André Ferenc: Irodalom és rohanás 3. / Buszhiány után (kérlelhetetlen halottak)
követjük a keréknyomokat,
mintha nem tudnánk,
sehol sincs szabad hely.
de mégis, hogy tudatosnak tűnjön
az elkeseredett lihegés, ahogy
szárnyakat álmodik magának a tüdő,
és hogy tudatosnak tűnjön minden könyörtelen
fennakadás a járdaszegély és a lábfej közt,
egy dologra kell nagyon figyelned:
csak az igazán fontos, hogy el ne ejts
valamit, mert bárhogyan is
próbáljuk nyújtani magunk,
elhajolni, lehajolni nincs idő.
ezen a tájon csak a hegyek beszélhetnek
egymás közt, de mi semmi esetre sem,
úgyhogy tudatosan kell a csend
alakzatait felépítenünk magunkban.
persze, ebben még semmi művészet,
ahogy a buszok nemjövésében sincs,
ahogy a hely hiányában sincs,
csak a rohanásban, úgyhogy
lendülj, iramodj, száguldj, futamodj
most a buszhiány után, mert
az az igazán fontos, hogy ha
mégis véletlenül megérkezik,
akkor mindenképp el kell érni.
az sem számít már, hogy ez rég
a végállomás utáni megálló,
ahol öregasszonyok énekelnek
az út mellett és közben annyira hasonlítanak
a fákra, hogy levelek hullnak fogaik közül.