Faltis Roberta – Téli levél…
Úgy december eleje lehetett, mindent hó fedett, mikor Kitán, a király és Pomlé, a királyné elindultak, hogy Csörgeváron karácsony előtt felkeressék a királyság minden gyerekét és megajándékozzák őket, mint minden évben egy kis csekélységgel. Mézeskalács, hintaló, porcelánbaba, szaloncukor és egy kis miegymás, kinek mi volt a szíve vágya. Persze hogy tudták már előre, mert mindenki megírta és el is küldte. Amíg ők odavoltak, megkérték Gizit, Lujzát és Linát, a néniket, hogy ők viseljék gondját a szemük fényének, Picinkónak.
Nyugalmuk nem sokáig tartott, mert Picinkónak is eszébe jutott valami és el is kezdte papírra vetni.
– Szent egek, mi lelte ezt a gyereket? Láttad, már megint. Mit megint? Még mindig! – aggodalmaskodik Gizi.
– Mi van? Nem hallom, mi van a legyekkel? – kérdez vissza Lina, aki mint mindig elfelejti a hallókészülékét használni.
– Jaj, Lina, nem a legyekkel, a gyerekkel. Már most legényekkel levelezik. – méltatlankodik Lujza.
– Levéltetvek?
– Hol? Nem látom – így Lujza.
– Jaj, csak a baj van veletek. Tedd már a füledhez azt a kágyilót, Lina, Lujza, te meg tedd fel a lornyont!
– Ágyikó, ágyikó, de jó lenne már aludni!
– Jobb is lenne, ha lefeküdnél, mert kezdek megőrülni.
– Beszélj hangosabban! Látod, mit csinál ez a Picinkó? Levelet ír már megint, vagy egy tucatot.
– Már majdnem ordítok, hát persze, hogy látom, csak nem élesen, közben keresi a lornyont, Lina nagyot ugrik, mert megtalálta a kagylót.
– Ne ordíts, már nem vagyok süket. Nem győzzük tintával meg papírral. Mit tud ennyit írni?
Csak tudnánk, ki az, akinek minden idejét szenteli.
– Rám hasonlít ez a gyereklány, azért van ennyi mondanivalója, mert pont olyan okos, mint én.
– Ezt nem állítanám, sokkal inkább olyan szószátyár, akinek a szája fölöslegesen sokat jár.
– Nézd, nézd! Már megint egy újabb iromány! Picinkó egy újabb levelet dob ki az ablakon, majd egyet a kukába.
– Gyere csak ide, Icinkó-Picinkó, kis húgom! Mondd meg szépen a nénikéidnek, ki az, akiért ezt a sok szemetet csinálod? Mi nyomja a kis lelkedet? Nekünk elmondhatod.
Picinkó csak írja tovább rendületlenül a leveleket, hol palackba dugja, hol öszszehajtja, borítékba teszi, összetépi, újraírja. Gyártja rendületlenül.
– Jaj, már magánéletem sem lehet! Azért, mert gyerek vagyok, még én is élhetem az életem, vagy nem? – Ezen jól el is gondolkodik
– Úgy nézz oda, hogy ne vegye észre – mondja Gizi Lujzának és lesve Picinkót fürkészi. – Nézd, hogy elmélázik, ez biztos szerelmes!
– Na, neee… Ehhez még túl fiatal!
– Mi az, hogy túl fiatal? Vagy lehet, hogy nem emlékszel, mi már az oviban tudtuk, hogy ki lesz a férjünk – elmélázik és leteszi a hallgatót.
– Na jó, jó… Jó ég, csak neeeem. Azonnal meg kell tudnom, hogy ki az! Az a gaz.
Közben elejti a lornyont, Linának kiesik a füléből a hallgató.
– Tapasz? Ki sebesült meg?
– Jaaaj, nem elég a baj, még Te is!
– Most mi van? Nem látod, hogy nem hallok?
– Most mit csinál, hová megy a hajóval, ezt meg ki engedte meg?
– Picinkó, hová mész? Azonnal hívd fel a várparancsnokot!
– Halló, halló!
– Hajó, hajó! – Ketten is telefonálnak felváltva.
– Persze hogy halló, de hajóval ment el. Hát hogy – hogy ki? Hát Picinkó! Ki más!
– Riadó, azonnal hozzák vissza, elmegy!
Picinkó palackpostákat küld a hajóról.
– Intéző, intézkedjen, ne hagyja, menjen utána! Küldjön ki mindenkit, akit csak lehet! Mehet!
– A hajórádió! Hívjuk fel azon, vagy tudod mit?
– Nem, én már nem tudok semmit.
Nézzük meg a szemetest, hátha elcsípünk egy levelet – belenéz a bevásárlókosárba
– Nem azt mondtad, hogy a szemetesbe?
– Jól van, na, ne rí, mint a patonyi.
– Miket hordasz itt össze? Mit ne csináljak?
– Ne rí, mint a patonyi.
– Az meg ki?
– Nem ki, hanem mi. Nem emlékszel? Rí, mint a patonyi malac. Gyerekkorunkban mondták így.
– Te mikre nem emlékszel? Azt bezzeg elfelejted, hány levelet kaptál az udvarlóidtól.
– Na, most már elég, nem rólam van szó. Nem sírok, nem rívok. Csak már szeretném tudni, hogy mi készül itt.
– Megvan már az a levél? Biztos valami neve sincs királyfi vagy egy félherceg.
– Itt van, ez az.
– Na, olvasd már!
– Kedves!
– Na tovább!
– Kedves! És ennyi. Nincs tovább.
– Hát ez szép, már a kedvesének hívja.
– Figyeljétek csak, visszajön! Egyedül?!
– Igen. Jaj de boldog!
– És ennek te örülsz? Mi történhetett odakinn?
Picinkó visszasétál a parkba és kacag, vidám. Sikerült, sikerült…
– Gyere csak ide, Picinkó! Mi történt? Mi is megtudhatjuk végre?
– Jaj, hagyjad már, ne szekáld!
– Hát semmi különös, csak elküldtem a levelet.
– A levelet? Milyen levelet? És csak egyet? Pedig írtál úgy ezret.
– Persze, de csak egy volt az igazi.
– Hát mennyien voltak?
– Kik?
– Az udvarlóid!
Hatalmas égzengés, földindulás, patkódobogás rázza meg a királyságot.
– Mi történik itt? Vége a világnak? – nagy a riadalom, nem is sejtik, hogy ki lehet, aki azt a nagy zajt csinálja.
– Ott van, meg is jött!
– Ilyen hamar, hiszen csak most írta a levelet.
Meg is áll a parkban a hatalmas nagy szán, hófelhő körülötte, négy szarvas előtte, a Mikulás száll ki belőle.
Picinkó belebújik a kis bundájába és már szalad is nevetve.
– Hát itt vagy, megkaptad a levelem?
– Persze, Picinkó, tudod, jövök én minden évben.
– Idén mi a kérésed?
– A papáék elmentek ajándékot venni, de szerettem volna én is adni valamit. Idehívtam mindenkit, hogy együtt köszönthessük az ünnepet, te lennél a díszvendég. Idén többet nem is szeretnék.
Nagy kő esett le a Gizi, Lujza, Lina szívéről, aggodalmaskodásukban ők már meg is feledkeztek a karácsonyról. Hamarjában neki is láttak a sütés-főzésnek, szervezkedésnek, mire hazaér Kitán, a király és Pomlé, a királyné, már minden készen legyen, jöhessenek a vendégek.
Ott volt Csörgevár minden kicsije és nagyja, az ajándékát mindenki megkapta, Picinkójé sikerült a legnagyszerűbbre, hogy ott lehetett az egész gyereksereg, végre mindenki együtt örvendezhetett.