Milan Rúfus versei
Tavaszi vers
Tavasz, mozgó higany ér hőmérőjében.
A madarak röpte magasra emeli.
Sugárzás bronzába a szépséget vésem.
A fű zöld sörénye a napfényt keresi.
A föld mint a szőlő a nők ablakára
az ekére hajolt, fogta a kereket.
Szemérmes hűséggel, meztelenül állva,
a csírára várva csendesen remegett.
Május megy a földön sugarak szamarán.
Poharából győztes, langyos eső esik.
Sóvárgunk nők öle és nyugalma után,
és szélesre tárjuk az ölünk szirmait.
Századok sebéből gyanta folyik szépen.
Gyermekkorom zöldjén legelnek a szemek.
Tavasz, mozgó higany ér hőmérőjében,
ne sajnáld tőlünk a termékeny életet.
Május megy a földön, titkon erőt gyűjtünk.
Bánatnak a nyájra nem kellett vigyázni.
Május megy a földön, és mi felkészültünk
tiszta szívvel, sóval, kenyérrel kínálni.
Vers
Töri az életet a tőr éles éle.
Ott van diadala és tragédiája.
Virágok hullnak a szoborra, emlékre.
Siralmas dalt dúdol vézna költők szája.
A fájdalom forró könnyeket szült régen.
Az emberek sápadt, bús arcába vágta.
És mi az igazság? Tündér a mesében,
mely folyton menekül tőlünk a világba.
Asszony
Te, ki nem maradsz ott, hol sebet ejtettél.
Mint egy öreg naptárt, úgy összefestettél.
Bájos ujjaiddal egyre büntetsz engem.
Meztelen bujdosok a szórengetegben.
Végtelen estéken bús dalom vigasztal.
Ha a szív összetört, nem gyógyul szavakkal.
A gonosz gyöngédség ereinkben fekszik.
Kenyerünk keményebb, magányunk növekszik.
Ima kedvesemért
A galagonya milyen csendes.
Hallom a harmat, hogy csepeg.
Az ég ezüstjén madár repdes,
és a kedvesem nagybeteg.
A kedvesem egyedül, árván
fekszik a hold fehér szemén.
Mint a kő a folyó partján,
mint a víz, amely nem beszél.
Gyógyítsd meg őt, fű, virág, ember.
Gyógyítsd meg őt, én Istenem.
Nehéz bánata mint a tenger
százszor átszúrja a szívem.
Ó, te hold, fehér, tiszta kézzel
takard el hát félelmemet!
Gyógyítsd meg és add vissza nékem,
add vissza a kedvesemet.