Egerpataki Ernő versei
Sötét nap
Nézd, fehér a hajam és távolodó a hajóm…
És egyre gyarapodó, súlyosbodó a bajom.
Mi régebben hevített, mint, még a szerelem is,
szívem elült,
Haragom, indulatom, tompává csendesült.
Mit akarsz hát még tőlem, élet?
Titkomat? Az sincs már; sem kiadott, sem féltett.
Mit akarsz? Maradék erőt gyengülő embertől?
Láthatod, egy hosszú nap után fejem is alig
emelem föl!
Hidd el végre, és makacsul ne gyötörj;
békésnek tűnik nekem már minden gödör.
Nem látod, miben életvizet meregettem,
kilyukadt a vödör!
Csak az alja tartja valamennyit, és ezt tudni
nem nagy gyönyör!
Nézd sötétülő ráncaimat, foltosodó eres kezem!
Lásd a rettenetet bennem és azt is… már-már
jóvá lettem!
Orvosok határozzák meg életem s mondják,
mit étkezzek,
rossz szívem meg, hogy már csak emlékeimben
vétkezzek.
Ha elgondolom: a természet volt templomom
s maholnap csak az ablakból nézem, mert nem járhatom…
Nem kulcsolom imára két gyengülő kezem,
s nem akarok új gondolatot sem, ha rossz irányba
vezet.
Már hiába, ha akarnék új katedrálisokat látni
s hatalmas, oltáros hegyek előtt lenyűgözve
állni!
Nézd, milyen ritka és fehér a hajam,
s mily távoli már és törékeny a hajóm.
Leeresztve rajta minden vitorla
és tíz évnél is több éve rossz a motorja.
Pedig de jó is volna…
pedig még jó volna!
A felhő
A felhő, mely tegnap kék alapon
fölém tornyosult s figyelt utamon,
most
harmatgyöngyös hajnalon
fenyőktől tépázva a dombaljon
vár
melegítő napsugárra,
hogy mint emelkedő meleg pára,
hűlve,
felhővé lehessen újra,
s új utamon ismét kísérőm,
ha indulok,
mert erős bennem a menni akarás
a célt elérni elhatározás.
Valahol,
egy gyönyörű, új virág nyílik,
az üzent értem.
A legelőkön túl
A legelőkön túl,
a parcelláktól sakktábla dombok fölött
kelő naptól-glóriás fenyők hívnak;
a megdicsőült pillanat részese legyek…
Hű zarándok-bakancsos lábam
füvek mossák,
ha hozzájuk érek…
Ígérik, csodaragyogás lesz a részem,
fény ölel,
– akárha ősmagyart a Nap Anya –
ha a gerincet elérem.
A legelőkön túl,
a parcelláktól sakktábla dombok fölött
jó nekem, gondom feledem, s tudom
szeret engem az Isten!
Ritka madárfütty és…
Távolról a bércek vad romantikája
csalogat,
Idelent békés harmónia
csábít:
Fenyvesek, gyanta- és gombaszag,
tüdőt tisztító levegő,
Rengeteg suttogása, hegyi patak
zubogása;
mélyítik köröttem a csendet,
Ritka madárfütty
követ utamon a rengetegbe,
Egy kis csikó-szellő
rám kacag
s tovanyargal,
Ficánkol bennem
a szabadság
valósága.
Csendbe olvadva
Mily halk a fák magánya
és türelme.
szép erdei csendbe olvadok:
bensőséges kapcsolatban
a természet
titkait megosztja velem.
Gyönyörű nyugalom, hallgatás.
Bakancstalp tompa tam-tamja
roppantja a csendet.
Mintája
az érintetlen fehérben
az éppeni voltba
visszavezet.
Megkésve, úton
Négyen voltunk:
a Hegy,
az Út,
a Holdvilág
és – a sötéttől tartva –
jómagam
a késő estén,
melynek már szinte
éj-teste volt,
A Hegy alámerült
a Csendbe,
az Út
– a Holdvilágos tájba –
végtelen árnyékomként
elém nőtt.
A Hosszú-tó partján
egy mormota altatót fütyült.