Csuka Botond: A színpadról lelépve (Laboda Róbert Túlzások című kötetéről)

A kritikusnak is megvan a maga boldogsága: olyan, újabb és újabb problémákkal kénytelen számot vetni, melyek máskülönben – érdeklődésének vagy idejének szűkössége folytán – feltehetően nem követelték volna meg elemző figyelmét, és mely problémák ráadásul gyakran sokkal izgalmasabbak, mint a kritika szigorú értelemben vett tárgya, a boldog kritikus kezében forgatott kötet. Ez a helyzet a slammerként is ismert Laboda Róbert első kötetével is, a Túlzásokkal.

Laboda első könyvéről írva – minthogy a Túlzásokba bekerültek a szerző slamjei, és mert szövegeinek többsége a slam-poétikák mentén íródik – talán nem árt, ha a kritikus kiteríti kártyáit: mit ért ő slamen, milyen értelemben használja ezt a Magyarországon is igen szép karriert befutott terminust? Nem a definiálás a cél, nem szövegek bizonyos csoportjának a becsomagolása vagy elhatárolása (lásd a szokásos kérdést: „irodalom-e a slam?”), sokkal inkább egy olyan definíció vagy javaslat tűnik hasznosíthatónak és felettébb szükségesnek, mely képes orientálni a slamről folyó diszkussziót, képes fogódzókat adni a slam értékeléséhez és élvezetéhez, kritikájához és élvező megtapasztalásához – hiszen az mára világos lett, hogy a slam-költészet kritikai értelmezéséhez elégtelen a papír-alapú, hagyományos líra interpretációs arzenálja.

A slam ugyanis, amint azt sokan hangsúlyozták, köztük a slam atyamestere, Marc Smith is, elsősorban előadói műfaj: a költészet akusztikai, térbeli, szomatikus és nem utolsósorban közösségi dimenziói kerülnek előtérbe, vagy szereztetnek vissza a papír-alapú lírával ellentétben, melynek a néma, magányos olvasáson edződött kritikai elemzői sokszor valóban elfeledik az említett aspektusokat. A költészetet persze nem a slam vezette vissza az akusztikai térbe, megtették azt előtte a hangköltészet olyan úttörői, mint Magyarországon Szilágyi Ákos vagy Szkárosi Endre experimentális hang- és térköltészetével – akik nem mellesleg újabban szintén kokettálnak a slammel, minden bizonnyal abban látva – jobb híján? – egy lehetséges folytatását az általuk elkezdett útnak. Ennek megfelelően a performatív művészetek, a rap vagy akár a stand-up performanszok értékelésének szempontjai, a felfokozott színpadi jelenlét, az azonnali hatásra való kiélezettség, az elhangzó szövegek médiumával, a hanggal és a testtel való játék mind-mind alapvetőek kell, hogy legyenek a slam-költészet értékelésében – vállalva az olyan konstellációk előállását, hogy ami utóbbiak alapján pozitívnak bizonyul, az a líraértelmezés hagyományos formái előtt sekélyesnek, hatásvadásznak, közhelyesnek, dilettánsnak stb. fog tűnni.

A kérdés persze az, hogy a Túlzások című kötetről íródó kritika miképpen mozgósíthatja ezen belátásokat, lévén mégiscsak egy vékony könyvecske e kritika szigorú értelemben vett tárgya, és nem Laboda slam-előadásai. Elüthetném azzal, hogy a fentiekkel védeni próbálom a kritika állításait, mondván, tudom, hogy van olyan tér, olyan befogadó közeg és kritikai szempont, ahol a kötetben található slamek és slam-poétikák meghatározta versek jól működnek. Ott van az a lehetőség is, hogy a versek jelentős része inkább előadások partitúráiként olvasandó, vagy már elhangzott előadások dokumentumaiként, ám a kötet struktúrája – a színpadra szánt és papírra írt szövegek közötti distinkció hiánya – arra utal, hogy Laboda 1) valamennyi szövegét életképesnek tartja színpadon, vagy hogy 2) valamennyi szövegét életképesnek tartja ebben a formában, papíron, szép piros borításban. Azaz hogy így vagy úgy, de a szövegek képesek túlélni a médiumok közötti lépegetést.

Azonban Laboda szövegei – legalábbis azok, melyek magukon viselik a slam-poétika nyomait – a szerző előadói, markáns és szórakoztató színpadi jelenlététől megfosztva, a slam-show-k atmoszférájából kiszakítva (hasonlóan az esetek többségéhez, amikor a slammerek egyszerűen végrehajtják ezt a transzmediális salto mortalét) elveszítik motorjukat és éltető közegüket. A versek többsége kínosan szorong a kötet lapjain – még a színpadon jól működő, politikai-szociális töltetű szövegek is: „de ha istenként mellet döngetsz, / az nekem egy új törvény, / erősebb büntetés, egy induló szerelvény! / hidd el, ha nálunk menetelsz, / forog bennem a kés, torzul a táj, / s ha szavaidért engem ütnek, / akkor, nagymagyar, mondd, / neked hol fáj? / mi fáj? / az állkapcsom, vagy az eggyel kevesebb szavazat / a galambszaros urnádon?” (Üzenet, 42.)

A színpadi erények, a hatásra-fókuszáltság, a csattanókra kihegyezettség és a szójátékokban rejlő humor itt a versek nehezékeivé válnak. Ezzel nem azt mondom, hogy papíron Laboda szövegei ne tudnának néhol ötletesek, humorosak vagy eredetiek lenni, hanem hogy a slam-poétikában inherens túlzások között, a nagyotmondások, odavágások, provokációk, zabolázatlan képhalmozások és poénok között minden elvész. Ez a slam-örökség pedig különböző módokon telepszik rá a kötet legtöbb versére.

Laboda szövegeiben vitathatatlanul van valami megkapó lendület, bátor és lelkes nekirugaszkodás: „fogatot hajtok a tejúton, / kuruzsló gyomrom golyhói pillangóznak” (Egy felkelő a nap házában, 18.). Ez a nagyravágyó és nagyotmondó lendület azonban sokszor közhelyes szentenciákat, máskor szentimentális szövegrészeket eredményez: „szeretnék beleégni a szeretnékbe, // vitorlázni egy maréknyi esőcseppen, / mint tavaszi szél a madárválasztó vízesésen” (Madárválasztó, 13.); „szépek a novemberi rügyek, / szépek, hisz azért halnak majd, / mert igazán éltek” (Gondoltam, jelentem, 35.); még akkor is, ha világosan személyes, húsbavágó tapasztalatok szolgálnak a szöveg forrásául: „ahol én lakom, ott egy határvonallal eltakart lábnyom lett / az otthonom” (Lábnyom, 9.; de jó példa még a testvér elvesztéséről szóló Nem súgta című vers). A szövegek vállalt, bevallott személyessége megint olyan elem, mely a slam-poétikákban sokszor elismert, legitim, míg a művészetelméleti kánon többnyire a dilettantizmus árulkodó szimptómájaként ismeri föl. A kötet szövegeiben e dinamikus, személyes és érzelmileg felfokozott megszólalások eredményeképpen gyakran szétzilálódnak a versszerkezetek, ami áthidalható az előadás közben, ám most, olvasva, sokszor véletlenszerűen odavetettnek tűnő sorokat, lezáratlan versegységeket vagy megint máskor az amúgy sodró szöveg megtörését eredményezik.

A slam-revük talán legkínosabb öröksége persze a fáradhatatlan szójátékok, melyek azonban feltűnően erőltetettekként hatnak a kötetben, gyakran értelmetlen képeket szülve: „vigyáztál, mint vigyázzban állott tál” (Kimondhatatlanul, 5.). A szózsonglőrködést a Ha nem kellek című szöveg járatja csúcsra, ahol majd’ minden sorra jut egy szójáték, melyek csak azért nem múlják alul egymást, mert többnyire ugyanazon elv alapján születnek: „Aranyom! Toldi-de a szád, meg az arcod! / soha kellett félned, hogy megtalálsz Algo-Pirin, / te voltál az Ana-nász a zavaron, / én meg mint valami aprod.hu-n elárult / kétszondás dré-Geri, / úgy kérdeztem, hogy mi az, / hogy nem működik közöttünk a ké-miaz?” (26.) A képzavarok és az értelmetlenség a kötet képalkotására általában is jellemző: „térhallásom vadászva szaggatott, / emellett eget rengetett, / az üvegben átvészelt állapotom / a sarokban flamencót pengetett / felemet emelő, ámuló látképet / választ öldöklő szempár, / csak egy konstans ékezet / farigcsált, egyszeri villám” (Teremkoncert, 7.); „ahol én lakom, / ott sérült állatok lelkét savazza / egy hetente változó térképfoszlány méretaránya” (Lábnyom, 8.).

Laboda Róbert első kötete tehát nem árul zsákbamacskát: a túlzás, a túlhabzás, a gátlástalan áradás – legyen szó érzelgősségről, nyíltan vállalt személyességről, hatáskeltésre kiélezett poénokról vagy fékevesztett szójátékokról és nyelvi humorról – valóban a szövegek legfőbb karakterisztikumai közé tartoznak. Tanulságos kötet, amennyiben lapjain világossá válnak a slam hangzó, mozgó, lüktető közösségi tere és a verseskönyv lapjai közötti transzmediális átvitel veszélyei, buktatói. Laboda képzett és markáns színpadi jelenlététől megfosztva a szövegek pusztán a slam-poétikák örökségét nyögik: a szójátékok, a képhalmozás következtében széteső, sokszor képzavarokkal telített, a személyes élményeket verssé formálni képtelen szövegeknek most magukban kellene megállniuk a kötet lapjain. Amennyire tisztelnie kell a hagyományos lírakritikának a slam-performanszok sajátos művészeti törvényeit és értékelésének specifikus szempontjait, úgy másfelől a slammereknek is számolniuk kellene a médiumok közötti lépegetés veszélyeivel (amit sokan közülük persze meg is tesznek, ha költőként adnak ki kötetet). A Túlzásokban nagyon kevés példát találni egy másfajta lírapoétika érvényesítésére, az olyan szerényebb, csendesebb, visszafogottabb szövegek, mint a Tavaszi messzeség vagy a Levél nagyapámnak tűnnek számomra járhatóbb útnak, melyet a színpadról lelépve e költészet talán a leginkább folytathat majd – ami persze nem jelenti, hogy Labodának feltétlenül le kellene lépni a színpadról, ahol olyan otthonosan mozog. Hiszen erről szól a slam, nem?

(Laboda Róbert: Túlzások. Athenaeum, Budapest, 2015. 80 oldal, 990 Ft)