Paszmár Lívia: Arccal a vízben (Sirbik Attila St. Euphemia című kötetéről)

Lehet-e háború idején büntetlenül kamaszodni? Kamaszodás-e iskolakezdés és háborúkitörés előtt a jugoszláv–magyar határon vesztegelő német kocsisorok közt pénzzé tenni a termoszos kávét? És az már a felnőttkor-e, amikor siós dobozba gyömöszölt montenegrói fű eladásából próbálunk megélni Magyarországon, miközben a gyerekkori barátaink a koszovói határ mentén eszik a kutyahúst, és rettegnek, mikor lövik őket cafatokká?

A St. Euphemia a kakofemizmusok győzelméről tanúskodik az ezredvégi és ezredforduló környéki Jugoszláviára vonatkoztatva. Vagyis azok az élethelyzetek, amelyekbe a regény bármely szereplője kerül vagy kerülhetne, távol maradnak az eufemizmusokkal leírhatóaktól. Hangsúlyosan jelen van ez a narrátor (narrátorok) mindennapjaiban, amelyek egy tizenéves testi és lelki fejlődésének alapvetően zavaros jellegével is telítettek. Vagy inkább fordítva: egy tizenéves testi és lelki fejlődésének alapvetően zavaros jellege telítődik a háború gerjesztette, kakofemizmusokkal leírható helyzetekkel?

„A kilátástalanság jelenléte ott van a levegő minden elemében. Belélegzed az áttetsző anyaggal, és lecsapódik benned, megkeményedik, hegyes mértani alakzatokba tömbösödik a szervek között, olyasmi ez, mint ami a vesztőhelyeken, kínzókamrákban, tébolydákban, műtőkben vagy őszutó idején a hidak pillérei alatt tör fel” (89.).
A kilátástalanság a kakofemizmusok melegágya. Nemcsak Pista, a rokkant nagybácsi alacsony plafonú szobája árasztja némi ürülék szagával vegyítve, hanem panelházak, sugárutak, kocsmák, sötét autópályák szétlőtt körpanorámával, kaszárnyák, lövészárkok, zárt és nyílt terek egyaránt. Még Pécsen sincs tőle szabadulás, mert olyan teher ez, amelyet nem lehet a vámvizsgálat szűrőjén fennakadt finlandiás üvegekkel együtt Jugoszláviában hagyni.

Van viszont a kilátástalanságnak az az arculata, amely a felnőttkorba lépést megelőzően éppen a választás ideig-óráig – a behívók érkezéséig, ezzel egyidejűleg a határoknak a férfiak előtt való lezárásáig – fennálló szabadságából következik: otthon maradni munka nélkül, önkéntesnek lenni a túlélést remélve, vagy Magyarországra menni a boldogulásban bízva. Mivel a lehetőségek száma nem egy és nem is végtelen, kénytelenek vagyunk elfogadni, hogy a választásszabadság ilyen is lehet.

A szabadságnak egyébként leginkább tengerillata van. Lehetőleg olyan, amilyet Rovinjban érezni, vagyis erős halszaggal kevert. A névtelen narrátorban ugyanis automatizálódott a rovinji nyarak évenkénti ismétlődése a Szent Eufémia tiszteletére épült templom felé vezető út mentén lakó frivol nagymamánál, ezzel együtt a német turistákkal tömött szálloda zuhanyzójában megfigyelt testek fodrozódása és az apa rejtélyes távolléte, amelyre – mint egy a vérvonal folytatólagosságát igazoló tényre – a kíváncsi gyerek fényt derít. A nudista strandok hiánya okozta űrt azonban a zuhanyélményel szemben Szabadkán lehet pótolni: nem kell más hozzá, mint néhány pucér nőt ábrázoló poszter, egy tisztás valahol a környéken, egy pokróc meg jó pár szabadon elüthető óra.
Sirbik Attila könyvét a borító tanúsága szerint Nemes Z. Márió generációs regénynek tartja – és e tekintetben többen is csatlakoznak hozzá –, amely vélhetően mást közvetít a vajdasági, mást az egyéb közösségekben. Kívülállóként talán könnyebb, mégsem könnyű a közelmúlt eseményeit megpiszkálni. Ugyanakkor a helyzet abszurditása, a mesterségesen gerjesztett konfliktusok egyéni sorsokra vetülése nem követel meg egy sajátságosan délszláv közeget, amely a történések kizárólagos terének lenne tekinthető, így aztán környezettől függetlenül érzékeny pontot érint. Másrészt maga a generációs jelleg is két irányból közelíthető meg: hangsúlyosabban egy vajdasági aktuálisan tizenéves, valamint talán egy tetszőleges posztszocialista országban született aktuálisan tizenéves fejlődéstörténetének irányából, aki akkoriban többnyire kulcsos gyerekként kezdte, mára pedig valahol a húszas évei végén vagy inkább a harmincas éveiben bolyonghat.
A szerkezeti szempontból tizenkét részre osztható szöveg egyenlőtlen elrendeződést mutat. Mindvégig szaggatott, kihagyásos, sűrű és levegőtlen marad, de a szaggatottság, a kihagyásosság, a sűrítettség és a levegőtlenség mértékének eloszlása esetleges, talán az emlékezőképesség tökéletlenségét szemlélteti, hiszen emlékezetünkben a történetek sohasem állnak össze koherens tömbbé, hanem logikátlannak látszó egymásutániság jellemzi őket. A St. Euphemiában azonban nem egészen idő- és térbeli rendezetlenségről van szó, hanem ebben az egyenlőtlenségben, hullámzásban gyökereztetett elbizonytalanításról.

A fejezetek többségét egy-egy bibliai idézet vezeti fel, amelyek aztán nem megerősítést nyernek az őket követő szövegrészek által, hanem inkább az érem két oldalaként állnak szemben egymással. A szent és a profán egyenlő partnerek. Nem is végzi egyik sem nyertesként a másik kárára, vagyis győz valamilyen sehova sem tartozó lebegés – akár a könyvborítón a víz felszínére emelkedő testek –, amit talán túlzás is győzelemnek nevezni. Ennek a jellegtelen, üres valaminek tisztázatlan a bűnhöz fűződő viszonya, különösképpen annak tükrében, hogy – amint azt Jenki, az utolsó fejezet nagy részének Koszovót önkéntesként megjárt narrátora állítja – bűnnek csak a szentlélekkáromlás számít.

A további tizenegy fejezetet egy másik – névtelen, arctalan – hang uralja, egy egyes szám első személyű elbeszélő, akit a szerző hangjának is tekinthetnénk, ha illene őket összemosni. A háború eleinte csendes zenei aláfestésként kíséri a mindennapokat, vagyis az előtérben még mindig a családi kapcsolatok deficitjei állnak, így aztán nem lehet megítélni, mi játszik nagyobb szerepet a gyermekkorból való egyre féktelenebbé váló kitörési folyamatban. Az eredmény mindenesetre – egy önvallomás tanúsága szerint – lesújtó:
„Sosem rohadtam még le ennyire, ahelyett, hogy a közöny elégedett rabjává válnék, az értelmetlenség érzése lesz úrrá rajtam, a pokol előszobájában tengődök, elfogy a levegő körülöttem” (106.).

És nincs az a lent, ahonnan ne lenne még lejjebb. Ezt a kijelentést a határozott ívű hanyatlás folytatódása követi, amelyben minden mozdulat pótcselekvésnek hat, és egyetlen lépés sem irányul a jelent meghaladó célok felé.

E meg nem nevezett hang szűrőjén keresztül látjuk Jenkit is, aki végül átveszi a szót, hogy az ott és akkor járható két főbb, elmozdulással járó út megjelenítődhessen. Az előbbi ugyanis Pécset választotta, az utóbbi Vranjét. A kettő közti különbséget egyikük sem tudja megítélni a másik helyzetének pontos ismerete hiányában, egy lehetséges külső szemlélő pedig talán nincs is erre felhatalmazva. Pécs kis lépéstől nagy lépésig haladva Magyarországot, a külföldet, a világot, a jövőt, az életet jelentheti, miközben Vranje kalandot, a remélt otthoni munkalehetőségeket, tehát az otthont is, a jelent, benne a halál esélyével. A narrátorok által közvetített szubjektív valóság azonban ennél lényegesen komplexebb képet mutat, vagyis a megélt élettörténetek távolról sem találkoznak az azokat megelőző elvárásokkal. A belsőleg bizonytalanul megtámogatott képek ütköztetése mindkettejük oldaláról erőteljes indulatokat vált ki, hiszen a másik választása szükségszerűen csak a sajátéval szembehelyezve pozicionálható. Mintha tükröt tartana maga elé, így ír erről a névtelen narrátor a požarevaci kaszárnyában keletkezett naplóbejegyzésében:
„Elbaszott nemzedék vagyunk, egy kibaszottul elcseszett nemzedék, megfejteném az örök megfeszülést vagy csak rácsapnék a pultra, egy sört, eljátszanám, hogy a saját igazságom birtokában vagyok. Lehet, barátom, de mit kezdesz a saját igazságoddal, ha fingod sincs, én mit gondolok. Nem tudom, melyik a nehezebb, együtt élni a saját igazságommal, amelyben folyamatosan kételkedek, vagy tisztában lenni azzal, hogy fingom sincs, mire gondolsz, de miért lenne jó, ha könnyűvé válna hirtelen minden” (29.).

És nem is válik azzá. Ahogy a regény kapcsán felvetődő gondolatok szétszálazása sem. Azok ugyanis éppen olyan átláthatatlan szövedékké állnak össze, mint maga a szöveg, amelyet talán értünk – efelől azért bizonyosak sosem lehetünk –, de a szavakat mégsem érezzük elégségesnek, sem megfelelőnek, hogy az arról való beszédhez használjuk őket. Sirbik Attila St. Euphemiája vélhetően nem is azért született, hogy bármit is könnyűvé, könnyebbé tegyen, és feltehetően azért sem, hogy el- és kibeszéljen. Véleményem szerint éppen az el- és kibeszélhetőséggel szembenit közvetíti, a nem-beszélhetést ragadja meg. Ebben a megfelelő szavakért folytatott hadakozásban bármilyen eszköz használata megengedett, de végig nyilvánvaló marad, hogy mindegyik hibás. Csak a nyugtalanító lebegés marad, mint az arccal a vízben fekvő testeké, amire a borító is figyelmeztet. Igazán nem mondhatjuk, hogy nem vettük észre.

(Sirbik Attila: St. Euphemia. Forum, Újvidék – Magvető, Budapest, 2015, 181 oldal, 2990 Ft)