Weiner Sennyey Tibor: Irodalom és kert 1. / Visszatérés az illatos kertbe
Visszatérés az illatos kertbe
„…azt mondták, hogy a kígyó és a hangya leszakadt embercsoport, amely holtjátékban, furcsa szédületben visszafordult és jelenleg hanyatló irányban mozog.”
Nem egészen pontos részlet a Titkos jegyzőkönyvből
Mintha mindig visszatérnék, újra és sosem, hiszen el se hagytam,
mégis elveszettnek hittem önmagam. Vándoroltam két kert között,
fűszeres indonéz cigarettát szívva, mint ki tudja: mást nem tehet;
s közben bejártam a titkos kerteket. Papayát vertem le
reggeli lecsóhoz és gombafonalat tanulmányoztam szójafasírton.
Szerelmes voltam. Társas. Magányos. Megéltem messzi földeket,
s egy reggelen arra ébredtem, hogy elég volt. Nincs tovább.
Nincs hová. Ideje lesz haza mennem. Pedig már kertem volt.
Kertbe értem, hol egykoron az énekes és a festő élt,
abban a házban, abban a kisszobában, Indonéziában,
Jáva közepén, a Lawu vulkán oldalában. Zárd le szemed,
megtalálod szíved jobbik pitvarában. Hogy mit csináltam?
Magyarul görög drámát írtam, nekem elhiheted,
ez volt a legjobb, amit tehettem. Kertben éltem, mert élni
csak kertben vágytam. Írtam, mert élet van az írásban.
Miért volt elég? Miért nem volt tovább? Haza, vissza,
hozzád az illatos kertbe, ugyan miért is vágytam?
Rózsaszín benzines-fűszeres pára
húzott minket a szultáni várba,
hol a téren kobravért lehetett inni.
Ez jó buli, ugye?
Kobra vért inni,
micsoda jó buli!?
Még sohasem ittunk kobravért, különös szokás ez
itt. Nem tehetünk mást, tiszteletben tartva helyi kultúrát.
Két nagy tér van a szultánság közepén, Alun-alun – így
hívják, kígyóvért ott ihatsz, hol gyönyörű vonatleviatán
pusztul, holott állomás nincs a közelben, hová tűnt idők
duhaj szultánjai robogtak, s a pusztuló fekete gép körül
hófehér albínó bivalyok bolyongnak éhesen, szemétben.
E túlvilági téren már vártak, zsákból húzták a kígyót.
Kobra volt, s azonnal rám emelte fejét.
Egyből súlyos bárd csapott rá, sose addig miattam,
értem, nekem nem öltek kígyót, vérét pohárba
csorgattuk és hozzáértők tanácsát fogadva
felütöttük. Így öltük meg és ittuk a vérét,
nem vagyok büszke e tettre, de mennyire nem,
ám itt még bűneimnek messze nincs vége.
Indonéziában, Jáva közepén, a Lawu vulkán
oldalában, az egész házat, hol egykor énekes,
hol egykor festő, kinek székén, melyen ő festett,
én magyarul görög drámát írtam… a trópusi kert
közepén, a régen még megvolt házban: aznap este
hangyák milliói áradtak végtelen áramlásban.
Mozgott a fal és hullámzott a padló. Soha annyi
hangyát nem láttam, s hogy mentsem a keveset,
amink még volt, bevallom, ezreket megöltem.
Ez logikus, ugye?
Hangyákat ölni.
Micsoda logika!?
Miért volt elég? Miért nem volt tovább? Haza, vissza,
hozzád az illatos kertbe, ugyan miért is vágytam?
Ott ültem a festő székén a jávai házban, bevallom:
magamat kígyóbűnben és hangyabűnben vétkesnek
találtam. Önhitt és önző, kevély és hiú, részvétlen,
befolyásolhatatlan, együtt nem érező, zárkózott,
önmagamat mindenkinél jobban szerető ember voltam.
Kígyóbűnben magamat bűnösnek ezért találtam.
És igenis volt, hogy kedélytelen voltam, mogorva,
csak dolgoztam és futkostam, sürögtem és forogtam,
csak rohantam és csak cipeltem, és mert nem tudtam
mit, miért és minek: a hangyabűnben így részesültem.
Öntudatlanul is az ősi rítus szerint vezekeltem, s
lehet, a világ legszebb trópusi kertjébe igazából
nem magyarul görög drámát írni, hanem
mert korábban önmagam és a közösség ellen is
egyaránt vétkeztem, szóval: vezekelni mentem.
Édes vezeklés, mondhatnád persze, békében
alkotni trópusi kertben, de aznap este a kígyó
és hangyák ezreinek halála révén megértettem:
nem kell, hogy önhitt és önző legyek, nem kell,
hogy kevélykedjek. Nincs semmim, sőt még
érdemeim is csak részben enyémek. Nem kell,
hogy magamat másoknál jobban szeressem.
Nem kell, hogy elveszítsem kedélyem, nem
szabad, hogy mogorva legyek. Nem csak a
munka. Nem csak a rohanás. Nincs hová sürögni
és nincs hová fordulni. Nincs már mit cipelni,
mindent, ami elmúlt, akár le is tehetem.
Nézd: üres a kezem. Semmit sem hoztam és
semmit sem vihetek innen. Ezt a verset is
csak találtam, miközben rád gondoltam,
ott ahová hazatértem: az illatos kertben.
A kerti notesz
Az a kerti notesz elveszett,
amibe neked írtam verseket.
Amibe félve és tévesen
rajzoltam rossz terveket,
az a kerti notesz elveszett.
Maradt ennyi semennyi.
Ne vess meg érte, csak szeress,
ahogy vetettem: úgy nevess,
hol kerestél: ne ott keress.
Maradt ennyi semennyi.
Hol a hegyen kis földdarab,
ház, kert és vetemény –
az menekülés és remény,
gazdaggá lehet, ki szegény.
Hol a hegyen kis földdarab?
Hol fák ága eget karcol,
ott köt minket a nagy folyó,
szigetén köd hull, gomolygó.
Párkányomra száll a holló,
hol fák ága eget karcol.
Ki kertész volt, más sem lehet,
csak költő. Vagy tán tévedés?
Lehet sok is a kevés?
Lehet éhség az evés?
Ki kertész volt, más sem lehet?
Az a kerti notesz elveszett.
Maradt ennyi. Semennyi?
Hol a hegyen kis földdarab,
hol fák ága eget karcol:
ki kertész volt, más sem lehet.
Szentendre, 2015. szeptember 25.
Weiner Sennyey Tibor költő, író, a DRÓT főszerkesztője. Az Irodalmi Szemlében jelentek meg Jáván írott versei és a Fehér orr című kutyás sci-fi novellája. 2015 januárjában költözött ki öt évnyi budapesti belvárosi lét után a szentendrei Kada-csúcsra, ahol az írás mellett főleg kertészkedik és kutyájával sétál.