Szászi Zoltán: Az utolsó gömöri vámpír (novella)

– Valóban! – mondta félhangosan, csak úgy maga elé Utas. – Ez a nevem. Utas Ágoston vagyok. A nyolcadik Utas Ágoston nevű a családomban. Én láttam az utolsó vámpírt – mondta halkan, és lassú mozdulattal fújta ki száján az imbolygó köröket, a légkondicionált benzinkúton működtetett kávéház műszerfaltisztító és autó-légfrissítő szagába. A szőke, kissé omló húsú pincérnő már-már rászólt volna, hogy tilos bent a dohányzás, de aztán csak intett, éjfél után kit érdekelnek már ilyen szabályok, ilyen helyen, a város felett, a főút melletti nonstop benzinkúton.

– Igaz, bizony igaz, Luigi maestro az utolsó – bólogatott a cigarettázó ember. Utas látta a vérszívó szörnyet. Azt, amelyik a kisvárosok csendes éjszakáiban álmodozó tizedik osztályos szüzek fehér nyakába harap, de a másfél mázsás kamionost és mázsás feleségét is felriasztja horkoló álmából éjfélkor, amikor a vén toronyóra digitalizált utódja elkopogja az időt. Nyolcadik Utas Ágoston igenis látott már vámpírt, nem olyan nagy dolog az. Hiszen ő egész Európát, a nagyapa kényszermunka-tábori meséiből ismert Duna-deltától apja kereskedelmi utazásain elért Gotland szigetéig végigjárta már. Maga is textilben utazott, selyemmel kereskedett. Kelet-nyugat irányában a 2. világháború alatt tönkrevert Szverdlovszktól – hol nagyapja barátjának csontjaiért járt néhány hónapja – egészen a portugáliai Santiago de Composteláig kalandozott. Oda csak egyszer jutott el, csak azért, hogy egyik barátja végakaratát teljesítse, s porait az óceánba szórja. Aztán hazafelé egészen véletlenül kicserélték a bőröndjét a reptéren, s az óceán partjáról Mexikóban termett fehér és drága porokat hozott haza, a saját selyemmintakészlete helyett. Alig bírt ebből az ügyből a kicserélt kofferrel kigabalyodni. Ő, a meséket tudó, kitaláló és megélő utazó akkor komolyan bajban volt. Még szerencse, hogy a lisszaboni reptéren felcsípett ír légi utaskísérő lány felfedezte a poggyász elkeveredését, másképpen tíz évig tapogathatta volna a tégláját a lipótvári csillagban. Egy sárkányos mintákkal megfestett sál, hm, micsoda szerencsét hozhat olykor! Lipótváron az igazi nehézfiúk töltik a tényleges életfogytiglanit.

– Valóban. Az utolsó vámpírt én láttam. Találkoztam is vele. Először tán harmincöt esztendeje, amikor kezeslábas nagykamaszként tánciskolába jártam – szívott bele mélyen a cigarettába Ágoston, és megsimította néhány szál ezüstszín hajat villogtató halántékát.

– Legelőször tehát akkor láttam, amikor nagyapámmal, a hatodik Utassal, vonattal utaztuk végig a drága nagyfater kora ifjúságának szép helyeit. Haldoklott szegény. Igen, a tüdőrák, amit az a napi negyven szivarka okozott, vagy talán a Csernobil is benne volt. Mindegy, szóval talán még aludni is égő szivarral aludt volna az öreg, ha feleségei ki nem szedik szájából a bűzrudat. Volt neki vagy három felesége. Vér szerinti nagyanyám volt az első. Tizenhét évet bírt ki az öreg mellett, aztán krisztusi korban egy reggelen csendesen megállt a szíve. Ha egyszer majd meg kell halni, előtte nem árt élni, mindig ezt mondogatta a mama is, meg az öreg is. Ezért is indultunk útnak nagyfaterral. Magával vitt, mint régen, amikor a „tántikat”, így hívta a nagynéniket, látogattuk meg húsvétkor. Elvitt egyszer még oda is, ahonnan állítólag az Utasok ősei származnak, Sáros meg Szepes megyékbe, így aztán megnéztük a kísértet se járta, kiürült Podolint, rém koszos putrikat láttunk az út mellett, betértünk az unalmas vármúzeummá vedlett Ólublóba, hazafelé sétáltunk egyet az állandóan felbontott főutcájú és huzatos Kassán, meg a halkan zümmögő, rendkívül álmatag Rozsnyót is megmutatta, ahol apám született. Minden városkában néhány éjszakát szükség szerint meg is aludtunk, nagyfater kissé szomorkásan a régi lányok, nők, asszonyok illatát kereste, de erre csak később jöttem rá. Így érkeztünk aztán Rimaszombatba. Mondhatni, haza. Itt akarta megkeresni az öreg az Eldorádó kertet, ahol ő saját állítása szerint elsőbálozott. Itt volt mestere Luigi, ő pedig tangóban, szambában meg rumbában a bajnok. Aztán apám jó pár évvel később rockyban és letkissben lett tánckirály. Szóval az Eldorádó kert. Itt esett meg az a sajnálatos esemény is, hogy nagyfatert kizárta a helyi társaság, mert egy kétes hírű nővel táncolt nyilvános helyen. Luigi mester rajtakapta és bejelentette az iskolában. Onnantól kezdve nem nagyon csípték egymást, ami érthető. Amúgy meg nem találtuk meg a helyet, elbontották, nyoma se maradt. Valami kockaforma vendéglő van ugyan ott, de az nem az eredeti Eldorádó. Öregem úgy mesélte, hogy ezen a nyilvános helyen egy kétes hírű nővel táncolt alig tizenöt évesen, s emiatt igazgatói megrovást kapott, ami az akkor szokásos káderlapjába is bekerült, és pont emiatt nem vették fel gimnáziumba, ami rettentő szégyennek számított, hiszen első Utas Ágostontól kezdve, aki még 1805-ben, Pozsonyban született, minden férfinak minimum a gimnáziumot el kellett végezni az Utasok közül. Elment hát autójavító tanoncnak, hűségesen végignyomva a három év tanoncságot. Az iskolájuk egy épületben volt a fodrász, cukrász, varrónő tanonclányokkal, csak egy lezárt szárnyas ajtó választotta el őket. Nagyfater, már végzősként, ez alatt az ajtó alatt dugdosta át a leveleit, így hódította meg a nagyanyámat, a varrónőnek tanuló lányt, akit meg is szöktetett, s aki az apámat szülte neki. Az akkor tizenhat éves leánykával először Pozsonyba mentek, ahol nagyikám terhesen beállt egy virágboltba pénzt keresni. Nagypapa pedig koptatta az éjszakát a fővárosban, de azért dolgozott is, mint villamosvezető, sőt jó pénzt keresett, de kártyásként képes volt két nap alatt elverni. Három hónap után kidobták a nagyfatert a villamosvezetői székből, csak az mentette meg a tiltott hazárdjátékért járó három év börtöntől, hogy elment Rozsnyóra, vasbányába, vájárnak. A Mária-aknában dolgozott. Nagyanyám a rozsnyói Kósa-Schopper kórházban szülte meg apámat. A mama a halálakor azt kívánta, hamvasszák el, porait szórják szét a rozsnyói kálvárián. Attól majd sárgábban virít a stációkat benövő sombokor. Atyus a halála után visszaköltözött Batyiba. Alig telt le a gyászév, megnősült másodszor is! A második felesége feltűnően hasonlított ifjúkori nagyanyámra. Tizennyolc év korkülönbség volt köztük. Ismét tizenhat éves szűzlány volt az új menyasszony. Annyi, mint az apám – aki el sem ment erre az esküvőre, annyira szégyenkezett. Nagyfater és apám csak apám ötvenedik születésnapján, két évvel a halála előtt békéltek meg. Ki érti, az emberek szívében mi lakik? Valóban. Sokat csavarogtam az öreggel. Itt találkoztam én először az utolsó vámpírral, Gömörben, azaz Kishontban, azaz Rimaszombatban. Szóval nagyfater táncmesterét, aki a kétes hírű nővel való táncikáláskor elkapta, Luigi maestrónak hívták, s mi az utcán találkoztunk vele, érkezésünkkor, kora este, naplemente után. Egynémely már akkor is elég idős, nagyapámnál is idősebb urak úgy meséltek aztán a Tátra szálló kávézójában a jeles táncmesterről, hogy már az ő első báljukon is maestro Luigi vezette fel velük s a velük egykorú, zsenge, fehér ruhás leányokkal a francia négyest, a quadrillét. De mikor volt az divatban? Nem tudják, ugye? Amikor az első Utas Ágoston a világra jött, a XIX. század elején. Meg aztán tanított a Luigi maestro angliase-t, azaz a korai angol valcer előfutárát, még később tangót, rumbát, szambát, csacsacsát és így tovább, ahogy a divat hozta magával. S hozza ezeket az újabb meg újabb táncokat a twisten át a macarénáig, vagy minek hívják azt a fenékriszálós dél-amerikai új táncot. Tény az, hogy nagyatyám tánctanára volt Luigi maestro, s előtte már legalább négy, sőt inkább hat nemzedéket is tanított illemre és lábainak, kezeinek koordinált irányítására, leányderék megfogásának módjára. Az állandó kiszólásait feljegyezték az annalesek, s azok semmit se változtak az elmúlt idők alatt. Ilyeneket szokott mondani Luigi mester: ifiurak, kisasszonyok, nem a padlót bámuljuk, kérem, az a takarítónő dolga! Meg olyat: csak a golyóimat tessék figyelni, félreértettek, kérem, nem ottan a deréktájon lévő golyóimról beszéltem, attól feljebb kell figyelni, a szemgolyóimra gondoltam, kérem. Hát így viccelődött vagy viccelődik még máig is a maestro Luigi. Csak nagyapám nem szerette őt, miatta lett fekete bárány a családban, miatta – mesélte nyolcadik Utas Ágoston. Társasága, az a néhány álmatag taxis, egy leharcolt, alkalmi szexpartnerekre hajtó negyvenes nő és egy félrészeg tini lány, meg egy túlsúlyos kamionos, mint akikkel mákteát itattak, ámulva hallgatták. Majd az is leesett nekik, ha ez a dumás figura vámpírt látott, de tényleg, ahogy váltig állítja, akkor csak el tudja mondani, milyen ruhát hord, tényleg hegyes-e a szemfoga, mit csinál napközben, s ha a napfény árt neki, elég-e neki az ötvenfaktoros fényvédő? Ja és persze, a nagy kérdés, tényleg csak szűzlányok vérére hajt-e egy vámpír?

– Egy erős feketét kérek, igen, az olasz kávéfőző gépből, rendesen rakja meg cuccal, kisasszony, a tartályt, ne spóroljon rajtam. Szóval a vámpír. Az utolsó vámpírról akarnak tudni. Igyekszem válaszolni minden kérdésre. De el kell mindehhez mondanom egy friss történetet – szólt Utazó, és cigarettát sodort.

– Volt, azaz van nekem Rimaszombatban egy autóversenyző barátom, nem biztos, hogy ismerik a nevét. Régi pilóta az Uchtricer Aurél, még a 80-as években versenyzett, kollégája volt a Kesjár Csabának. Na, szinte gondoltam, hogy ezt a nevet se ismerik! Majdnem az első magyar Forma 1-es versenyző lett, de balesetben meghalt, fiatalon. Hát igen! Szóval az Uchtricer barátom olykor kisegít engem pénzzel. Skócia kísértetkastélyait nézném meg, az a hely egyre jobban csábít, pláne így, hogy az utolsó gömöri vámpírról mesélek.

– Ne izéljen már annyit, uram, a lényeget mondja! Mert ha én megizélem… – emelkedett fel székéből egy másfél mázsás kamionos.

– Csak nyugalom, kérem, ez nem izé, ez nagyon is a lényeghez tartozik. Tegnapelőtt jártam a barátomnál, kicsit ittunk, aztán megéheztünk, hát elindultunk, hogy valami jót, valami egészen finomat és különlegeset együnk Rimaszombatban. Este. Ami nem is olyan egyszerű, mert alig van ott igazi jó konyhájú vendéglő. Azt terveztük, megkóstolunk egy kis tavalyi szederpálinkát, aperitifnek, valami csirágot, azaz spárgát, majd jóféle, ír marhából készült steaket petrezselymes újkrumplival, előtte francia bouillont. Zárásként friss magyar földieperből habot, tokaji szamorodnival. Így kellene megkoronázni azt a napot, mikor régi barátok közti ritka találkozások esnek.

– Ne idegítsen fel az úr, mert lecsapom, mondja már a lényeget!

– De drága uram, ez is a lényeg! Hát enni csak kell, az fontos dolog ám. Sajnos az áhított menü helyett valami rántott húsra fanyalodtunk, szamorodni helyett pedig rizling maradt. Szóval ezen a vacsorán történt. A bor utolsó kortyait ízlelgettük, amikor a vendéglő teraszáról lenézve hirtelen feltűnt egy furcsa, az áruház parkolóján átvágó, ismerősnek tűnő alak. Magas, szinte csontsovány, csillogósan fényes kopasz, halálfejszerű koponya, a fej tetején a három szál ezüstfehér tincs balról jobbra gondosan átfésülve, az alak talpig elegáns, vadonatúj frakkban, lakkcipőben tipeg a sötétben, gondosan kerülve a neonlámpák fényköreit. Nagyfaterommal tett rimaszombati utolsó utazásomkor is ugyanilyennek láttam még én maestro Luigit, csontsovány férfi, akinek csillogósan fényes kopasz, halálfejszerű koponyája van, a feje tetején a három szál ezüstfehér tincs balról jobbra gondosan átfésülve. Kérdeztem is Uchtricer barátomat, nézze csak meg, nem ismeri-e fel a lopakodó alakban a maestrót, a táncparkettek örökös uralkodóját, s ha igen, akkor mit tud róla? Mert most látom éppen elsuhanni odalent, a vendéglő teraszával szemközti bevásárlóközpont lepukkant parkolójában. S úgy emlékszem, nagyfater szerint alighanem a maestro lehet az utolsó vámpír. Mire alapozta ezt az öregem? Hát azokra a hírekre, hogy állítólag holtan kiterítve is látták már egyszer, egy meleg augusztusi délelőttön, mikor bejöttek a ruszkik. Elájult a hőségben, sőt napfény is érte az arcát véletlen, a táncteremből kijövet. Fekete frakkban volt. Mesélték azt is, hogy miután tetszhalálából feléledt Luigi mester a ravatalozó hűtőkamrájában – ahol mellette egy ruszki katona feküdt, aki azért halt meg, mert a gimnázium biológia szertárában leitta a tartósításra szánt metilalkoholt egy kétfejű malacról –, a táncmester dörömbölésére ajtót nyitó kórboncnok egy pillanat alatt megőszült és be kellett szállítani a bolondokházába. A patológiai látogatás után állítólag újra vígan járt s kelt a maestro a városban, de mindig csak este. Történt még valami azokban a napokban, ezt is mesélték nekem. Ekkoriban tűnt el egy korához képest ugyancsak kifejlett tizennégy éves, balettintézetbe készülő leányka, akit egész családja bőszen keresett huszonnégy órán át, féltvén őt a ruszki katonák szexuális apetitjétől. A lány a maestróhoz járt különórákra. Meg is találták egy nap múlva, de formás lábikráján két apró seb maradt. Zoknivonal felett. Aznap, mikor eltűnt, a piacolók még azt látták, hogy egy ruszki parancsnoki dzsipbe szállt be, s állították, abban ült Luigi maestro is. A táncmestert és legjobb tanítványát állítólag azért vitték el a tisztek, mert kulturális programot óhajtottak. Hogy táncórák előtt? Vagy azok után volt ez már? Ki tudja. De megtörtént, így mesélik. A piacosok. Szóval, miután megkerült, persze nem egészen érintetlenül, a lányka, az is kiderült, az elvtársi segítségnyújtáskor úgy megtanították a lánykát mindenre a szerzsantok meg egyéb rangúak, hogy míg el nem került a városból, ő lett a beavató mesternő, akihez szende, szétpattanó alsónadrágú gimnazisták jártak, tanulni a szerelmeskedést. Kifogyhatatlan étvágya lett a tiszti kaland után. Ha jól tudom, végül is Pestre került. Vendéglátós lett talán – szűrte tovább a mesét Utas az utolsó vámpírról.

– Ne a csajról nyomja itt, az nem érdekel engem! A vámpírral, azzal mi van? Kezd felmenni a pumpám, faszikám! – ágaskodott fel ismét székéről a kamionos.

– Nyugi, mondom azt is, de kell hozzá az alapozás. A táncos lány története. Amikor éppen ezekről az időkről beszélgettünk Uchtricerrel, mint meséltem tegnapelőtt, akkor ott a vendéglő mellett elsétált valaki. Szerintem nem lehetett más, csak maestro Luigi. Ahogy észrevettem s jól megnéztem, rögtön mutattam Uchtricernek is, aki kihajolt a terasz mellvédjén, hogy jobban lássa. Mikor alaposabban szemügyre vette, elsápadt, keresztet vetett, azonnal telefonált, dicsértesséket köszönt valakinek, majd pár mondat után ijedten megint kereszteket vetett. Kérdeztem, mi a gond. Erre mondta az Uchtricer, hogy mégis lehet valami abban a vámpírságban, amit híresztelnek a Luigi maestróról, mert ha hiszem, ha nem, két hete sincs, hogy eltemették. Igen, őt, Luigi maestrót. Igen nagy részvétel mellett, és ez biztos, ez tény, száz százalék, hiszen ő is kint volt a temetésen. Ahogy az egész városi elöljáróság, a megyei képviselők, a csemadokos énekkar, a városi rezesbanda, a táncművészeti egyetem rektorátusa, minden városi iskola, ismeretlen özvegyek és férjes asszonyok, egészen fiatal lányok tömege és meg sokan mások, mint egy film végén. Minimum ezerszáz szemtanú bizonyíthatja, a táncmester meghalt. Vagyis azt nem, hogy meghalt, csak hogy volt egy temetés. Díszsírhelyet kapott, rögtön a temető bejárata mellett jobbra, amit a város fizetett, saját halottjának tartva a maestrót. Maestro Luigi, aki még az én nagyapámat is beavatta a tangó, mambó, szamba, csacsacsa meg a rocky és a letkiss alapelemeibe, tehát halott. De hát akkor ki sétálhatott a terasz alatt? Ezt kérdeztük mindketten. Már tudom. Egy igazi vámpír nem hal meg. Ő, a maestro, az utolsó gömöri vámpír. Halhatatlan. Csak a rosszkor rásütő napfény okozhatna benne kárt, de az is csak talán – mondta Utas, és belekortyolt kihűlt kávéjába.

– Régen hallottam ennyi marhaságot, faszikám! De hazudni, azt tudsz! – veregette vállon Utast a kamionos.

– Hazudok? Én? Ha nem hiszik, amit mondok, akkor nézzenek csak oda! – mutatott ki Utas a benzinkút kettes tankolóállványára. Társasága, a mintegy féltucat álmatag taxis, egy kikopott nő és egy korábban félrészeg, így reggelre majdnem kijózanodott tinilány meg a másfél mázsás kamionos megdöbbenve látta, amint a néhány hete eltemetett, Utasnak és barátjának, Uchtricernek már korábban is megelevenedett tánctanár most és itt, éppen ennek a benzinkútnak a kettes állványánál kilibbent fekete frakkban egy fehér Mercedesből. Ingmelle kissé gyűrött, szemei karikásak, a szemgödör mélysége félelmetes. Egy hófehér ruhás, elsőbálos korú, viaszsárga arcú, kiváló alakú, légiesen finom, a vékony báli ruhában didergő lányka ült a volánnál. Szeme helyén neki is csak vörös karikák, a nyakán, a nyakán pedig egy vérvörös selyemsál, aminek vékonyka csíkja a lába közé folyt be szinte. Nevetve, de furán, szinte hideg levegőt lehelve egy jeges kávét rendelt utasától, a vén frakkos alak meg pihegve, szuszogva igyekezett tankolni, éppen csak két ujja közé csippentve a tankolópisztolyt a kettesnél. A bentiek dermedten néztek, Utas, mint a dolgok ismerője, csendesen bólogatott. Majd kelet felé nézett. Napfelkelte. Micsoda pillanat! Ahogy a fehér Mercedes utasaira hirtelen rásüt a nap, a felkelő nap első éles sugara, egyszerre csak minden elpárolog. Egyetlen szempillantás alatt fehér-szürke porrá változik minden. Hirtelen a szél is felzúg. A benzinkút mozgásérzékelő ajtója kinyílik, azon át egy névjegykártya lebben be a vendéglőbe. Utas felemeli a padlóról. „LUIGI TÁNCSTUDIÓ – komplex szolgáltatás, fotó, video, illemtanóra. Kérésre házhoz is megyek. Telefon: 773833” – ez olvasható a vizitkártyán.

– Valóban! Az utolsó vámpír – mondja csendesen Utas, majd arra gondol, ki kell fizetnie a cechjét, egy odaégett rántott sajtot, hasábburgonyával, majonézzel, meg három deci száraz fehérbort a most éppen remegő és falfehér, de egyébként érdekes mosolyú pincérnőnek, akit talán haza kéne kísérnie, hiszen olyan riadt szegényke. Utas Ágoston tapasztalt vándorként tudja, nem kell megvárni a rendőröket, akiket a benzinkút tulajdonosa hív fel, mert úgy véli, az esti híradóban eltűntként bemutatott tizenöt éves lánykát látja egy fehér Mercedes volánjánál, a kettes állványnál reggel öt óra negyvenkor, itt, a város felett, ahová a dombok mögül először ragyog be a nap fénye. Éppen most! Ágoston tudja, kár tanúnak beállni, mert hiába állítja majd eskü alatt is akár tucatnyi ember, hogy a saját szemükkel látták, ahogy ott a kettes állványnál porrá omlott az a Mercedes, hiába viszik analizálni a kétlapátnyi szürke port, ami ott maradt az állvány mellett, nem lesz ennek az egésznek kézzelfogható végeredménye soha, de soha! A televízióban bemutatott eltűnt lányka holnapután előkerül, mert ugye mostanság van egy veszélyes és bolond divat ezeknél a tiniknél, hogy csak úgy eltűnnek hetvenkét órára, minden nyom nélkül, aztán egyszer csak előjönnek. Közben azért biztosan történik velük néhány dolog. Ilyen az élet, a dolgok történnek. Azt is tudja Ágoston, hiába veszik elő a biztonsági kamerák felvételeit, azokon semmi más nem lesz, csak az lesz látható, amit ő is lát éppen. Saját szemének sem hisz, de ez van. A Mercedes helyére, a kettes állványhoz egy trotyakos vénember áll be, nehézkesen szállva ki Daewoo Matizából. Fényes koponyáján, amin keresztbe áll három ezüst színű fésült tincs, megcsillan a májusi reggel napfénye. A hátsó ülésen fekete frakk, az autórádióban pedig a Kék Duna keringő szól. S erre nem lehet mást mondani, csak hogy valóban.