Gál Sán­dor ver­sei

LÁT­HA­TÓ MES­­SZE­SÉG

    az al­kony pe­re­mén
        egy má­sik nap fé­nye majd
        el­iga­zít e sok­ágú zaj­lás­ban
        ön­zet­le­nül ma­gá­hoz emel
        és meg­aján­dé­koz ke­gyel­mé­vel
        meg­él­ni s hit­tel e pil­la­na­tot
        a nyu­ga­lom szül­te de­rűt
        hogy lesz erő a föl­emel­ke­dés­re
        győ­zi a szív s az ér­te­lem
        együtt ezt az új pró­bát
        itt az ér­ke­ző al­ko­nyat pe­re­mén

    a hol­nap tör­me­lé­ke

        őr­zöm a vá­lyog­fa­lak ár­nya­it
        a vis­­sza­for­dult idő­ben
        s ha el­gon­do­lom
        men­­nyi om­la­dék
        vár még rám
        s men­­nyi
        hol­na­pi mun­ka
        hogy meg­tisz­tul­jon
        a bel­ső tér  — —

        mert min­den ami
        ma még
        fal­ként áll előt­tem
        tör­me­lék­ké omol­hat
        bár­me­lyik haj­na­lon

    ki­tel­je­se­dés

        mi­re vár­nak a ki­tárt aj­tók
        e meg­ne­vez­he­tet­len csend­ben
        meg­ej­tik egy­mást az ár­nyak
        és sza­po­rod­nak bo­ru­lat jöt­tén
        olyan az egész mint­ha lát­nám
        a ter­mé­ke­nyü­lés moz­du­la­ta­it
        ahogy sejt sejt­tel egye­sül
        s ki­tel­je­se­dik ön­ma­gá­ban
        ki­mond­ha­tat­lan mély­ség
        meg­fog­ha­tat­lan ma­gas­ság
        csil­la­gok ékes ka­pu­ja
        min­den­ség fé­nye ra­gyo­gá­sa

    lát­ha­tó  mes­­sze­ség

        fé­nyek já­té­ka fod­ro­zó­dik
        a lát­ha­tó mes­­sze­ség fa­la­i­nál
        ké­pek nyíl­nak és zá­ród­nak ott
        ki­fe­hé­re­dik ben­ne a szi­kár ha­lál
        moz­du­lat­lan el­hunyt je­ge­nyék
        zöld láng­juk em­lék­ké por­ladt
        a csor­da­kút gém­je is el­tört
        ele­nyé­szett mánk­ban a hol­nap
        nem a haj­nal kér­dez nem is az al­kony
        ha­nem az égi köz­tes idő
        át­gö­rög ár­nya né­mán fe­let­tünk
        s nyo­má­ban fej­fák sű­rű er­de­je nő

    dél­utá­ni vi­har

        a dél­utá­ni vi­har szív­ve­ré­se
        meg­érin­tet­te a kert vi­rá­ga­it
        a vi­o­lák fá­tyolszir­mai
        ös­­sze­ha­jol­tak s az ibo­lyák
        kék­sé­ge az ege­kig lob­bant
        eső-su­ga­rak csat­tog­tak
        a fák meg­fe­ke­te­dett kér­gén
        s a tű­nő pil­la­nat
        egy­be­tör­te
        a ma­gas­ság vil­lá­ma­it

    las­san s hal­kan  

        las­san s hal­kan
        nem ügyel­ve az idő­re
        ahogy ár­nyak dől­nek
        a min­den­ko­ri dél­előtt­re
        nem fi­gyel­ve az el­fo­lyó­ra
        a nap­éb­re­dés   pi­pa­csá­ra
        s rá­lép­ni az út kö­vé­re
        nem gon­dol­va a tű­nő má­ra — —
        tud­ván tu­dom hogy min­den vé­ges
        két szív­dob­ba­nás kö­zött a bé­ke
        ma­dár­szó a lom­bok fe­lett
        s az égi tü­zek kék em­lé­ke
        a lé­te­zés kö­re be­zá­rult
        ma már a  v o l t r ó l kell dön­te­ni
        a kez­det nél­kü­li egész­ről
        amely ön­ma­gát sem is­me­ri

    má­ju­si hul­lám­zás

        a hul­lám­zó má­ju­si mes­­sze­ség­ben
        vis­­sza­tér­nek az egy­ko­ri han­gok
        ri­gó szól és tü­csök cir­pel
        fö­lé kon­dul­nak a dé­li ha­ran­gok

        szin­te lát­ha­tó­vá vá­lik az ének
        ahogy a fü­vek sely­mét meg­érin­ti
        mond­ha­tó­vá tá­rul a mond­ha­tat­lan
        a tör­té­net ön­ma­gát te­rem­ti

        s a min­den­ség mö­gött a tö­mör egész
        tör­vény sors ami ré­szün­kké lett
        be­jár­ha­tat­lan szá­za­dok so­ra
        a volt-élet és a nem-lesz-élet
 

    mély­ség

        ahogy meg­re­meg a kéz s az em­lé­ke­zet
        a vis­­sza­fe­lé tá­gu­ló egy­szer-volt vi­lág
        fel­tü­rem­ke­dik a ho­mály­ló mély­ből
        – ta­va­szi föld­ből a ta­va­lyi dá­li­ák
        s amit el­te­me­tett­nek vél­tünk-hit­tünk
        zöld­re vált ben­nünk s nö­veszt ágat
        le­ve­let bont és lob­bant vi­rág-tü­zet
        s ki­gyúl­nak a ma­gas égi tá­jak

    új­ra és új­ra

        vi­har ké­szü­lő­dik
        a dél­után
        vil­lá­mo­kat szül
        a lét
        a nemlét­tel egye­sül
        vért fröcs­köl
        a fel­hők kö­zé
        az el­múlt szá­zad
        lán­gol
        Verdun Ison­zó
        és sü­völt
        jég-kat­lan sze­le
        a ki­égett egű
        Sztá­ling­rád­nak
        gyer­mek­ko­rom ide­je
        ha­vas cso­dá­jú éden
        csont­ja­im­ban hor­dom
        e nap­ta­lan
        magamalkotta
        min­den­ség­ben
        és új­ra és új­ra
        a dél­utá­nok
        egy­mást gyil­kol­ják rend­re
        sö­tét vil­lá­ma­ik
        rá­der­med­nek
        a hang­ta­lan
        szét­ron­csolt egek­re
    ab­ban az al­ko­nyat­ban

        ki­csi szél in­dult
        a nyár­fák hón­al­ja alól
        s mi­kor el­ér­te
        a fe­ke­te ­gó­lyák
        ág-szö­ve­vény ott­ho­nát
        meg­zi­zeg­tek az érett le­ve­lek
        s mint­ha va­la­mi
        föl­emel­ke­dett vol­na
        a pil­la­nat ma­gá­nyá­ban
        az ab­lak­ta­lan mes­­sze­ség
        ki­ta­kar­ta az ár­nyak csend­jét
        s a ma­da­rak be­köl­töz­tek
        sa­ját sze­mük­be
        ab­ban az al­ko­nyat­ban
        nyílt új tér
        új idő és új tá­vol­ság
        ten­ge­rek mé­lyé­ből
        hegy­csúcs­ok tá­mad­tak
        sö­tét lá­va­lá­za­dás mo­ra­já­ban
        a tör­té­né­sek kü­lönzó­nái
        egy­más­ba der­med­tek
        és e moz­du­lat­lan­ság
        csú­csai mö­gött
        a nap tük­re por­rá omolt

    csu­pán egy jel

        haj­nal­ban nyíl­nak a fáj­dal­mak
        fény­re éb­resz­te­nek né­mán
        s ahogy a fá­ra­dó szív lük­tet
        meg­emel­ke­dik a bí­bor ho­ri­zont
        le­het hogy ma en­­nyi a lé­te­zés
        vagy ami még be­lő­le lát­ha­tó
        és meg­él­he­tő a vi­lá­gos­ság pil­la­na­tá­ban
        el­vont meg­fog­ha­tat­lan egész
        sem­mi mér­he­tő­vel nem mér­he­tő
        csu­pán egy jel a fáj­da­lom ma­ga
        meg­ne­vez­he­tet­len és ki­mond­ha­tat­lan