Tőzsér Árpád – Történelmi pillanatok (2 x 68, negyven év múltán)
Negyven éve, hogy Németh István, a nemrég elhunyt, s méltatlanul agyonhallgatott vagy inkább ismeretlen pozsonyi költő megírta és megjelentette a Történelmi pillanat című furcsa kis „csendéletét”:
Betévedt az utcánkba
egy rinocérosz…
Történelmi pillanat:
A hentesüzlet előtt
egymásba ér az
asszonyok fara.
Nehezen tudnám megmagyarázni, mért hatott rám annyira a megjelenése idején, 1968 decemberében ez a jelentéktelennek tűnő hat sorocska. De hatott (s hat ma is), az 1970-ben, az 1968-as „prágai tavasz” virágába fagyasztása után két évvel megjelenő Egyszemű éjszaka c. versantológiába is beválogattam.
S valószínűleg helyesen éreztem rá valamire a kis gnómában, mert a szerzőtől tudom, hogy a husáki „csisztkák” idején a hivatal nemegyszer felrótta neki az „ellenforradalmi” gnómát: Tudjuk mi, amit tudunk, tudjuk, hogy a „rinocérosz” a szovjet tankok gúnyképe!
Nem tudom, gondolt-e a szerző a nevezett tankokra, mikor a vershelyzetet felvázolta, de a „történelmi pillanat” kisszerűsége és tanácstalansága nagyon ott van a kis opus képeiben.
1968. augusztus 21-én, és még nagyon sokáig, senki sem tudta pontosan, hogy mi történik. Nem tudták a szovjet kiskatonák, hogy hol vannak, s mi nem tudtuk, mért vannak itt, ahol vannak. Tudtuk, hogy a történelem erői mozognak, de nem tudtuk, hogy milyen irányban, s főleg nem tudtuk komolyan venni az egészet. Láttuk a tengert (a tengernyi tankot és idegen katonát – ahogy később megtudtuk, 750 000 katona és 6000 tank alkotta a bevonuló idegen hadakat) –, de a látottak egyre a hegyek s az egér paradoxonára emlékeztettek bennünket.
Mi több: nem tudtuk elhinni, hogy igaz, amit látunk. Valahogy úgy, ahogy csak mosolyogtunk a szovjet megszállók által kiadott Zprávy (Hírek) c. időszakos kiadványon, amely a lehető legszemérmetlenebb módon hirdette a hazugságait, ti. azt, hogy Csehszlovákia városaiban ellenforradalom dúl, s a szövetséges csapatok segítségükre siettek a segítséget kérő csehszlovák, úgymond, haladó erőknek. Nekünk csak ki kellett néznünk az ablakon, hogy mindennek az ellenkezőjét lássuk. Láttuk, hogy egyrészt továbbra is meglehetősen szürkén zajlik az életünk, a hentesüzlet előtt, mint mindig, egymásba ér az asszonyok fara, másrészt viszont betévedtek az utcánkba holmiféle tankok, s tanácstalan rinocéroszként forognak a tengelyük körül.
S ez volt az a nagy történelmi pillanat, amely 750 000 katonát és 6000 tankot mozgatott.
Egy forradalom vagy bármiféle „történelmi pillanat” tkp. attól a félelemtől lesz naggyá, amellyel a támadott hatalom néz a történtekre. A szovjet birodalom már 1968-ban reszketni kezdett a saját végétől (amely húsz év múlva, pontosabban 1989-ben be is következett), s ez a páni félelem nagyította föl az egyébként tkp. meglehetősen ártalmatlan, a szocializmust valójában csak „megjavítani” kívánó cseh reformkommunisták prágai mozgalmát.
Olvasom ’68 „tizenkét pontját”, Ludvík Vaculík emlékezetes Kétezer szó c. manifesztumát (az írók lapja, a Literární listy júniusi számában jelent meg). A „legforradalmibb” követelménye: „alakítsatok (mármint a munkások, földművesek, hivatalnokok, tudósok, művészek, akikhez a manifesztum szólt) saját polgári választmányokat és bizottságokat!”
A Szlovák Írószövetség magyar szakosztályának az Álláspontja (Irodalmi Szemle, 1968/4) legalább konkrétabb: Országos Tudományos Intézetet, Országos Magyar Könyvtárat, hivatalos magyar népművészeti együttest, önálló magyar könyv- és lapkiadót, kultúrpolitikai hetilapot, s az Új Szó mellett még egy napilapot követel.
Ha a szocializmus talpon marad, valószínűleg még ma is ezeknél a követeléseknél tartanánk. A történelem során számtalanszor bebizonyosodott, hogy a totalitarizmusok nem javíthatók meg, „ahol zsarnokság van, ott zsarnokság van”, s ahhoz, hogy bármi megváltozzon, magát a zsarnokságot kell megsemmisíteni. 1989-cel a fentebbi követelések, ha nem is egy csapásra, nem varázsszóra, de a radikális mélyebb változások természetéből következően fokozatosan megvalósultak (legalábbis nagyobbrészt).
Tudom, tudom: könnyű és történelmietlen dolog 1968-ról 2008-ban ítélkezni, s követelései fölött pálcát törni, de az ember már csak ilyen: „történő hagyomány-nyá” teszi a múltját, számára a történelem is a ma érvényes cselekvési és kifejezési rendszerekben nyer jelentést. S ez még akkor is így van, ha annak a bizonyos történelemnek anno valamilyen formában ő maga is részese volt.
1968-ban harminchárom éves voltam s (Dobos László, az év júliusától Duba Gyula főszerkesztése alatt, de leginkább Koncsol László társzerkesztővel munkamegosztásban) az Irodalmi Szemlét szerkesztettem. Irodalmat csináltunk, igaztalan dolog volna akkori magunkon politikai tetteket kérni számon. Tudatosan az irodalom területein maradtunk. (Ludvík Vaculik Kétezer szóját például azért nem közöltük, mert túlságosan sok volt benne a direkt politikum, s ugyanezért nincs utalás az évfolyam számaiban az év párizsi eseményeire sem.) Igyekeztünk lapunkban jó kortársirodalmat közölni és semmi mást. Részletet hoztunk Ludvík Vaculík Szekerce c. súlyos aktuális társadalmi mondanivalókat görgető regényéből, leközöltük Dominik Tatarka Az istenek tiszteletéről c. francia szellemiségű, bátor esszéjét, Vladimír Holan, Ingeborg Bachmann és Paul Celan verseit fordítottuk és közöltük, megjelentettük Fábry Zoltán 1946-ban írt, azóta már általánosan ismert, de addig nyomtatásban meg nem jelentethetett fájdalmas elaborátumát, s júniusi számunk elejére tettük Milan Kundera A nemzeti kultúráról c. írását, amelyben a szerző a bizánci-szovjet szellemiséggel „az európai gondolkodás vasfolytonosságát” állítja szembe stb., stb.
Azt hiszem, ezt a munkánkat, ezt a „68-as” tevékenységünket ma sem kell szégyellnünk.
S hadd szóljak itt még néhány szót azokról a 68-as párizsi eseményekről, amelyekről az Irodalmi Szemlében annak idején nem szóltunk, de a kutató nemigen talál említést róluk az egykorú csehszlovák napi sajtóban sem. Mintha az év májusi és júniusi diáktüntetései nem is Európában, hanem valahol a Marson történtek volna!
Miért nem került egymás mellé a „két 68”, a prágai és a párizsi 1968-ban sem, s nem kerül ma sem, sem szóban, sem írásban?
Korábban a közép-európai terekben és időkben a „történelmi pillanatok” rendszerint úgy működtek, hogy valahol Európában történt valami, s annak hatásaként a helyi forradalmi erők is mozgásba jöttek. A „prágai tavasznak” nem voltak világtörténelmi előzményei, teljességgel belső fejlemény volt.
A francia ’68 fő ideológusának Herbert Marcusét tartják (akinek ma már valószínűleg csak a nevét s az „egydimenziós ember” és a „konzumidióta” kifejezéseit ismerjük), de erősen kötődött a mozgalom Marx és Mao Ce-tung nevéhez is.
A „három M” (Marx, Mao, Marcuse) közül 1968-ban Csehszlovákiában nem volt aktuális egyik sem. A két első név egyenesen taszított, de a prágai események ideológusai nemigen tudtak mit kezdeni Marcuse elméleteivel sem.
S tulajdonképpen ez nem is csoda, hisz az amerikai filozófus elsősorban a kapitalista társadalmakat tette kritikája tárgyává (mondván, hogy a fejlett ipari társadalom hamis szükségleteket teremt, amelyek az egyéneket a termelés és fogyasztás létező rendszerébe, s következésképpen az „egydimenziós” gondolkodás és cselekvés univerzumába integrálják, röviden: manipulálják), de abból, ahogyan a szocializmust és a kapitalizmust egyaránt totális, a tagjait manipuláló társadalomnak minősítette, már a cseh „forradalmárok“, Vaculíkék, Ota Šikék, Karel Kosíkék is profitálhattak volna.
De nem profitáltak, hisz ők csak megreformálni akarták a szocializmust, s nem megsemmisíteni.
Néhány év elteltével, a husáki „normalizációs” időkben keservesen kellett tapasztalniuk, hogy a totalitarizmus, nevezzék azt a fenntartói és működtetői bárminek, megreformálhatatlan, javíthatatlan.
S tapasztaltuk mi is, mindannyian.
Az asszonyok fara a hentesüzleteink előtt egyre inkább egymásba ért.
S a rinocéroszok húsz évig tévelyegtek (ideiglenesen, de egyre otthonosabban) az utcáinkban.