Benkő Géza: Az Öreg (regényrészlet)

Benkő Géza: Az Öreg (regényrészlet)

Stacey Lin felvétele

 

 

2016. november 20. – vasárnap

„Kelj fel, vénember! Hasadra süt a Nap!”

Mindig hajnali négykor ébredek. Ma is akkor keltem, de amikor Ilon jön, márpedig annak ma van a napja, eszem ágában sincs kikelni az ágyból. Reggel hatkor hallom, ahogy megnyikordul a kiskapu, a ház ajtaját nem zárom sosem, Ilon egyszerűen lenyomja a konyhaajtó kilincsét, becsoszog, egyenesen a hálóba – Kelj fel vénember… hehe, én kuncogok a paplanom alatt… nincs nógatás a hangjában, kedvesen mondja. Régi játékunk ez már. Hetente egyszer, vasárnap. Lassan negyven éve. Hogy pontosan mióta, Ilon biztosan tudja. A nők mindent jobban tudnak. Ahogy elhangzik a varázsmondat, én kipattanok az ágyból. Na jó, ez enyhén szólva túlzás. Kikászálódok a jó szó. Beletelik öt percbe is, mire a konyhába jutok. Nem olyan rossz idő az egy nyolcvannégy évestől. Hálóing van rajtam, sosem szerettem a pizsamát, a papucsomat még ültömben erőltetem a lábamra, este, lefekvéskor gondosan be kell készíteni arra a helyre, ahol majd reggel nagy nehezen felülök s lelógatom a lábamat az ágyról. Sok időt meg lehet vele spórolni, drága halódó férfitársaim, nekem elhihetitek.

A konyhát már eltelítette a frissen főzött kávé illata. Ilon megvárja, hogy én is leüljek, csak azután kezdi el kevergetni a kiskanállal a kávét. Nem sokat beszélünk. Mindent tudunk egymásról, a faluról, az életről. Én nézem őt, ő néz engem. A kávé lassan kihűl, megisszuk, majd Ilon összeszedi a csészéket, elmosogatja, s kitámogatjuk egymást a verandára. Én elszívok egy szál cigarettát, hosszú köhögésekkel cifrázom a füsteregetést, Ilon még ekkor sem néz rosszallóan rám, de én tudom, hogy nem tetszik neki. Azelőtt mondogatta, hogy hagyjam a dohányt, megöl. Már nem mondja. Meghalunk így is, úgy is. „Jövő héten megkérem a kezed”, mondom két slukk között s egy újabb köhögőroham előtt. „Már várom”, mondja Ilon, elmosolyodik, kiveszi kezemből a cigarettacsikket, elnyomja, csókot ad a homlokomra, s én hálóingben meg a vállamra terített meleg pokrócban ott állok a verandán mindaddig, amíg el nem tűnik a kerítés mögött.

Sosem marad tovább. Egy kávé vasárnap reggel. Ennyi. Negyven éve. Nekem elég ez is. Ez adatott. Józsi elment, és a falu hagyománya szerint özvegyasszony nem megy újra férjhez. A halott ura legjobb barátjához meg pláne nem.

Ma még talán megmarad ez a jó időcske. Szép lesz a séta a templomba. Csikarért el ne felejtsek megállni. Én vagyok a soros. A dombra ugyan nem bírom már feltolni a tolókocsiját, de ott majd segítenek a többiek. Már ha eljönnek. Múlt héten csak kilencen voltunk. Pedig én tizenegyet tippeltem. Csikar nyerte azt a fogadást. Kilencen a vasárnapi istentiszteleten. A pappal együtt. Szép, mondhatom! Csikar fülig érő mosollyal zsebelte be a nyereményét. Négy euró. Szép pénz az. Én nem nyertem már lassan egy éve. Pedig minden héten fogadunk a kocsmában, mi öten. Ilon persze nincs ott, ő nem fog kocsmázni, ezt felejtsük el, még negyven éve megmondta, tartja is magát ehhez becsülettel, de mindig megüzeni velem, hogy hány ember az a heti tippje. Bagoly felírja egy söralátétre, mi pedig aláírjuk, hogy hivatalos legyen ezáltal a fogadás. Csikar már hetedszer nyert zsinórban. Persze a tippelendő számok nagyon egyszerűek. Maximum tizenöt ember, ha lenni szokott. Minimum 6. Ilon, Csikar, Karó, Bagoly, a pap, na meg jómagam. Volt ilyen is. Akkor egyikünk sem nyert.

Lassan megy az idő. Nagyon lassan. Pedig ez a nyolcvannégy év hogy elrepült. Most a fél tizenegyes harangszó ideje is alig akar ide vánszorogni. Elülök a konyhában, nézem a széket, amin pár perce még Ilon ült, majd azon kapom magam, hogy hangosan beszélek hozzá. Pedig nincs is itt. A múltról beszélek, arról, hogyan haragudtam Józsira, amiért megkérte a kezét, s hogy ő igent mondott, Józsi temetéséről, a lelkiismeret-furdalásomról, mert a temetésén az jutott eszembe, hogy ha letelik a gyászév, hagyomány ide vagy oda, meg fogom kérni a kezét. Persze sosem kértem meg. A jövő héten sem fogom.

Morcos leszek ettől, kimegyek a fürdőszobába, megmosakszom, felöltözöm, felsöpröm az udvart, ettől kimelegedek. Nem szabad megizzadnom, az én koromban egy sima megfázás is seperc elviszi az embert, hát bemegyek, felveszem az ünneplőmet, s mire elkészülök, meg is szólal a nagyharang.

Csikar már kinn vár a kapujában. Ütött-kopott, rozoga a tolókocsija, egyre nehezebb tolni, ő is, mintha meghízott volna, de azért még bírom. „Le kéne vágatnom ezt a két béna lábamat, akkor húsz kilóval könnyebb lennék…” Ma is ezzel fogad, ahogy megmarkolom a tolókocsi fogantyúját. Karó és Bagoly a templomdombnál várnak. Hárman nekiveselkedünk, s mire a kisharang befejezi a kongást, fenn vagyunk a bejárat előtt. A nők csak ilyenkor szoktak elindulni. Ilon is.

Valami lehet a pappal. Nem szokott ilyen keveset beszélni. Az éneklést is letudta egy versszakkal.  A prédikációja nemcsak rövid volt, de feltűnően komor hangvételű. Az öregekről beszélt. Nekünk, öregeknek. A tiszteletről, amit meg kellene kapjunk. A méltóságteljes halálról. Arról, hogy nemcsak Istennek, de magának az embernek is tudnia, éreznie kell, mikor van itt az idő.

Tavaly temette el a feleségét. Kérhetett volna másik papot. Nem akart. Emlékszem, ott állt a koporsó mellett, rezzenéstelen arccal mondta el a gyászbeszédet, egy könnycsepp sem gördült le az arcán, amikor elhantolták az asszonyt. A gyerekek mellett fekszik. Három gyerekük volt. Egy év leforgása alatt haltak meg. Mindet ő temette. Itt szolgál, amióta elvégezte a teológiát. Azt hiszem, belefáradt. Nem is csodálom. Egyedül maradt egy pöttöm faluban, megöregedve, özvegyen. A templomban is csak öregeket lát a szószékről. A fiatalok le se bagózzák a vallásosdit. Mi meg ülünk ott türelmesen, gyakran majd behugyozva, olyan hideg van, krákogunk, el-elbóbiskolunk, sokszor felállni sincs erőnk a zsoltárénekléshez. Nem túl lelkesítő, igaz-e? Csak nehogy valami hülyeséget csináljon.

Este a kocsmában mind lehurrogtak, amikor elmondtam az aggályaimat. Isten szolgája, teszi a dolgát, mondták. Megfáradva, mint mi, csalódva mindenben, mint mi, megöregedve, de hülyeséget nem fog csinálni, mert Ő Isten embere.

Legyen igazatok, mondtam, kifizettem a kissöröm, s hazamentem. Útközben rám jött a pisilés. A buszmegálló mögé alázkodtam be magam nagy nehezen, de így is hallottam, hogy pár fiatal tisztes távolból röhögve nézi, mit művelek. Ha ennyi idősek lesztek, és még úgy tudtok majd hugyozni, mint én, nagy sugárban, gond nélkül, akkor röhögjetek, szarosok. De csak gondolatban mondtam ezt, nem hangosan. Én is voltam fiatal. Ilon is. Kurva idő. Elszáll.

Elfáradt a kezem. Rég írtam ennyit. Elzsibbadtak az ujjaim.

Megyek aludni. Reggel négykor már kuruttyolni fogok. Minden kezdődik elölről.

*

Megjelent az Irodalmi Szemle 2017/12-es számában. Benkő Géza Az Öreg című kisregényének kéziratát néhány hónapja juttatta el Németh Zoltánhoz. A választott, eredetileg is a decemberi lapszámba tervezett részletet a szerzőre emlékezve közöljük.

 

Benkő Géza (1969, Kiskövesd – 2017. nov. 19., Szerencs)

Színész, rendező.