkor a klasszikus mesékhez hasonlóan azt állítja, hogy ha nem félnek lemondani a biztonságról, kockáztatnak és kitartanak az úton, végül legyőzhetik a rossz késztetéseket, lebonthatják azokat a falakat, amelyek elválasztják őket a többiektől, és egy félelem és frusztrációk nélküli felnőtt életbe érkezhetnek el.