Faltis Roberta – Téli levél…

Úgy de­cem­ber ele­je le­he­tett, min­dent hó fe­dett, mi­kor Kitán, a ki­rály és Pomlé, a ki­rály­né el­in­dul­tak, hogy Csör­ge­vá­ron ka­rá­csony előtt fel­ke­res­sék a ki­rály­ság min­den gye­re­két és meg­aján­dé­koz­zák őket, mint min­den év­ben egy kis cse­kély­ség­gel. Mé­zes­ka­lács, hin­ta­ló, por­ce­lán­ba­ba, sza­lon­cu­kor és egy kis mi­egy­más, ki­nek mi volt a szí­ve vá­gya. Per­sze hogy tud­ták már elő­re, mert min­den­ki meg­ír­ta és el is küld­te. Amíg ők oda­vol­tak, meg­kér­ték Gi­zit, Luj­zát és Linát, a né­ni­ket, hogy ők vi­sel­jék gond­ját a szemük fényének, Picinkónak.
Nyu­gal­muk nem so­ká­ig tar­tott, mert Picinkónak is eszé­be ju­tott va­la­mi és el is kezd­te pa­pír­ra vet­ni.
– Szent egek, mi lel­te ezt a gye­re­ket? Lát­tad, már megint. Mit megint? Még mindig! – ag­go­dal­mas­ko­dik Gi­zi.
– Mi van? Nem hal­lom, mi van a legyekkel? – kér­dez vis­­sza Lina, aki mint min­dig el­fe­lej­ti a hal­ló­ké­szü­lék­ét hasz­nál­ni.
– Jaj, Lina, nem a le­gyek­kel, a gye­rek­kel. Már most le­gé­nyek­kel le­ve­le­zik. – mél­tat­lan­ko­dik Luj­za.
– Levéltetvek?
– Hol? Nem lá­tom – így Luj­za.
– Jaj, csak a baj van ve­le­tek. Tedd már a fü­led­hez azt a kágyilót, Lina, Luj­za, te meg tedd fel a lor­nyont!
– Ágyikó, ágyi­kó, de jó len­ne már alud­ni!
– Jobb is len­ne, ha le­fe­küd­nél, mert kez­dek meg­őrül­ni.
– Beszélj han­go­sab­ban! Lá­tod, mit csi­nál ez a Picinkó? Le­ve­let ír már megint, vagy egy tu­ca­tot.
 – Már majd­nem or­dí­tok, hát per­sze, hogy lá­tom, csak nem éle­sen, köz­ben ke­re­si a lor­nyont, Lina na­gyot ug­rik, mert meg­ta­lál­ta a kagy­lót.
– Ne or­díts, már nem va­gyok sü­ket.  Nem győz­zük tin­tá­val meg pa­pír­ral. Mit tud en­­nyit ír­ni?   
 Csak tud­nánk, ki az, aki­nek min­den ide­jét szen­te­li.
– Rám ha­son­lít ez a gye­rek­lány, azért van en­­nyi mon­da­ni­va­ló­ja, mert pont olyan okos, mint én.
– Ezt nem ál­lí­ta­nám, sok­kal in­kább olyan szó­szá­tyár, aki­nek a szá­ja fö­lös­le­ge­sen so­kat jár.
– Nézd, nézd! Már megint egy újabb iro­mány! Picinkó egy újabb le­ve­let dob ki az ab­la­kon, majd egyet a ku­ká­ba.
– Gyere csak ide, Icinkó-Picinkó, kis­ hú­gom! Mondd meg szé­pen a né­ni­ké­id­nek, ki az, aki­ért ezt a sok sze­me­tet csi­ná­lod? Mi nyom­ja a kis lel­ke­det? Ne­künk el­mond­ha­tod.
Picinkó csak ír­ja to­vább ren­dü­let­le­nül a le­ve­le­ket, hol pa­lack­ba dug­ja, hol ösz­­sze­hajt­ja, bo­rí­ték­ba te­szi, ös­­sze­té­pi, új­ra­ír­ja. Gyárt­ja ren­dü­let­le­nül.
– Jaj, már ma­gán­éle­tem sem le­het! Azért, mert gye­rek va­gyok, még én is él­he­tem az éle­tem, vagy nem? – Ezen jól el is gon­dol­ko­dik
– Úgy nézz oda, hogy ne ve­gye ész­re – mond­ja Gi­zi Luj­zá­nak és les­ve Picinkót für­ké­szi. – Nézd, hogy el­mé­lá­zik, ez biz­tos sze­rel­mes!
– Na, neee… Eh­hez még túl fi­a­tal!
– Mi az, hogy túl fi­a­tal? Vagy le­het, hogy nem em­lék­szel, mi már az ovi­ban tud­tuk, hogy ki lesz a fér­jünk – el­mé­lá­zik és le­te­szi a hall­ga­tót.
– Na jó, jó…  Jó ég, csak neeeem. Azon­nal meg kell tud­nom, hogy ki az! Az a gaz.
Köz­ben el­ej­ti a lor­nyont, Linának ki­esik a fü­lé­ből a hall­ga­tó.
– Tapasz? Ki se­be­sült meg?
– Jaaaj, nem elég a baj, még Te is!
– Most mi van? Nem lá­tod, hogy nem hal­lok?
– Most mit csi­nál, ho­vá megy a ha­jó­val, ezt meg ki en­ged­te meg?
– Picinkó, ho­vá mész? Azon­nal hívd fel a vár­pa­rancs­no­kot!
– Halló, hal­ló!
– Hajó, ha­jó! – Ketten is te­le­fo­nál­nak fel­vált­va.
– Persze hogy hal­ló, de ha­jó­val ment el. Hát hogy – hogy ki? Hát Picinkó! Ki más!
– Riadó, azon­nal hoz­zák vis­­sza, el­megy!
Picinkó pa­lack­pos­tá­kat küld a ha­jó­ról.
– Intéző, in­téz­ked­jen, ne hagy­ja, men­jen utá­na! Küld­jön ki min­den­kit, akit csak le­het! Me­het!
– A ha­jó­rá­dió! Hív­juk fel azon, vagy tu­dod mit?
– Nem, én már nem tu­dok sem­mit.
Néz­zük meg a sze­me­test, hát­ha el­csí­pünk egy le­ve­let – be­le­néz a be­vá­sár­ló­ko­sár­ba
– Nem azt mond­tad, hogy a sze­me­tes­be?
– Jól van, na, ne rí, mint a patonyi.
– Miket hor­dasz itt ös­­sze? Mit ne csi­nál­jak?
– Ne rí, mint a patonyi.
– Az meg ki?
– Nem ki, ha­nem mi. Nem em­lék­szel? Rí, mint a patonyi ma­lac. Gye­rek­ko­runk­ban mond­ták így.
– Te mik­re nem em­lék­szel? Azt bez­zeg el­fe­lej­ted, hány le­ve­let kap­tál az ud­var­ló­id­tól.
– Na, most már elég, nem ró­lam van szó. Nem sí­rok, nem rí­vok. Csak már sze­ret­ném tud­ni, hogy mi ké­szül itt.
– Megvan már az a le­vél? Biz­tos va­la­mi ne­ve ­sincs ki­rály­fi vagy egy félherceg.
– Itt van, ez az.
– Na, ol­vasd már!
– Kedves!
– Na to­vább!
– Kedves! És en­­nyi. Nincs to­vább.
– Hát ez szép, már a ked­ve­sé­nek hív­ja.
– Figyeljétek csak, vis­­sza­jön! Egye­dül?!
– Igen. Jaj de bol­dog!
– És en­nek te örülsz? Mi tör­tén­he­tett oda­kinn?
Picinkó vis­­sza­sé­tál a park­ba és ka­cag, vi­dám. Si­ke­rült, sikerült…
– Gyere csak ide, Picinkó! Mi tör­tént? Mi is meg­tud­hat­juk vég­re?
– Jaj, hagy­jad már, ne sze­káld!
– Hát sem­mi kü­lö­nös, csak el­küld­tem a le­ve­let.
– A le­ve­let?  Mi­lyen le­ve­let? És csak egyet? Pe­dig ír­tál úgy ez­ret.
– Persze, de csak egy volt az iga­zi.
– Hát men­­nyi­en vol­tak?
– Kik?
– Az ud­var­ló­id!
Ha­tal­mas ég­zen­gés, föld­in­du­lás, pat­kó­do­bo­gás ráz­za meg a ki­rály­sá­got.
 – Mi tör­té­nik itt? Vé­ge a vi­lág­nak? – nagy a ri­a­da­lom, nem is sej­tik, hogy ki le­het, aki azt a nagy zajt csi­nál­ja.
– Ott van, meg is jött!
– Ilyen ha­mar, hi­szen csak most ír­ta a le­ve­let.
Meg is áll a park­ban a ha­tal­mas nagy szán, hó­fel­hő kö­rü­löt­te, négy szar­vas előt­te, a Mi­ku­lás száll ki belő­le.
Picinkó be­le­bú­jik a kis bun­dá­já­ba és már sza­lad is ne­vet­ve.
– Hát itt vagy, meg­kap­tad a le­ve­lem?
– Persze, Picinkó, tu­dod, jö­vök én min­den év­ben.
– Idén mi a ké­ré­sed?
– A papáék el­men­tek aján­dé­kot ven­ni, de sze­ret­tem vol­na én is ad­ni va­la­mit. Ide­hív­tam min­den­kit, hogy együtt kö­szönt­hes­sük az ün­ne­pet, te len­nél a dísz­ven­dég. Idén töb­bet nem is sze­ret­nék.
Nagy kő esett le a Gi­zi, Luj­za, Lina szí­vé­ről, ag­go­dal­mas­ko­dá­suk­ban ők már meg is fe­led­kez­tek a ka­rá­csony­ról. Ha­mar­já­ban ne­ki is lát­tak a sü­tés-fő­zés­nek, szer­vez­ke­dés­nek, mi­re ha­za­ér Kitán, a ki­rály és Pomlé, a ki­rály­né, már min­den ké­szen le­gyen, jö­hes­se­nek a ven­dé­gek.
Ott volt Csör­ge­vár min­den ki­csi­je és nagy­ja, az aján­dé­kát min­den­ki meg­kap­ta, Picinkójé si­ke­rült a leg­nagy­sze­rűbb­re, hogy ott le­he­tett az egész gye­rek­se­reg, vég­re min­den­ki együtt ör­ven­dez­he­tett.