Seres Róbert prózája

Alagi Mihály felvétele

Milliónyi apróság

 

– Nekem már nem sok van hátra – mondja sietve a telefonban, és bontja a vonalat. Később arra gondolok, hogy ekkor még nem hihette, hogy meghalhat, még nem, csak megijedt. És az is eszembe jut, mi volt rajta furcsa már nyáron, amikor kijött az erdőhöz.

Folyton lemarad, araszolva fut, visszahúzza lábát a háta mögött imbolygó árnyéka.

– Te biztos tornázol?

– Igen – mondja mérgesen, mint akit hazugságon kaptak.

Egyedül csinálja odahaza, nincs, akivel összemérheti magát, és most kiütközik az edzettségi szintje.

– Gyakrabban kellene kijönnöd – mondom neki, mire bólogat: jövök, igen. Aztán jön is két alkalommal, majd ismét elmarad. Külföldi munkák: Szerbia és Szudán, tervek az utolsó negyedévre, minden hónapra egy – ez még neki is sok. Ultrahang novemberben, a múlni nem akaró fáradtság megijeszti. Pedig esett már lenyúzott végtagokkal a mocskos Gangeszba, vér fröccsent arcába az önmagukat korbácsolóktól a Fülöp-szigeteken, de ez most más, nagyon más.

Az orvos hirtelen elnémul a képernyőt nézve, visszalapoz, nyel egyet, majd elváltozásokról beszél a májon. CT kell – mondja végül.

Ő pedig csak azt jegyzi meg, hogy rákos.

Lemondja a következő utat, nem érdekli, hogy odaveszik a pénze.

Ugyan már, ez semmit nem jelent – írom neki a Messengerben, miközben előttem a fotók, amelyeken látszik a túlzott beállítás, az arcának rejtegetése. Nem is jönnek a képek tucatjával, mint régen.

– Hol vagy most? – kérdezem tőle, miután közli, hogy a CT ötcentis daganatot mutatott májáttétekkel.

– Még a kórházban, kell valami, amivel kijutok az állomásra. Nincs kedvem elindulni. És elmondja, hogy mit mondott az orvos. De nem mindent mond el, ami elhangzott, csak azt, ami felszúrt egészen az agyáig. Fehér köpenyes istenek, akik hat, legfeljebb tizenkét hónapot adtak neki.

– Túl lehet élni ezt a fajta rákot? – kérdezi, erre azt a választ kapja, hogy ha azt akarja hallani, hogy igen, akkor túl.

Érzékeli a lekezelést annak az embernek a hangjában, aki már ezerszer hallotta a kérdést, és ezerszer ugyanezt válaszolta rá. Mégis, egy villanásnyi időre a folyosót siralomháznak látja, ahol még befuthat a kegyelmi hívás.

Már megy, siet, van ereje felkelni. Vagy csak le akar rázni, és én hagyom.

Bennem marad, hogy ez csak a CT, ez nem a vég.

Eljuttatja a leleteit az ismerősök orvos ismerőseihez. Azt mondják távolról, ez végstádium is lehet. Nála lemarad a „lehet”, és a mondat ítéletté változik.

– Nem akarok orvosokhoz ingázni, csak azért, hogy ezt vagy azt kipróbáljanak rajtam. Adjanak fájdalomcsillapítót. A többi majd megoldódik.

Az internetről megtudom, hogy biopszia nélkül nincs diagnózis. Lehet gyulladás, szövődmény, többféle daganat.

– És lehet még lassan növekvő is – kimásoltam a latin nevét: neuroendokrin tumor, amivel akár tíz évig is elélhetsz – mondom neki, és ettől kezdve ezt mantrázom.– Nem akarok betegen élni.

– Nem fogsz betegen élni.

NT. Mint a Windows NT. Azt is szerettem vagy nem, nem emlékszem, de így az NT megmarad. És ez más, mint a hasnyálmirigyrák.

A CT-ről nem lehet pontosan megmondani: van esély, tizenöt–harminc százalék. Ez kurvasok, főleg, ha előtte két százalékban gondolkodtunk. Elküldik műtét előtti kivizsgálásra, majd a HIV-érték miatt megerősítést kérnek.

– Ez mit jelent? – kérdezem. – AIDS-es vagy?

– Még nem, csak ha a kontrollteszt azt mondja – válaszolja az utolsó sétánkon, ahol azelőtt futni szoktunk, közben egyfolytában a telefonját markolja, mert azt mondták neki, hogy hívni fogják a laborból.

– Ha már van időpont, akkor menj fel a kórházba, nem baj, ha még nincs eredmény, menj, megcsinálják a mintavételt, legfeljebb jobban figyelnek a HIV miatt.

Elindul késő délután, hogy másnap korán odaérjen a beavatkozásra. Az a terv, hogy alszik majd a barátnőjénél, aki várja őt az állomáson.

Este nyolcra ér fel. Ünnepek előtti csillogás a kirakatokban, a mellékutcákon nyálkás sötétség. A barátnő azt üzeni, hogy elkapott valami influenzát, úgyhogy ne menjen hozzá. Ő viszont azt gondolja, hogy fél tőle, a fertőzöttől.

A kihalt aluljáróban telefonálgat, olcsó szállást keres. Talál egy olyan sofőrt, aki nem ragaszkodik a taxióra használatához, és elviszi őt egy fűtetlen lakásba, ahol éjjel macskaszarszag párolog a nedves falakból, és ő magzatpózba húzza magát a hideg ágyban.

Előkészítik a beavatkozásra, órákig nézi a kórterem mennyezetét, mire közlik vele, hogy nem küldték még le a HIV-eredményt, elmarad a biopszia, mehet haza.

Várom, mikor bukik ki belőle, hogy miattam fáradt ennyit feleslegesen, amikor megmondta előre: nem akarja a kórházat, mert mindig találnak valamit, akármi ürügyet, hogy többé ne gondoljon magára egészségesként.

Otthonról ki sem mozdul, folyton fáradt, az ágyból videókat hallgat, a folyamatjelzővel arányosan fogy az ereje. Még dél sincs, de már többször bealszik.

– Azt hittem, hogy odakint ordítoznak az utcán – mondja.

Negyedóra múlva rájön, hogy a férje kiabál a mosdóból. A szokásos napi négy óra kocsmázást bánatában túltolta, most nem bírják el a lábai, és az ágyába kellene vonszolni.

– Meghalok – nyafogja a férfi négykézláb, és ő arra gondol, hogy ha ágyba kerül, ma már legalább nyugalma lesz.

Nem jön hívás a laborból, az orvosokat nyaggatja, hogy mi lehet, mire a kórház visszaszól: a HIV-lelet negatív, és jön a letolás, miért nem hívták őket korábban, hisz mondták.

Nem ezt mondták, de felesleges vitatkozni, inkább új időpontért könyörög.

– Nem lesz gond, semmiség a biopszia – ismételgetem neki, hogy megnyugtassam, valójában alig tudok valamit az egészről. – Egy tűszúrás, még aznap haza is jöhetsz.

Nem jön, csak másnap, és irtó szarul van – így mondja, pedig máskor kerüli a trágárságot. A legrosszabb, hogy nincs jobb nap, csak mindig ugyanolyan. Minden apró jelet, amit felfedezünk a betegségében, ami ellentmond a klasszikus hasnyálmirigyráknak, felnagyítunk.

A karácsonyi ebéd után elzavar mindenkit, a fájdalom és a fáradtság már nem tűri a kép mutatást és az évtizedes beidegződéseket, amikor némán lenyelt mindent másoktól.– Mikor lesz meg az eredmény? – kérdezem, miközben a további gyógymódokról olvasok.

– Az ünnepek végett csúszik, január tizedikére ígérték, majd lekérem. Nem megyek fel, nem bírok felmenni.

Megint hallom a hangjában a feladást, megint nem tudom elfogadni, megint taszigálom, szinte támadólag, hogy ne kényeskedjen.

– Már nem bírok semmit enni – mondja, amire a gyógyszertárból rendelek neki folyékony táplálékot, ezzel kiváltjuk a szilárd ételt, ha le bírja nyelni, és miért ne bírná. De már velem is ellenkezik, és belátom, hogy engednem kell – nem elengedni, azt nem, csak kicsit engedni.

– Figyelj – mondom hátralépve –, ha NT, akkor mész a kúrára, amit kiokoskodnak neked az orvosok. Ha a legrosszabb, akkor pedig az lesz, amit akarsz, szarni az orvosokra, jöhet minden varázsital és mágia, vagy csak a tömény fájdalomcsillapítás.

Újév első perceiért sosem rajongott, de most a szobából nézve a tűzijátékot, hallgatva a durranásokat, hirtelen olyan érzése van, hogy jövőre már nem fogja látni, és hiányozni fog neki. Beesett arca hol felvillan, hol elsötétül az ablaküvegben, és amikor végleg feketébe borul a kinti világ, rászakad a felismerés: ő mindvégig rettegett a haláltól. Az elmúlt két hónapban egyfolytában emlegette, mégis, legbelül abba kapaszkodott, hogy ez is csak egy utazás, amiről végül hazatér.

– Mintha nemcsak bennem, hanem idekint is felzabálnának mindent a sejtek. És nem akarom, hogy bárki tudja, rákos vagyok, mert azt hinné, belőlem indult el a folyamat, ami elpusztítja a világát.– Még most is megfelelési kényszered van! – fakadok ki, és lenyelem, amit valójában gondolok: hogy úgy haldoklik, ahogy élt.– Ha ennek vége, nem ismerjük egymást, érted? – vágja a fejemhez. – Te mindvégig azt akartad, hogy meghaljak!

Először nem válaszol az üzenetekre, felesleges időpocsékolásnak tartja, mint mindent, amit eddig csinált. Aztán újra felülkerekedik a konvenciókba nevelt énje, és meg késve bár, de BÚÉK-ot kíván mindenkinek. Én ugyanezt képtelen vagyok leírni neki, inkább felhívom. Arról panaszkodik, hogy hiába a takaró és a pokróc, nagyon fázik.

– Talán nem aludtad ki magad rendesen – nyugtatgatom, miközben tudom, hogy a gyulladás okozza a hidegrázást.

– Lehet – hagyja rám, majd váratlanul, halk hangon megkérdezi: – Robi, mi lesz velem?

Százszor ledaráltam a lehetőségeket, tíz évtől mentem visszafelé pár hónapig, és most is elkezdem, de ezúttal felesleges találgatni. Egyikünk sem mondja ki, hogy ő nem a rákkal való harcra gondolt, hanem már a túlvilágra. Tizedikén a billentyűzettel én játszom istenre. Ezt írom: ott az eredmény az orvos keze alatt. A sorok ketrecet formáznak. Leszorítom a pillanatot, mintha az életem múlna rajta.

„Tumor neuroendocrinus (NT) pancreatis bene differentiatum.”

Tisztán látni, éles a kép.

Megmerevedett.

 

Megjelent az Irodalmi Szemle 2026/10-es lapszámában

 

 

Seres Róbert (1974, Szőgyén) 

Író. Prózái megjelentek az Élet és Irodalom és az Irodalmi Szemle hasábjain. Ifjúsági regényét a Vasárnap magazin közölte folytatásokban, később Az utolsó harapás címmel könyvben is megjelent. A kilencvenes években álneveken publikált.