Tőzsér Árpád Károly Róbert lyuksógora

Naplójegyzetek 1999-ből

1.
Lelís

November 5. Közmondásos a tudós Horváth János önmeghatározása: Én modern egyetemi tanár vagyok: 1) tanulok, 2) tanítok. Egyebekre pedig szarok. Az egyetem illemhelyének egyik fülkéjében ülök, és tanulok (Erasmust olvasok), hogy másfél óra múlva taníthassak. S közben azon mosolygok magamban, hogy mennyire következetes Horváth János-követő vagyok. Tanulok, tanítok, egyebekre pedig…, mindent egy helyen. Kész vígjáték az élet.  Erasmus szerint a reformáció is vígjáték volt, amelynek utolsó jelenetében a papok levetették a reverendájukat, s feleségül vették az apácákat. S jut eszembe, hogy Kálvin meg egyenesen a trójai háborúhoz hasonlította a reformációt, mondván, hogy itt is, ott is az asszonyokért folyt a harc (amott szép Helénéért, emitt Katalin de Boráért, Luther későbbi feleségéért, s általában a papok nősülési jogáért). – Nem árt a hősi korokhoz egy kis komikumot keverni; a múltkor, mikor egy régimagyarirodalom-órámon a pozsonyi Jakab bíró és Károly Róbert „lyuk-sógorságáról” elmélkedtem, a hallgatóim, óra után, a folyosón állítólag azt beszélték egymás között, hogy előadás közben még köhögni sem mertek, nehogy valamit elmulasszanak a szavaimból.

November 6. A régi görögök a költő és költemény megnevezését illetően is meghaladhatatlanok. Ha a filozófiatörténet lábjegyzet Platónhoz, akkor a költő, költemény, költészet újabbkori – többnyire középkori  és későbbi – elnevezései lábjegyzetek sora a  „poiétesz”, „poiéma” és „poiészisz” kifejezésekhez. Lássunk e „lábjegyzetekből” néhányat: a francia troubadour-trouvair lelő-t, találó-t jelent, a német Dichter sűrítő-t, az orosz vers sztyich, a kifejezés eredeti jelentése viszont: szeszély, kedv, hangulat, a cseh básň, básen, báseň (költemény) a középkorban még a bájka és báchorka szinonimája volt (etimológiailag is ezekből eredeztethető), s ezek a kifjejezések a mai napig mesét, kitalált, koholt történetet jelentenek, a horvát pjesnik újabbkori szó, egyszerűen énekes-t, dalnok-ot jelent, s végül a magyar költő eredeti jelentése: hírkeltő (öző formában: hírköltő), hírterjesztő, s később: hírkitaláló, hazudozó. A felsorolásból látjuk, hogy a tudós-komoly német Dichter-t leszámítva az európai nyelvekben a költő, költemény, költészet megnevezései általában mintha véletlenszerű, mondhatnám komolytalan közelítései volnának annak az ősfogalomnak, amelyet a görögök már Arisztotelész Poétikájában tisztáztak maguknak. S magyarázható ez a komolytalanság esetleg azzal, hogy, amint köztudott, a keresztény középkorban, de sokszor még a reneszánsz idején is, a népi, nemzeti nyelvű költészetnek nem nagy becse volt. A nép által énekelt pajzán szövegekről, az ún. virágénekekről – a népdalról, mondanánk ma – még Sylvester János is (aki pedig más helyen egekig dicséri „az magyar níp elmíjínek éles voltát az lelísben, melly nem egyéb, hanem a magyar poesis”) így kénytelen nyilatkozni (nem kétséges, hogy a latin „kánon” nyomására is): „Mikor illyen felsíges dologban illyen alávaló píldával ílek, az ganéjban arant keresek, nem azon vagyok, hogy az hitságot dicsírjem. Nem dicsírem az mirül az illyen ínekek vadnak, dicsírem az beszídnek nemesen való szerzísit.” A „lelís” kifejezést azóta sokszor idézik e szövegből, sokan egyenesen a költészet első magyar megnevezésének tartják, én inkább egyszerűen a mai „találékonyság” szavunk jelentését érzem a szóban. Az is elképzelhető persze, hogy Sylvester e kifejezéssel valóban a „magyar poesis”-t akarta megnevezni. Ha így van, működtessük mi is a fantáziánkat, akkor az sincs kizárva, hogy a „trobadour“-t fordította így le a magyar erasmista tudós, nyelvész-műfordító. 1541-ben járunk, a lovagi költészet még nagyon közel van, tulajdonképpen félig Balassi Bálint is lovagi költő. – Apropó: 1541. A költő szavunk „versszerző” jelentésben csak száz évvel későbbről adatolható, és – ámulj, világ! –  Comenius egyik művében fordul elő először (Joh. Amos ComeniiJanua linguae Latinae referata aurea…). A közbeeső állomás valószínűleg a verskoholó jelentésű „versköltő” szó volt (mondjuk Balassi költő-jelentésű „versszerző” szavának az analógiájára), amelyből, elvonás útján, százéves vajúdás után megszületett a modern magyar „költő”.
November 7. „Urak, a dalnak vége van. Most kezdődik a lehetetlen.” A rádióban Szilágyi Tibor szaval. Jól. De a vers záró két sorában rossz helyre teszi a hangsúlyt, nem „Most kezdődik a lehetetlen”, hanem „Most kezdődik a lehetetlen”. Gulyás Pál imponzáns, nagy ívű versének a címe: Búcsú Debrecentől, alcíme: Kísérlet egy irodalmi estnek verses bezárására. A mű érzelmi görbéje szinte az emberiség egész múltját befogja, Hannibáltól 1939-ig, a világörténelem legkülönbözőbb szakaszaiban, jeleneteiben állítja szembe a dalos élet és a daltalan, komor halál  képeit. A vers alatt ott a kelte: 1939. január 12. Egyértelmű, hogy a versben a béke és a háború ellentételezi egymást: „Urak, a dalnak vége van, / egy pillanat volt csak az élet.” A béke pillanata után megint itt a háború, megint kezdődik a lehetetlen, az öldöklés ideje, az abszurd történelem. Ez a lehetetlen azonban – a vers egészének kontextusa és tanúsága szerint – nem is kezdődik, hanem újra kezdődik, megint elkezdődik, tehát mintegy  folytatódik, s ellene mit sem tehet a dal: „Hiába küldök egy igét, / az ige bújdosik az éjben, / az ige útja az idő, / nem áll meg, csak a messzeségben.” A záró sor ellipszise hatásfokozó, a kimaradt megint vagy újra kifejezések az elfúló hangú költő torkában maradtak, de a sor jelentése akkor is ez: Most hát megint kezdődik a lehetetlen. A Most kezdődik a lehetetlen lelkendezése teljességgel idegen a vers alaphelyzetétől.
November 11. Anyai nagyapám keresztlevelét nézegetem. Sándor Pálnak hívták, fiatalabb korában juhász volt (akár az apja), idősebb korában „mezőőr” az Ebeczkyek ajnácskői uradalmában. (Ez utóbbi adatokat a keresztleveléből olvasom.) Volt egy nagy német juhászkutyája, elnevezte Kurázsnak, s a furcsa név a kutyáról rá is átragadt. Anyámat – a lányát – már mindenki Kurázs Juliként ismerte. Nagyapám betyáros, indulatos, duhaj ember volt, elitta a máját, májzsugorban halt meg, aránylag fiatalon, ötvenhat évesen. Halála előtt cigányt rendelt az ágya mellé. Pontosan úgy, mint a magyar irodalom híres „vén duhaja”, Krúdy Gyula. Ő is ötvenöt évesen,  s ő is májbajban távozott az élők sorából. Orvosa, a híres Lévy doktor, mikor meglátta az író kórházi ágya mellett hegedülő egy szál cigányt, szomorúan intett neki: Csak játsszon tovább, itt maga már jobb doktor, mint én.
November 24. A szép Hirner doktornő azt kérdezi, mikor a jobb karom zsibbadását panaszolom neki: „Nemali ste niekedy mozgovú príhodu?” Magyarul: Nem vészelt át valaha agyérkatasztrófát? – Baljós szó ez az „agyérkatasztrófa”. (Csak néhány napja ismerem, a Népszabadságban olvastam, már nem is tudom, melyik politikussal kapcsolatban.) A szlovák megfelelője, a „mozgová príhoda” (agyi esemény) hozzáképest szinte kedveskedő kifejezés, ha akarom, fordíthatom akár „agyi történetnek” is. Így hangzott Hirnerová szépen ívelt szájából is: Nem mocorgott az agyában mostanában valami történetecske? A magyar nyelv túldramatizálja, a szlovák nyelv eufemizálja a laposgutát.
November 26. Radnóti Sándor írja Kertész Imréről, a Népszabadságban: „…az életmű kész, minden további mű váratlan ajándék.” Lehet az életmű még az alkotó életében kész? Nem gyöngéd elparentálása ez az írónak? Van viszont Radnóti írásában egy izgalmas kifejezés: „metafizikai sérelem”. Kertész metafizikai sérelemként élte meg a KZ-t. Annak idején az én Vydrica 5 című versemről is azt írta valaki (talán Turczel), hogy metafizikai sérelem  dolgozik benne.
December 1. Megcsináltam D. Zsuzsának – tanszékünk finntanárának – a kért egymondatos életrajzot a helsinki utamhoz. Ide másolom, hátha még szükségem lesz rá valamikor: „Születtem: régen, valahol Mitteleurópában; harmincöt éves koromig – Goethe receptjének megfelelően – pesszimista voltam, aztán egy időre optmista lettem, s ma, hatvannégy évesen megint pesszimista vagyok; igaz, csak úgy, ahogy a humanista-neoplatonikus Janus Pannonius is az volt, mikor 1466-ban, korai halálát sejtve, de a reinkarnálódás jegyében, így szólította meg a saját lelkét:
    »És ha mostoha végzet űz ide vissza a földre,
       csak nyomorult ember, csak ez az egy sose légy,
    légy inkább méh, gyűjtsed a jószagu mézet a réten«;
verseim – tíz kötetben – arról szólnak, hogyan nem lettem méh; esszéim meg – másik tíz kötetben – arról, hogy néha költőnek, olykor műfordítónak, megint máskor meg tanárnak képzelem magamat.” – Kinek a fordítása is ez a magyar Ad animam suam? Vas Istváné? No, ő már nem tiltakozhat; a harmadik sort ugyanis egy kicsit az alkalomhoz alakítottam, s ezzel talán javítottam is rajta. Vas fordításában ugyan-is van egy kényszermegoldás: „Inkább méh, aki jószagu mézet gyüjthet a réten” – a megengedő „gyüjthet” nyilvánvalóan a metrum kedvéért került oda.
December 4.  Szörnyű idegesség ráz, kerget egész nap. Járok körbe-körbe a szobámban, mint Hölderlin járhatott a tornyában: „Mint patakok, úgy vesz karmai közé valami Vég, mely úgy terjed, mint Ázsia. Természetes, ez a szenvedés, ez Oidiposzé” (Báthori Csaba: Hölderlin a toronyban). Hölderlin ezt 1806-ban írta (a Phaeton-töredékekben), amikor még volt átjárás a korábbi nagy Hölderlin-versek és Tübingen között. Ázsia itt a kozmikus dimenziók metaforája, mint az én egyik korai versemben (amely, úgy emlékszem, szintén nem volt mentes némi Hölderlin-hatástól): „…a kotorék nyílásában / ázsia hasalt fogai közül / pirosan lógott ki Európa.” – Kilóg az én nyelvem is. Mint a meghasadozott szikföld, száraz, nem forog a számban, evés közben vérezget. Hirnerová azt mondta: a nyelv a gyomor része, rajta az emésztő szerveink állapotát szemlélhetjük. Na, köszönöm szépen! Persze, a gyomrom állapotát nem kell látnom sem: hallom is, érzem is. Egész nap bugyborékol s csikar benne a fájdalom, megint hasmenés környékez. – Apropó, hasmenés! Hölderlinnek is gyakran volt hasmenése. Gondozója, Zimmer úr, az azóta már irodalomtörténeti fogalommá magasztosult asztalosmester állandóan szőlővel tömte; csoda-e, ha a költőnek gyakran ment a hasa. De ki az én Zimmerem, s mivel töm, hogy a vécé nekem is második otthonom?! És valószínűleg sivár, második emeleti panelszobám sem sokban különbözik Hölderlin tübingeni toronyszobájától, s ma már a mánia-katatónia-skizofrénia-Borderline-szindróma is kerülget. Mi van még hátra? Az onánia? Wilhelm Waiblinger – német író, 1822 és 1828 között sokszor járt Hölderlinnél – írja a naplójában: „Az asztalos új adatokat közölt Hölderlin életéről. Elborulásához az onánia is hozzájárult” (Báthori). Ennél borzalmasabb képet nem lehet elképzelni: a fogatlan, szőrös, beesett arcú, sovány Hölderlin áll toronyszobája közepén, és onanizál.

2.
A posztmodern sztoa

December 5. A rádió Világórájában a Világkereskedelmi Szervezetről (WTO) és a seattle-i, rendkívül nagyméretű globalizációellenes tüntetésekről értekeznek. A WTO, ha jól értem, olyan „világkormány”, amely közvetve, a monopóliumok „megyerendszerén” keresztül igazgatja a világot. „Miniszterei”, képviselői azt mondják: nyitottabbá teszik a kereskedelmi határokat, s azt értik alatta, hogy a helyi kereskedelemnek annyi. A globalizáció ellen tüntetők meg többnyire csak azt érzékelik, hogy a WTO mindent megfojt, ami helyi: kereskedelmet, gazdaságot, nyelvet, kultúrát. Meg hogy az órabér a harmadik világban 60 cent (Közép-Európa „harmadik világában” valamivel több), az USA-ban pedig 6 dollár. S hogy most pontosan olyan háború folyik a totális világuralomért, mint amilyet Napóleon vagy Hitler folytatott annak idején. A különbség csak annyi, hogy Napóleon ágyúkkal harcolt, Hitler a legmodernebb tankokkal és repülőgépekkel, a huszadik századvég globalistái pedig a monetikus rendszerek – azaz a pénz absztrakciójává párolt hatalom – és  az internet fegyvereivel vívja totális háborúját. (Azt is megérné végiggondolni, hogy mért a háborúknak volt „köszönhető” eddig  az ember és a világtörténelem minden igazán nagy felfedezése, találmánya, s hogy a történelem első modern értelemben vett gépe miért éppen az ágyú volt.) A bank a globalista „világháború” tankja. A pénz akarása a hatalom akarása, Wille zur Macht. Rilke már a huszadik század elején a „pénz nemiszervét” emlegeti (a tizedik „duinóiban”), Ady is a „mi urunkat: a Pénzt” átkozza,  Shakespeare meg már egyenesen a 16. század végén megírja A velencei kalmárt, amely szintén a pénz és a hatalom öszszefüggéseiről szól, s teljesen félremagyarázza, aki antiszemitizmust lát benne. A Shakespeare-műnek a helyszíne is telitalálat. Először valahol a reneszász Velencében fordult fel a világ: Antonio, a velencei kalmár időnként még szintén kisegíti barátait, ismerőseit kölcsönökkel, de ő nem kér a visszaadott pénzére kamatot, számára a pénz pontosan annyit ér, amennyit annak földbirtok- vagy árufedezete. Shylock viszont már nem a birtokából, s nem is árujának forgatásából gazdagodik meg, hanem pénze kamatjából, s magas kamatjai a modern bankok előzményei. A „zsidó” a magas kamat és a bankrendszer szinonimája, mindenki zsidó (származásától függetlenül), aki nem a birtokából, esetleg a munkájából, hanem a pénze forgatásából él. Shakespeare, Ady, Rilke és Seattle a pénz ellen, a bankok ellen, a birtokfedezet nélküli hatalom, röviden: a csalás ellen tüntet.
December 6.  S ezenkívül mit jeleztek még a seattle-i harcok? Azt, hogy megszűnőben van a posztmodern sztoa. A Szovjetunió széthullta, a kétpólusú világ felbomlása óta a globalizációt, a világpiac egységesülését szinte semmi sem akadályozza. Viszont az esetleges ellenzéket elrettentendő elméletek egész sora szól az ellenzékiség, a másság totális veszélyeiről: vége a világtörténelemnek; nincs alternatívája a piacgazdaságnak és a liberális demokráciának; a kapitalizmus nem a legjobb társadalmi-gazdsági rendszer, de nincs nála jobb; megdőlt a fejlődés, a haladás elve, nem lehet tudni, merre van előre; ökológiai katasztrófák fenyegetik a világot; totális pusztulás vár ránk, ha mást akarunk, mint ami van stb. stb., csupa defetista, az egyébként is elbizonytalanodó 21. századi embert frusztráló gondolat. Az akarat legyőzve hever – írták a költők és a filozófusok a Szent Szövetség idején. Hálát adok Istennek, hogy nem vagyok fiatal ebben a végelgyengült világban, mondta az idős Goethe. 1989 óta mintha megint legyőzve heverne az akarat, a világ végelgyengülőben van, a voluntarizmus szitokszó, Schopenhauer avatag filozófus. Aztán jön Seattle, s a globális szociális mozgalom újra mozgósítani látszik az akaratot a belenyugvás, a posztmodern sztoicizmus ellen.
December 7.   Megrecenzáltam az Új Könyvpiac számára Závada Jadvigájának szlovák fordítását. Kifogásolom benne, hogy a mű történelmi tablója – így a helyszín, a falu nemzetiségrajza, szociográfiája stb. is – leválik a Jadviga–Ondris–Franci szerelmi háromszögről, nem tesz hozzá semmit. De vajon ez a bizonyos szerelmi dráma-e a mű alap-jelentésszintje? Mi van, ha a szerző ún. dupla fenekű történetet akart írni, s műve „társadalmi” olvasatot is kínál? Ha igen, akkor a társadalmi olvasat a következő: a nagy, alföldi tót falu társadalmában mindenki megfigyel mindenkit. Szilágyi csendőrkapitány megfigyeli Ondrist, Ondris megfigyeli a falut, Szilágyit megfigyeli a fogalmazója, Árgyelán elvtárs megfigyeli Misut (a Jadviga bűnös szerelmi viszonyából született fattyút), s Misu megint csak az egész falut megfigyeli és feljelentgeti. Ahogy azt az orwelli ördögi körben láttuk és megtanultuk: a megfigyelő is megfigyelt, s a megfigyelt is megfigyelő, a nemzetiségileg és szociálisan gazdagon rétegzett falu szinte kínálja ehhez a közeget.
December 13. Fiatal nőismerősömnek, pontosabban volt tanítványomnak úgy mutogatom Pozsony nevezetességeit, mintha sajátom volna a város. Vagy leg-alábbis én volnék az a néhai Jakab bíró, akinek a háza a halála után is centruma maradt a településnek, a városi tanács megvásárolta, és azután az épület már bírói rezidencia maradt. (Addig mindig a mindenkori bíró háza volt a „városház”.) Mesélem, isten tudja, hányadszor, szinte dicsekedve, hogy Jakab bíró, balkézről, „sógora” volt Károly Róbertnek, mert a király egyik ágyasát vette feleségül, és Erzsébet asszonnyal – így hívták az ágyast – két királyi fattyút is móringolt. Erre a furcsa „rokonságra” utal a városháza kapualjának liliomos, faragott kődísze, mondom, mikor váratlanul megszólal hallgatóm, a csinos fiatalasszony: Milyen kár, hogy ő is nem Károly Róbert korában él, hátha rajta is „megkönyörülne” a király. Kiderül, három-négy éve ment férjhez, a férj magtalannak bizonyult, s ő gyereket akar. Kérdem, most mi lesz. A  fiatalasszony magabiztos: Ha király nincs, irány a spermabank! –  Egyre több a szülni férfi nélkül kívánó nő. Nem bírják elviselni sem az egyedüllétet, sem a férfit, marad a mesterséges megtermékenyítés. A férfi ezzel örök magányra ítélődik: ő nem tud osztódással szaporodni. Az ivaros szaporodás több milliárd éves kitérője után a fejlődés visszatér a szex nélküli (aszexuális) szaporodáshoz. Szegény fejlődés! Szegény férfiak! Szegény nők!
December 14. A globalizáció a kisebb nemzeti irodalmakat, ha nem is a szóbeliség, de a gyarmati másodlagosság szintjére süllyesztheti. A keresztény középkorban a latin nyelv volt a világirodalmi „kánon” nyelve, a nemzeti (népi) nyelveken születő hősi énekeknek, lovagi eposzoknak, egyházi népénekeknek hosz-szú évszázadokig nem volt súlyuk-értékük, a preromantika és a romantika kellett hozzá, hogy  a feledés homályából előhozzák őket. Úgy tűnik, a huszonegyedik században az angol lesz az egyedül érvényes műveltségi vechikulum, ami azon kívül (alul) születik, azt kuriózumként, hobbiként, magánszórakozásként kezelik majd, s esetleg az fog belőlük „létezni”, amit angolra fordítanak vagy az angolul írt művekbe beledolgoznak. S ki lesz vajon az új Dante, aki a „népnyelvnek (-nyelveknek)” megint tekintélyt ad, s megtöri az angol nyelv kánonjának uralmát?
December 16. Járom a várost. Egy hét múlva karácsony, de semmi karácsonyi készülődést nem észlelek. Ha csak azt nem veszem készülődésnek, hogy a Hviezdoslav teret  korcsolyapályává alakítják. Így talán majd könnyebb lesz a tér helyére képzelni az egykori Kossuth Lajos sétányt és andalgó szerelmeseit. De a középkori mély várárkot a várfallal (amely a tér északi vonalán álló palotasor helyén húzódott), a sással, náddal benőtt sáncárokpartokat, az árok mélyén folydogáló kis Duna-ágat, a nádasban kuruttyoló békákat, visítozó vízicsibéket, azt hiszem, már a legelevenebb fantázia sem tudja idevarázsolni. Hát még a sétányt a Duna-parttal összekötő Híd utca valamikori formáját! Ezen a rövid utcán ugyanis régen több hidacska állott (alatta a Dunából leágazó kis erek, folyócskák folytak), s ha koronázáskor az éppen aktuális uralkodó kiszállt a hajóból  – Bécsből rendszerint hajóval érkezett – vagy a ligeti partról átsétált a hajóhídon, a cipőjét a sártól mentendő, a Híd utcát egész hosszában vörös szőnyeggel terítették le. – Benézek az Akadémiai Könyvesboltba is: a sok kacat között a Rima-völgye katonai térképére bukkanok. Rajta van a szülőfalum, Péterfala is. Elszörnyedek: a szép nevű pusztáim eltűntek a térképről, a térképkészítők valamennyit átkeresztelték. Egyszerűen szlovákra fordították Kökényes (Trnky), Kerekág (Kruhy), Almás (Jabloňská), Ivánkuta (Ivanova studňa) nevét, Papberke erdejét Paberky-nek értelmezték (a „paberky” jelentése: benge, fán felejtett gyümölcs), ugyanígy kegyelmeztek meg a Fenek nevű erdőnek, a szlovákok által is ismert és használt (egyébként arab) „fennek”-et sejtették benne (a szó jelentése: sivatagi róka). – A kartográfusok eljárása esztelenség, hisz a katonatérkép célja a könnyű tájékozódás, de hogyan fognak ennek a térképnek a segítségével tájékozódni a katonák, ha a helyiek közül senki nem tudja azonosítani a keresett pusztákat, határrészeket? Elment a kedvem a karácsonytól is!
December 17. Amióta nincsen határ, úgy járunk Győrbe, mintha Pozsony elővárosába járnánk. A nagy bevásárlásokat (karácsony, húsvét) rendre ott ejtjük meg, olcsó a forint. E., a feleségem az üzleteket, én meg a könyvtárakat és a könyvesboltokat járom. Ezúttal a Megyei Könyvtárban találtam meg a számításomat. A zsákmányom: Lőkös István Zrínyi eposzának horvát epikai előzményei és Király György A filológus kalandozásai című műve. Király György igazi meglepetés a számomra: Szerb Antal és Horváth János keveréke. Furcsa, mennyire nem él a neve az irodalmi köztudatban sem. Mikor meghalt (1922), a Nyugat még külön számmal búcsúztatta, mi már a nevét is alig ismerjük. A magyar ősköltészetről szóló tanulmánya mindenképpen korszakalkotó dolgozata irodalomtörténetünknek, de felfedezésre várnak Királynak a szellemes íróportréi (főleg a franciákat szerette), és ragyogó Szent Ferenc-tanulmánya is.
December 22. Tegnapelőtt a Kalligramban hallottam: megint folynak a budapesti Szlovák Kultúrában a Kalligram-bemutatók. A 140 férőhelyes teremben legutóbb 340-en szorongtak. Mészöly is ott volt. Mikor megjelent az ajtóban, mindenki tapsolni kezdett. Ez akár még megható is lehetne, ha volna a tapsnak megfelelő recepciófedezete. De a magyarság még korántsem teremtette meg úgy magának Mészölyt, mint mondjuk József Attilát vagy Kosztolányit. A taps nem azt jelenti, hogy a kritikusok teleírják Mészöllyel a sajtót, az olvasók pedig ronggyá olvassák a könyveit, hanem csak a kultuszteremtő nemzeti géniusz hiányérzetét, igényét jelzi a korábban rendszerint egy-egy íróban, költőben megtestesülő önképre.
December 28. A legváratlanabb időben és térben szólít meg újra és újra a régmúltam, boldogult-boldogtalan ifjúkorom Gömörországa. A Budapesten tanuló felvidéki egyetemisták lapocskája (Tiszavirág), Gömörország címmel különszámot adott ki, s a szerkesztők engem kértek föl a bevezető megírására. A különszám megjelent, itt van a kezemben, s míg lapozgatom, kétszer is elérzékenyülök. Bárczi István, a hatvanas években ígéretesen induló, de később elhallgató költő az 1987-ben, Tornalján fiatalon agyonvert festőt, Dúdor Pistát siratja el újra. (Dúdort  egyébként, akárcsak az én Géza nevű testvérbátyámat, egy gömöri előember, egy trolglodita gyilkolta meg.) Bárczi epicedionja darabos ritmusú, torokszorító szabad vers, úgy rázkódik, mint a  zokogó ember teste. S nekem is telefut a szemem köny-nyel. Nem Dúdor miatt, hanem a Bárczi-szöveg szépsége, az akaratlanul az én múltamat is megidéző ereje miatt. Dúdort, míg élt, kötekedő, kicsit bolond krakélernek tartottam. Most, hogy már nem él, s már csak emlékeimben dühöng, provokál, festi zaklatott képeit, életének „más távlatot ád a halál már”: látom, hogy permanensen őrjöngő személyiségét, műveit csak az  elöregedett, lepusztult, elvadult szülőföldből, a félig immár a nomadizálással éppen csak felhagyó cigány törzsek lakta gömöri tájból, annak sötét, drámáiból lehet megérteni. S annak csoda voltát is egyszeriben felfogom, hogy néhányunknak sikerült otthonról elmenekülnünk, s így túlélni a szülőföldünket! S csodálkozom, hogy vannak, akik úgy is életben tudnak maradni, hogy nem menekültek el a tájból, hogy a mai napig is ott élnek, dolgoznak, küzdenek, írnak, alkotnak. Szászi Zoltán, a másik „gömörországi” költő, ugyancsak a Tiszavirág mellékletében, számba veszi a Gömörből elszármazott írókat, költőket, alkotókat, köztük engem is. A hazai kritikai és egyéb reflexiók elolvasására nem mindig jut időm, mi az oka, hogy most ezeket az írásokat, gyilkos szülőföldem e torokhangjait is betűről betűre elolvasom, s közben komor megindultságot érzek? Igaz lenne talán, amit a lap bevezetőjében magam írok?: „…mindig van egy Gömörország, egy hely, amely éppen  konkrétságával köt a kozmoszhoz bennünket.” Valószínűleg ebből a fájó kozmikus kötődésből sikerült valamit megragadniuk a lap szerkesztőinek, B. Kovács Istvánnak, Szászi Zoltánnak, Juhász Dósa Jánosnak is. S ez hajtott könnyet a szemembe, többször is.
December 29. A rádióban (Kossuth Klub) Szilágyi Ákos elmélkedik: Max Weber szerint a reformációval a kapitalizálódás szelleme áramlott be a keresztény-ségbe. Az ortodox államokban viszont nem volt reformáció, következésképpen ott a kapitalizálódás, a  modernizáció problematikusabb. Individualizmus, pénzközösség, világi etika – ezek a nyugati civilizáció alapjai, s erre a „világiasságra” az ortodoxia képtelennek látszik. Közösségi tradíciói (nemzet, család, faluközösségek stb.) stabilabbak, mint az induvidualizmusra esküdő nyugati államokban, de  a jóléti állam az ortodox kelet számára még csak a jövő zenéje. – Kérdés: „zene-e” egyáltalán a jóléti állam? Ha Rómát és Bizáncot s a későbbi reformációt és az ortodoxiát a kettévált kereszténység másfél ezer éves bilanzára dobnánk, valóban nem tudom, merre billennének a serpenyők. Az egyik világrendszer rejtve tömeggyilkol, a másik egyre nyíltabban, újabban már iparszerűen. Melyikben boldogabb az ember? Abban, amelyikben nyájban, közösségben éhezhet, vagy abban, amelyikben degeszre tömött hassal egyre a kozmosz jeges magányát érzi, s retteg, sok-szor maga sem tudja mitől? Van Jiří Menzelnek, a híres cseh rendezőnek egy könyve, címe: Tak nevím (Hát nem tudom). Most jelent meg második kiadásban. Szellemes tárcákat, kisesszéket tartalmaz a civilizációnkról a cseh kisember szemével nézve. Hadd idézzek belőle egyetlen mondatot: „Mire jó a haladás, a tudomány és a technika, mire jó a kultúra, ha agyunk továbbra is barbár marad?” Tak nevím – én sem tudom.
December 31. Mindjárt 2000. Kezdődik a harmadik évezred. Vagy nem? Mindenesetre terveket kellene csinálnom, nagyvonalú utópiákat szerkesztenem, ehelyett megint döglődöm. Most a változatosság kedvéért a nyelvem fáj. Ki van marjulva, nem érhet hozzá semmi, legszívesebben kilógatnám, mint a hűsölő kutya. (Milyen érdekes: a nyelvet szinte már csak átvitt értelemben, a „beszéd” jelentésében emlegetjük, s mikor a valóságos nyelvünkről, a szánkban mozgó húscsomóról kellene szólnunk, szinte zavarban vagyunk: nem érezzük adekvátnak a szót, emlékezetünk más kifejezés után kutat.) Mindenesetre holnap már 2000-et írunk. Tudósok vitatkoznak: kezdete a 2000-es év valaminek vagy vége? Zavaros ügy. Mikor Dionysius  Exiguus a keresztény időszámítás kezdetét Jézus Krisztus születési évére teszi, elfeledkezik a nulláról. A Kr. u. 1  tulajdonképpen még csak 0 (azaz Krisztus után 1-ben, Krisztus feltételezett születése pillanatában a szóban forgó Istenfia még csak 0 éves), a Kr. u. 2, az Kr. u. 1, a Kr. u. 2000 pedig csak Kr. u. 1999, azaz holnap még nem kezdünk új évezredet. De nem kezdet 2000 akkor sem, ha a tévedésen alapuló hagyományos időszámításunk szerint számolunk,  hi-szen aszerint az első évtized 10-ben, az első évezred 1000-ben ért véget, a második évezred pedig 2000-ben fejeződik be. A harmadik évezred tehát 2001-ben kezdődik. De még mielőtt belezavarodnék a számolásba, kijelentem, hogy én a holnapi nevezetes napon nem kezdek semmit, nem előre megyek, hanem hátra az időben: valószínűleg folytatom, amit ma elkezdtem: régi naplóimban kutatok. Keresem a Mittel-verseim gyökereit, pontosabban a Bejárat Mittel úr emlékeibe című szövegem motivációját, de eddig semmit sem találtam. Ez az opusom ugyanis az első, már egyértelműen Mittel-versem, kötetben először 1982-ben, az Adalékok a VIII. színhezben jelent meg, de az első folyóiratbeli közlésének semmi nyoma. Pedig én akkoriban – s azóta is – a kötetbeli megjelenés előtt minden versemet folyóiratban is közöltettem/közöltetem. Miért éppen ezzel tettem volna kivételt? A  legvalószínűbb, hogy a vers első változata (vagy vázlata) már 1979-ben megszületett, mert egy 1979. január 11-i naplóbejegyzésem szerint: „.. folytatnom kéne az Emlékezés reobstrukcióját is” (ez volt a Bejárat… eredeti címe), egy másik beírásom (1980. október 15.) szerint viszont: „A lét nélküli tudat abszurdumától eljutni a gondolkodó fűszálig: ez a célja a Mittel-létnek.”  1980-ban még mindig intenzíven foglalkoztatott a Mittel-dilemma, a vers maga tehát a két dátum között íródhatott. Emlékezni csak arra emlékszem, hogy nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget a születő szövegnek. Tollpróbának, komolytalan irkafirkának tartottam, csak mikor újból és újból újraolvastam, éreztem meg benne a lehetőséget. Az eredete pedig most azért lett egyszeriben fontos, mert Pécsi Györgyi az 1995-ös kitűnő monográfiájában már 1973–1974-ben, a Fejezetek egy kisebbségtörténelemből című versemben „érzékeli Mittel úr jelenlétének a jeleit”, valaki más meg azt írta a napokban, hogy a Mittel úr az „iródiások” rám gyakorolt hatásaként született, hogy sorrendben Tsúszó Sándor az első, és Mittel Ármin csak második. Az igazság az, hogy az „Iródia” mint mozgalom csak 1983 táján kezdett valamit jelenteni, s akkor Mittel úr már konkrétan, néven nevezve is legalább négy éve világon volt. – Mindenki kezdet akar lenni, pedig a kezdet legtöbbször kezdetleges is.