Gál Sándor versei
LÁTHATÓ MESSZESÉG
az alkony peremén
egy másik nap fénye majd
eligazít e sokágú zajlásban
önzetlenül magához emel
és megajándékoz kegyelmével
megélni s hittel e pillanatot
a nyugalom szülte derűt
hogy lesz erő a fölemelkedésre
győzi a szív s az értelem
együtt ezt az új próbát
itt az érkező alkonyat peremén
a holnap törmeléke
őrzöm a vályogfalak árnyait
a visszafordult időben
s ha elgondolom
mennyi omladék
vár még rám
s mennyi
holnapi munka
hogy megtisztuljon
a belső tér — —
mert minden ami
ma még
falként áll előttem
törmelékké omolhat
bármelyik hajnalon
kiteljesedés
mire várnak a kitárt ajtók
e megnevezhetetlen csendben
megejtik egymást az árnyak
és szaporodnak borulat jöttén
olyan az egész mintha látnám
a termékenyülés mozdulatait
ahogy sejt sejttel egyesül
s kiteljesedik önmagában
kimondhatatlan mélység
megfoghatatlan magasság
csillagok ékes kapuja
mindenség fénye ragyogása
látható messzeség
fények játéka fodrozódik
a látható messzeség falainál
képek nyílnak és záródnak ott
kifehéredik benne a szikár halál
mozdulatlan elhunyt jegenyék
zöld lángjuk emlékké porladt
a csordakút gémje is eltört
elenyészett mánkban a holnap
nem a hajnal kérdez nem is az alkony
hanem az égi köztes idő
átgörög árnya némán felettünk
s nyomában fejfák sűrű erdeje nő
délutáni vihar
a délutáni vihar szívverése
megérintette a kert virágait
a violák fátyolszirmai
összehajoltak s az ibolyák
kéksége az egekig lobbant
eső-sugarak csattogtak
a fák megfeketedett kérgén
s a tűnő pillanat
egybetörte
a magasság villámait
lassan s halkan
lassan s halkan
nem ügyelve az időre
ahogy árnyak dőlnek
a mindenkori délelőttre
nem figyelve az elfolyóra
a napébredés pipacsára
s rálépni az út kövére
nem gondolva a tűnő mára — —
tudván tudom hogy minden véges
két szívdobbanás között a béke
madárszó a lombok felett
s az égi tüzek kék emléke
a létezés köre bezárult
ma már a v o l t r ó l kell dönteni
a kezdet nélküli egészről
amely önmagát sem ismeri
májusi hullámzás
a hullámzó májusi messzeségben
visszatérnek az egykori hangok
rigó szól és tücsök cirpel
fölé kondulnak a déli harangok
szinte láthatóvá válik az ének
ahogy a füvek selymét megérinti
mondhatóvá tárul a mondhatatlan
a történet önmagát teremti
s a mindenség mögött a tömör egész
törvény sors ami részünkké lett
bejárhatatlan századok sora
a volt-élet és a nem-lesz-élet
mélység
ahogy megremeg a kéz s az emlékezet
a visszafelé táguló egyszer-volt világ
feltüremkedik a homályló mélyből
– tavaszi földből a tavalyi dáliák
s amit eltemetettnek véltünk-hittünk
zöldre vált bennünk s növeszt ágat
levelet bont és lobbant virág-tüzet
s kigyúlnak a magas égi tájak
újra és újra
vihar készülődik
a délután
villámokat szül
a lét
a nemléttel egyesül
vért fröcsköl
a felhők közé
az elmúlt század
lángol
Verdun Isonzó
és süvölt
jég-katlan szele
a kiégett egű
Sztálingrádnak
gyermekkorom ideje
havas csodájú éden
csontjaimban hordom
e naptalan
magamalkotta
mindenségben
és újra és újra
a délutánok
egymást gyilkolják rendre
sötét villámaik
rádermednek
a hangtalan
szétroncsolt egekre
abban az alkonyatban
kicsi szél indult
a nyárfák hónalja alól
s mikor elérte
a fekete gólyák
ág-szövevény otthonát
megzizegtek az érett levelek
s mintha valami
fölemelkedett volna
a pillanat magányában
az ablaktalan messzeség
kitakarta az árnyak csendjét
s a madarak beköltöztek
saját szemükbe
abban az alkonyatban
nyílt új tér
új idő és új távolság
tengerek mélyéből
hegycsúcsok támadtak
sötét lávalázadás morajában
a történések különzónái
egymásba dermedtek
és e mozdulatlanság
csúcsai mögött
a nap tükre porrá omolt
csupán egy jel
hajnalban nyílnak a fájdalmak
fényre ébresztenek némán
s ahogy a fáradó szív lüktet
megemelkedik a bíbor horizont
lehet hogy ma ennyi a létezés
vagy ami még belőle látható
és megélhető a világosság pillanatában
elvont megfoghatatlan egész
semmi mérhetővel nem mérhető
csupán egy jel a fájdalom maga
megnevezhetetlen és kimondhatatlan