Magdalena Roguska: A migráció mint transzkulturális tapasztalat lengyel és magyar származású, transznyelvű írónők prózájában

2017-06 Posted | by

Eva Hoffman: Lost in Translation, Terézia Mora: Nap mint nap (tanulmány)

A huszadik század a tömeges migráció, lakosságcsere és deportálás évszázada. Becslések szerint a kényszerű áttelepítések következtében körülbelül 100 millió ember veszítette el otthonát.1 A migrációról való döntés azonban nem mindig kényszer alatt születik. Andrzej Sakson az önkéntes és a kényszerű; a legális és az illegális; az időszakos, az állandó és az ingázó; a belső (országon belüli) és a külső (egy kontinensen belüli és az interkontinentális) migrációt különbözteti meg. A migráció okai is többfélék lehetnek, Sakson szerint politikai, gazdasági, vallási, ideológiai és faji motivációkat különböztethetünk meg.2 Mindazonáltal a migráció, formájától függetlenül, érzelmileg sohasem semleges élmény. Az alkalmazkodási folyamat a célországban igen gyakran rendkívül negatív hatású, megbélyegző az egyén számára, aminek egyik bizonyítéka az, hogy több bevándorló szövegeinek traumatikus jellege van, amely a szerkezet és a nyelvi réteg szintjén egyaránt látható.3 A migráció tapasztalatának leírása egy olyan narráció létrehozásának a kísérlete, amely szét van szakadva, lebeg a régi és az új, a saját és az idegen, az ismert és az ismeretlen között. Ennek a múlt és a jelen közötti sajátos felfüggesztésnek egyik jele a transznyelvűség jelensége, amely akkor tapasztalható meg, amikor egy migráns „elutasítja” az anyanyelvét, és lakóhelyének nyelvén írja a műveit. Azok között az írók között, akik ilyen megoldás mellett döntöttek, egyaránt vannak lengyel és magyar származású írónők.

A lengyel származású írónők közül találhatunk angolul (pl. Eva Hoffman, Anita Brookner, Ewa Stachniak), olaszul (pl. Helena Janeczek), valamint franciául író szerzőt (pl. Alice Parizeau, született Alicja Poznańska). Legnagyobb hírnevet ebből a csoportból minden bizonnyal Eva Hoffman4 szerzett, a Krakkóban született, zsidó származású lengyel, aki 1959-ben vándorolt ki, először a kanadai Vancouverbe, aztán az USA-ba. Több éven át a New York Timesnál dolgozott újságíróként, szerkesztőként, és amerikai egyetemeken tanított. Jelenleg Londonban él és dolgozik. Az anglofón regényíró Eva Stachniak és a frankofón szerző Alice Parizeau szintén Kanadához kötötték a sorsukat. Stachniak5 1981-ben vándorolt ki. 2000-ben debütált a Necessary Lies [Kötelező hazugságok] című könyvvel, amelyért megkapta a legjobb kanadai regény díját. Műveit több nyelvre fordították le. Alice Parizeau6 szinte egész életén át a francia nyelvű Quebechez kötődött, ahová a párizsi Sorbonne-on befejezett tanulmányok után került, és ahol élete végéig, azaz 1990-ig alkotott. Elismert regényíró, újságíró és kriminológus volt. Az angolul író Anita Brookner és az olaszul író Helena Janeczek éppúgy, mint Eva Hoffman, zsidó származásúak. Brookner Londonban született lengyel migránsok családjában. Egész életén át az angol fővároshoz kötődött, ott tanult és dolgozott. Az első nő volt, aki Nagy-Britanniában megszerezte a „Slade Professor” címet a Cambridge-i Egyetemen. Rendszeresen publikált regényeket.7 Helena Janeczek8 viszont Münchenben született, zsidó származású lengyelek, volt auschwitzi foglyok lányaként. Tizennyolc évesen átköltözött Olaszországba, ahol máig él. Számos díjnyertes könyv szerzője. A magyar származású írónők között is találhatunk olyan írónőket, akik más nyelven alkotnak (vagy alkottak): franciául pl. Agota Kristof és Viviane Chocas, finnül Kati Kovács, olaszul Edith Bruck, németül többek között Melinda Nadj Abonji, Zsuzsa Bánk, Ilma Rakusa, Terézia Mora. Az okok, amelyek miatt az említett írónők úgy döntöttek, hogy nem az anyanyelvükön fognak írni, igen különbözőek.

Zsuzsa Bánk,9 Viviane Chocas10 és Kati Kovács11 már Magyarországon kívül születtek. Az első kettőnek a szülei az 1956-os események után hagyták el Magyarországot. Chocas hat évvel később született Párizsban, Bánk kilenc évvel később Frankfurtban. Kati Kovács családjában viszont az első magyar, aki külföldre került, a jövendő írónő nagyapja volt. 1939-ben ment üzleti útra Finnországba, és ott is maradt. Ott nősült, ott született a fia – Kati Kovács apja. Az írónő jelenleg Rómában él. Melinda Nadj Abonji12 és Agota Kristof13 egyaránt Svájcban telepedtek le. Nadj Abonji családja Svájc németek lakta részébe emigrált akkor, amikor az írónő még gyerek volt, miközben Kristof önállóan döntött arról, hogy kivándorol. Huszonegy éves volt, amikor az 1956-os forradalom leverése után férjével és négy hónapos gyerekével együtt illegálisan átlépte az osztrák határt. Végül egy kis faluban telepedett le az egyik francia nyelvű svájci kantonban, és ott is élt egészen 2011-ben bekövetkező haláláig. A zsidó származású Edith Bruck,14 akinek majdnem az egész családja koncentrációs táborokban halt meg, Magyarországon született. A magyar számára traumatikus nyelv volt, az olasz viszont, amelyen Primo Levi hatására kezdte el leírni visszaemlékezéseit, arra szolgált, hogy elmesélje a holocausttal kapcsolatos fájdalmas élményeit. Ilma Rakusa15 Dél-Szlovákiában született magyar anya és szlovén apa lányaként. Korai gyermekkorát Budapesten, Ljubljanában és Triesztben töltötte, majd Zürichbe került, ahol máig él.

Végeredményben Terézia Morát16 is transznyelvű írónak nevezhetjük, bár nem minden fenntartás nélkül.17 Mora Sopronban született 1971-ben. Magyarországi német kisebbségiként nőtt föl, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy gyerekkorától kezdve a magyar és a német nyelvet is használta. Az első nyelv, amellyel érintkezésbe kerül, a német volt – édesanyja nyelve. Ugyanakkor, ahogy többször is hangsúlyozta interjúiban, a magyar volt az a nyelv, amelyet az iskolában használt, és amely segítségével íróvá vált: „Nekem tehát »technikailag« német az anyanyelvem, másrészt azok közül, akik hivatásszerűen foglalkoznak ezzel a kérdéssel, sokan azt állítják, hogy az iskola nyelve a meghatározó, és azt tekintik igazi anyanyelvnek. Én az engem körülvevő közösséggel magyarul beszéltem, elsajátítottam ennek a közösségnek a kulturális javait. […] Amíg Magyarországon éltem, számomra a német privát nyelv volt, sőt: én a német irodalommal is magyar fordítások formájában találkoztam. […] Nem is tudom, honnan jön az én német irodalmi nyelvem. Lehet, hogy a magyarból.”18

Formálisan Mora tehát kétnyelvű.19 Ugyanakkor, hasonlóképpen, mint ahogy más transznyelvű szerzők esetében, ahhoz, hogy németül írjon, „vissza kellett utasítania” a magyar nyelvet, amely az „első irodalmi nyelve”20 volt. Ez viszont igen nagy hatással volt a műveire, amelyekre jellemző a két nyelv és kultúra közötti interferencia, függő viszony, ingázás.21 Ahogy Hans-Christian Trepte írja: „A migráns író gyakran folytat párbeszédet a származási ország kultúrája és a lakóhely szerinti ország kultúrája között. A globalizáció és a migráció folyamatában összekeveredtek a különböző kultúrák, és létrejöttek a narráció új típusai, amelyek meghaladják a kultúrák és a konvenciók határait […]”.22

Az elméleti tér és a művek kiválasztásának a kritériumai

A migráns irodalom kategóriája, amelybe az említett írónők műveit sorolhatjuk, figyelembe véve az életrajzokat és írásaik tematikáját, olyan elméleti térrel került kapcsolatba, amelynek kulcsfogalmai az inter-, multi- és transzkulturalizmus, a posztnemzeti és kisebbségi irodalom, a posztkolonializmus, hibriditás, területenkívüliség, a nomadizmus, másság/idegenség, bi-, multi- és transznyelvűség. A jelenlegi tanulmány kontextusában különösen érdekesnek bizonyul a transzkulturalizmus fogalma, amelynek leírását többek között Wolfgang Welschnek köszönhetjük.23 Johann Gottfried Herdernek a különálló kultúrák hagyományos koncepciójával ellentétben Welsch szakítást javasol az „idegen” és a „megszokott” kategóriáiban való gondolkodással szemben, a sokféleség érdekében, amely – véleménye szerint – jellemzőbb a mai társadalmakra. Welsch szerint a globalizációs és a bevándorlási folyamatok eredményeként egy sajátos kulturális infiltráció jött létre, amely következtében új, hibrid kulturális formákkal találkozhatunk. Mikroszinten ezek a multikulturális kapcsolatok nagy hatással vannak az egyén kialakulására és identitásának a fejlődésére. Az egyik alapvető emberi jog a kulturális formálódáshoz való jog, és amikor az egyén több kultúra hatása alatt áll, akkor az összes transzkulturális tényezőnek az egyesítése az egyik legfontosabb feladat az identitásformálás folyamatában. A migrációról való megfontolások, amelyek elkerülhetetlenül összekapcsolódnak a különböző kultúrák közötti életformákkal, közvetlenül érintik tehát az identitás problematikáját. Ki vagyok, kivel azonosítom magam, melyik etnikai csoportba tartozom, hol van a házam (vagy hol vannak a házaim) – mindezek a kérdések elkerülhetetlenek egy migráns identitásformálásának a folyamatában.

A fent említett szerzők művei többségének fő témája a migráció tapasztalata és az identitás keresése a migráns szereplők által. Explicit módon két írónő érinti ezt a témát: az angol nyelvű Eva Hoffman Lost in Translation c. művében és a németül író Terézia Mora Nap mint nap c. regényében. Mindegyik egészen egyedi, eltérő technikák által szembesít a migrációval kapcsolatos problematikával. Az alapvető különbség már a felhasznált forma szintjén is észrevehető. Miközben Mora harmadik személyű elbeszélőt alkalmazott, és egy fiktív karaktert hozott létre – egy migránst, aki annak ellenére, hogy folyékonyan beszél tíz nyelven, nem képes kommunikálni környezetével –, Hoffman egyes szám első személyű, önéletrajzi típusú elbeszélésmódot használt fel.

I.

A Lost in Translation című24 első Hoffman-regény 1989-ben jelent meg, azaz harminc évvel azután, hogy a szerző Vancouverbe érkezett. Tizenhárom éves volt, amikor családjával együtt elhagyta szülővárosát, Krakkót, és külföldre vándorolt ki. Először Kanadában lakott, aztán az Egyesült Államokban. A Lost in Translation-ben a gyermekkor, a serdülőkor és a felnőttkor történetének egy-egy részletét meséli el.

Hoffman regényének a főhősével (aki egyes szám első személyű narrátorként is szerepel) 1949-ben találkozunk először. Ewa négyéves kislány, aki nincs tudatában annak, min kellett keresztülmenniük a szüleinek ahhoz, hogy menedékhelyet találjanak a háború utáni Krakkóban. Drámai események után, és annak ellenére, hogy Ewa édesanyja terhes volt, jövendő szülei úgy döntenek, hogy egy Lvov melletti kis faluból a legközelebbi nagy lengyel városba mennek gyalog. Krakkóba való érkezésük és kislányuk születése igazi esélyt adott számukra, egy békés jövőt a több évig tartó háborús zűrzavar után. Figyelembe véve azt, hogy milyen volt az élet a háború utáni Lengyelországban, Ewa viszonylagos jólétben nő föl. Annak köszönhetően, hogy az apjának érzéke volt a – nem mindig teljesen legális – üzlethez, családjának nem kell aggódnia a jövőért: „[…]a tekintélyes középosztályhoz tartozunk, ami azt jelenti, hogy nagyjából hetente egyszer járunk étterembe, hosszú nyaralásokat teszünk, van házvezetőnőnk és több mint egy váltás ruhánk, és ezenkívül időről időre megengedhetjük magunknak importból származó áruk vásárlását, például magas sarkú cipőt anyukámnak vagy nejlon blúzt nekem.”25

A határtalan szeretettel körülvett kislánynak lehetősége van arra is, hogy képességeit fejlessze. Elég gyorsan kiderül róla, hogy tehetsége van a zenéhez, és arról álmodozik, hogy világhírű zongoraművész legyen belőle, amelyre egyébként jó esélye is van. Szabad idejét főleg két barátja társaságában tölti: Krysiával, az ún. jó családból való lánnyal, és Marekkal, akibe őrülten szerelmes, és akivel szeretne összeházasodni, ha felnőtt lesz. Sajnálatos módon ezeknek a terveknek a megvalósítása lehetetlennek bizonyul, mert Ewa szülei úgy döntenek, hogy kivándorolnak.

Az előkészületek azonban sokáig tartanak, mivel a bevándorlási papírokat csak két év elteltével sikerül elintézni. Ewának van tehát (legalább elméletileg) ideje ahhoz, hogy hozzászokjon a közelgő változások gondolatához. Ennek ellenére már az elejétől kezdve, fokozatosan teszi tönkre a közeledő indulás perspektívája rendezett és aprólékosan megtervezett életét. Az igazi krízis azonban csak akkor következik el, amikor ténylegesen ott kell hagynia az országot. A „Batory” hajó orrán állva Ewa arra jött rá, hogy abban a pillanatban, amikor a hajó fedélzetére került, véget ért fiatalságának idilli korszaka: „Másnap reggel, amikor a szüleimmel meg a nővéremmel a hajó fedélzetén zsúfolódtunk össze, az égen néhány szürke tárgy körvonalát láttam. […] Montreal. Tényleg létezik, és felülmúlja mindazt, amit elképzeltünk róla. […] Véget ért a rövid közjáték a »Batory«-n – és vele együtt a gyermekkorom elbeszélése.”26

Az első hónapok az óceánon túl nem egyszerűek a Wydra család számára. Az elején Ewa számára Kanada olyan idegen országként jelenik meg, amelyben még hosszú ideig nem lesz képes úgy érezni magát, mint otthon. Annak ellenére, hogy a gondtalan krakkói évekről való emléke egyre halványabb, Lengyelország még mindig „univerzumának központi pontja”. Annál nagyobb a hősnő csalódása, amikor egy tanítási órán az iskolában kiderül, hogy osztálytársai nem is tudják, hogy egy olyan ország, mint Lengyelország, egyáltalán létezik. Ennek az eseménynek a hatására a kislány arra jön rá, hogy nincs más választása, mint megpróbálni alkalmazkodni az új helyzethez.

Ugyanebben az iskolában történt még egy esemény, ami fontos a főszereplő identitásának dilemmái szempontjából. Az első napon, mielőtt még Ewát és húgát bemutatták volna az osztálynak, a tanító néni úgy módosította a nevüket, hogy kiejtése ne legyen túl nehéz kanadai osztálytársaik számára. És így Ewa Evává vált, Alina viszont – Elaine-né. A főszereplő számára ez a változás egyet jelentett korábbi, aránylag stabil identitásának az elvesztésével. Eva nem volt Ewa, éppúgy, ahogy Elaine nem volt Alina. Az új nevek névadási aktusa által a kislányok elveszítették a történelmüket, nem voltak többé képesek arra, hogy azonosítsák magukat saját magukkal, és rá voltak kényszerítve arra, hogy újraépítsék az „én”-jüket.

„Lengyel nevünk nem vonatkozott ránk, egyszerűen saját magunknak a része volt, mint a szemünk vagy a kezünk. Azok az új kifejezések, amelyeket egyelőre nem tudjuk kiejteni se, nem mi vagyunk, hanem azonosító táblák, testiségmentes jelek […] Visszamegyünk a helyünkre ismeretlen arcokkal teli termen keresztül, új nevekkel felruházva, amelyek miatt azt érezzük, hogy idegenek vagyunk a saját szemünkben.”27

Az identitás elvesztésének aktusa tehát a nyelven keresztül történt meg. A lengyel nyelv, amely addig az egyetlen médium volt, s amelynek segítségével Ewa képes volt leírni a világot, Kanadában használhatatlannak bizonyult: „A lengyel nyelv ebben a rövid időszakban visszaesett és elszáradt, mert hasznavehetetlen volt. Szavai nem illenek az új élményeimhez, az új tárgyakhoz és az arcokhoz vagy akár a levegőhöz, amelyet belélegzek a nap folyamán.”28

Ugyanakkor az angol nyelv sem volt képes betölteni ezt a funkciót, mivel hosszú ideig idegen maradt a szó szoros értelmében. A szereplő tehát a két nyelv közötti „senkiföldjén” találta magát, mivel egyik nyelv sem tudta kifejezni az érzelmeit és leírni a tapasztalatait. Ennek a „nyelvi szuszpenziónak” a legjobb bizonyítéka az a dilemma, amelyet a naplóírás okozott számára. Ewa azon gondolkozott, milyen nyelven kéne írnia naplóját. Végül az angol mellett döntött, mivel a lengyelt a múlt nyelvének tekintette, amelyben már nem volt képes kifejezni magát teljes mértékben. Ugyanakkor azonban, az ilyen típusú szövegekre jellemző egyes szám első személyű elbeszélés helyett, érdekes módon, az egyes szám második személyű narrációt választotta. Saját magáról írt tehát, de úgy, mintha valaki másról írt volna. Ennek a bizarr döntésnek az oka kétrétű. Egyrészt életének ebben a szakaszában Éva nem tudott azonosulni önmagával, másrészt félt attól, hogy új identitása fenyegetni fogja korábbi, megszokott „én”-jét. Különben is, ezek az aggályok kanadai élete kezdeteitől kísérték őt, és újra és újra jelentkeztek, például a harvardi barátaival vagy a New York Timesban vele együtt dolgozó kollégaival való beszélgetésekben több alkalommal is szóba hozta ezt a problémát.

A könyv harmadik, utolsó része Ewa életének azt a szakaszát meséli el, amikor a fiatal nő megérkezik egy „új világba”, az Egyesült Államokba, azaz először Texasba, azután a Harvard Egyetemre, végül pedig New Yorkba. A könyvnek ebben a részében Ewa már egy érett, független nő, aki tisztában van önmagával. A hosszú évekig tartó transznyelvű térben való élet után megtalálta a viszonylagos nyugalmat. A lengyel gyermekkorának a nyelve maradt, miközben az angol vált azzá a nyelvvé, amely képes volt leírni „felnőtt tapasztalatait”:

„Amikor most saját magammal beszélek, angolul beszélek. Az angol az a nyelv, amelyen felnőttem, amelyen kedvenc filmjeimet láttam, olvastam kedvenc regényeimet és énekeltem Janis Joplin zenéjére. […] Ha az anyanyelvemen igyekeznék beszélni magammal, a beszélgetés nehezen menne, és tele lenne angol kifejezésekkel.”29

Ewa úgy dönt, hogy a mának fog élni, élvezni az életet, amennyire csak lehetséges, anélkül, hogy visszanézzen: „Annak tudata, hogy van jövőm, visszatér, mint egy áldás, hogy egyensúlyozza a korábbi veszteség érzését. […] Az idő úgy lüktet a véremben, mint egy folyó. Ennek a nyelve elegendő. Itt és most vagyok.”30

II .

Egy migráns identitásának a keresése a fő témája Terézia Mora Nap mint nap31 c. regényének is. A könyv főhőse Abel Nema – a fegyveres konfliktus alatt álló, három határ közelében lévő S. nevű kisvárosból származó illegális migráns, fordító és tanár. Az iskola elvégzése után „B.”-be kerül – egy másik meghatározhatatlan városba, amely nagy valószínűséggel Nyugat-Európában található. Az akció helyére és idejére vonatkozó információk azonban nincsenek megadva a szövegben explicit módon. Épp ellenkezőleg, a regény harmadik személyű elbeszélője igen takarékos ebben a tekintetben, és a narráció az első, bevezető mondatokban egy kivételesen lakonikus állításra korlátozódik: „Az időt nevezzük így: most, a helyet nevezzük így: itt. […] Város, annak is valamelyik keleti kerülete. […] Egy koraőszi szombat reggel […]”32.

Ugyanennyire rejtélyesek azok a körülmények, amelyekben bemutatkozik a főszereplő. Három munkásnő találja meg őt, amikor, mint egy denevér, fejjel lefelé lóg egy nyújtón. A lába ezüst ragasztószalaggal van becsavarva, feje köré egy fekete kabátot tekertek. Kórházba szállítják, ahol mesterséges kómában tartják, amíg ki nem derítik, hogy „mi van az agyával”.33

Ettől a pillanattól kezdve lassan megismerjük a főszereplő életének a történetét. Az eseményeknek a bemutatása azonban nem szokványos módon zajlik, mivel a cselekmény teljes dekomponálásával van dolgunk: a többszálú történet nem kronológiai sorrendben fut, és számos visszatekintés található benne. A narráció többségében egyes szám harmadik személyű, bár ez nem az egyetlen elbeszélőtechnika, amelyet használ az írónő. A regényben olyan részletek találhatók, amelyekben egy igazi „narratív hibriddel” van dolgunk. Ennek következtében a szöveg többszintű és többhangú, sőt néha olyan benyomást kelt, mintha kaotikus, rendetlen és rendezetlen lenne. Az elég gyakran megjelenő párbeszédek némely esetben be vannak építve a szövegbe, máskor viszont el vannak tőle választva, de látszólag a legkisebb következetesség nélkül:

„Mit képzelt (Abel). Beszélgetést kezdeményezni, egy valahol fölszedett bolondokházas viccel jópofáskodni, aztán még azt is: Hogy hívnak? Nyilván nem képzelt semmit. Csak mostanában sokat beszélgetett gyerekekkel, és jól működött.

Bármit kérdezhetek, csak oroszul kell tennem, mondta Omar bizalmasan a nagypapájának.
Bármit, tényleg?
Bármit, ami eszembe jut.
És válaszol is?
Amennyire meg tudom ítélni…
Hm, mondta Alegria. (Mi tagadás, kicsit féltékeny vagyok.)

De ez itt, mire volt jó? Eleinte megmagyarázhatatlan módon szinte otthonosak a káromkodások, brutális játékok. Később jönnek a kellemetlen következmények, hazáig követik az embert, anyádpicsáját firkálnak a hentesüzlet ablakára. Annyira normálisnak néz ki, mondta Mercedes évekkel később, ezért eltart egy darabig, mire észreveszi az ember, hogy valójában mágnesként vonz magához mindent, ami különös, nevetséges vagy szomorú. Ha a sorsod egyszer kizökken a kerékvágásból, rajtad a jel, mondta Kinga. Ő csak mosolygott, mint aki hitetlenkedik. Ezúttal ő maga volt az, aki észrevette, ahogy elindult felé valami, és próbál kitérni az útjából.”34

Az idézett szakaszban összesen öt szereplő beszél, rajtuk kívül pedig a harmadik személyű elbeszélő is. Az első négy mondat az elbeszélőé, aki arról számol be, hogy mit gondol Abel. Ezután a szöveg simán átalakul egy Omar és a nagypapa, Alegria közötti párbeszéddé, miközben a nagypapa gondolatai zárójelbe kerülnek. A következő három mondatról nehéz eldönteni, hogy ki mondja őket: Abel vagy a narrátor. Utána beszél még Mercedes, Abel felesége, továbbá Kinga, a keresztanya. Végül is az idézett részlet végén megint csak a narrátor hangját halljuk, amely arról számol be, hogy mi lesz a történet folytatása.

A regény több mint felének a szerkezete olyan, mint egy labirintus, amelyből képtelenek leszünk kijutni. Kétes segítség az elveszett olvasó szempontjából a szövegnek fejezetekre való osztása is. A regénynek keretes szerkezete van – a „0” c. fejezettel kezdődik és fejeződik be, amely különböző szempontokból ugyanazt az eseményt mutatja be: Abel megverését.

A többi szöveg hét nagy fejezetre osztódik, amelyek római számokkal vannak megjelölve, továbbá ötvennégy kis alfejezetre, amelyeknek a címei nagyon különbözőek. Nehéz egyértelműen megalapítani, hogy mi alapján adta az írónő ezeket a címeket. Formai szempontból néhány közülük nagyon rövid mondat és kérdés (pl. „Mi volt a kérdés?”, „Hogy mi ez”, „Honnan, hová”, „Mit képzelsz, ki”), többségük viszont vagy hiányos mondat (pl. „Zsákutcánk fölött az ég”, „Ellenőrzés alatt”), vagy egyetlen szó, név (pl. „Éjszaka”, „Játékok”, „A kullancs”, „Eka”, „Carlo”, „Abel”, „Omar”). Az egyetlen közös pontjuk az, hogy kivételesen tömörek és lakonikusak. Ez egyenes arányban áll a főszereplő beszédmódjával, aki annak ellenére, hogy tíz nyelven beszél, a történet során igen ritkán szólal meg, és csak akkor, ha valóban szükséges. A regény speciális „meandrikus” szerkezete, amelyről az előbb esett szó, szintén a főszereplő állandó elveszettségének állapotára utalhat (szó szerinti és átvitt értelemben is).

„Milyen ez a név?” – kérdezi a főszereplőt egy cigány gyerek. „Héber” – válaszol. Abel egy bibliai név, Ádám és Éva második gyerekének a neve (az első gyerekük Káin volt), az első ember, aki Isten szerint megváltásra volt méltó. Teológiai szempontból Abel Krisztus ószövetségi szimbóluma. Akárcsak Krisztus, pásztor volt, és mint Krisztus, Istennek ajánlotta fel a lehető legértékesebb áldozatot – saját magát (Káin megölte őt). Az, hogy a Mora-regény főszereplőjének éppen ez a neve, természetesen nem véletlen. A Nap mint nap c. regény Abelje szintén egyfajta mártír, aki különbözik a többiektől, és szélsőséges érzéseket kelt az emberekben. Úgy, mint Krisztus esetében, van, aki szereti őt (Mercedes, Omar, Kinga), és van, aki utálja. Egyrészt vonzza az embereket, másrészt taszítja. Ebben a kontextusban különösen sokatmondó a regény utolsó jelenete. Ez azokat az eseményeket írja le, amelyek következtében Abel abba az állapotba került, amelyben a könyv első jelenetében található. Amikor csodával határos módon túléli a banda támadását, harminchárom éves, péntek van, a sérülések következtében a mellkasából vérzik, és három nő talált rá, ahogy fejjel lefelé lóg a nyújtón. A felsorolt elemek mindegyike kétségtelenül a keresztre feszítés metaforájára utal, és egyértelműen úgy mutatja be Abelt, mint egy kiválasztottat – egy több értelemben is különleges, de tragikus személyiséget.

Abel Nema szökőévben született Mira és Andor Nema fiáként. Édesapja elhagyta a családját, amikor Abel még gyerek volt. Ettől a pillanattól kezdve Mira és Abel élete apjuk keresésére koncentrálódik. Végeredményben azonban Abel egyedül találja meg őt sok évvel később, amikor közvetlenül az érettségi után meglátogatja az apa egyik szeretőjét – egy „Bora nevű asszonyt”. A találkozás alatt megtörtént események kulcsfontoságúak a regény további menetének szempontjából. A Boránál töltött éjszaka alatt gázszivárgás következtében mérgezést szenvedett és kórházba került. Amikor a háromnapos kóma után felébredt, egy teljesen új állapotban találta magát: „Hogy ez alatt a három nap alatt mi ment végbe Abel Nema agyában, nem lehet pontosan megállapítani. […] Olyasmi, mint amikor Valaki addig tologatja a képkirakó kockáit, amíg össze nem áll egy teljesen új kép. Addig rendezkedett, addig rendeződött át Abel Nema odáig minden tantárgyból egyformán tehetséges és érdeklődés nélküli értelmének labirintusa, amíg minden, ami korábban bármi szerepet játszott […] összezsúfolódott valami titkos faliszekrényekben, ő pedig kiüresedve készen állt a tudás egyetlen tárgyának: a nyelvnek felvételére. Ez a csoda esett meg Abel Nemával.”35

A baleset következtében Abel elveszítette íz- és irányérzékét, ugyanakkor megszerezte az idegen nyelvek tanulásának csodálatos képességét. Ez megnyitja előtte az utat az ún. normális élethez. Elkezdi a doktori tanulmányokat és a „B.”-ben található egyetemen dolgozó Tibor nevű professzornak a segítségével ösztöndíjat kap. Négy évvel később már tíz nyelvet sajátított el, tanárként és tolmácsként kezd el dolgozni, valamint összeházasodik Mercedesszel. Ugyanakkor az életében semmi nem megy úgy, ahogy kellene. Nyelvtudásának ellenére még mindig alig beszél másokkal. Az egyetlen ember, akivel képes kommunikálni, Omar – Mercedes fia. Különben is a kommunikációval kapcsolatos nehézségek bele vannak írva a nevébe: Nema, azaz néma. A regényben csak egyszer jut szóhoz hosszabb ideig, paradox módon akkor, amikor fizikailag nem tud kiadni egyetlen hangot sem. A gyógyszer szedése után delíriumos állapotba kerül, mialatt alszik. Ekkor néz szembe traumáival, amelyek addig megakadályozták stabil identitásának a kialakítását. Az egyik Illia nevű iskolatársával áll összefüggésben, akibe Abel szerelmes volt, de szerelme viszonzatlan maradt. A másik pedig édesapjával, aki annak ellenére, hogy fizikailag nem volt jelen az életében, mindvégig integráns része maradt. Vele, apja tizenkét szeretőjével és édesanyjával folytat párbeszédet az utolsó előtti, számozatlan „Középpont” c. fejezetben. Közben bíróság36 elé kerül, amelynek döntenie kell, hogy vajon van-e joga az élethez. A fejezet az Abel és Illia közötti párbeszéddel fejeződik be, ami azt jelzi, hogy Abelnek legalább részben sikerült legyőznie traumáit: „Hát megérkeztem a tökéletes szélcsendben. Sóhajtok, hogy érezzem: a könnyűséget a mellkasomban. Most minden könnyű. Már nem vagyok gipszbe öntve, sem betonba, nem bolyong többé a sárgolyónyi agy a zegzugokban, érzem és kimondom: Életem hamarosan véget ér. Évtizedem a pokolban letelt.”37

***

Az elemzett művek fő témája a migráció tapasztalata, valamint a másság és a kizárólagosság megbélyegzése, amellyel a fenti regények szereplői kénytelenek szembenézni. Mind Hoffman, mind Mora szereplői számára identitásuk fő forrása a nyelvben található. A Lost in Translation c. könyvben Ewa hosszú ideig az angol és a lengyel nyelv között vergődik. Krakkóból, idillikus gyermekkorának a városából, amelyet „paradicsom”-nak nevez, Kanadába vándorol ki, ahol nem képes meghatározni identitását. Azonban végeredményben, a regény végén olyan „új világba” kerül, amelyben hosszú évek után végre elkezdi úgy érezni magát, mint otthon.

A migráció problematikájával szembenéző Ewa Hoffman-regény egy a sok közül. Ugyanez a téma más transznyelvű írónők könyveiben is megjelenik: pl. Agota Kristóf Az analfabéta c. önéletrajzi elbeszélésében, Melinda Nadj Abonji Galambok röppennek föl c. regényében, valamint Ilma Rakusa Rengeteg tenger c. művében. Ezeknek a könyveknek a kontextusában Terézia Mora regénye különleges, formabontó alkotás. A migrációs szövegekben nagyon gyakran használt önéletrajzi narráció helyett a németül író szerző létrehozott egy teljesen fiktív karaktert. Ráadásul, annak köszönhetően, hogy a könyvben nincsenek közvetlen utalások arra, hogy hol és mikor történnek az események, a Nap mint nap egy univerzális történet, a főszereplője pedig sajátos everyman – akinek komplikált sorsa (legalább elméletileg) bármilyen más migránsnak a sorsa lehetne.

Furcsaságuk ellenére Abel Nema problémái elég tipikusak, ha összehasonlítjuk azokat egy átlag bevándorló problémáival. Mora szereplője egy „másik”, aki nem képes kommunikálni az emberekkel, küszködik a megértés hiányával és a kirekesztettséggel. A regény legnagyobb előnye az, hogy Mora szereplőjének a mássága nemcsak mint téma jelenik meg, hanem beépül a szöveg szerkezetébe és narrációjába. A regény bonyolult szerkezete, a kronológia hiánya, valamint a szöveg többhangúsága és többszintűsége mind a főszereplő elveszettségét és nincstelenségét tükrözi.

Bibliográfia

  • Bánk Zsuzsa, Az úszó, Bp., Kossuth Kiadó, 2002.
    –, Die hellen Tage, Frankfurt am Main, S. Fischer Verlag, 2011.
    –, Heißester Sommer, Frankfurt am Main, S. Fischer Verlag, 2005.
  • Biendarra Anke, Terézia Mora, Alle Tage: Transnational Traumas = Emerging German Language
    Novelist of the Twenty-First Century, szerk. Marven Lyn, Taberner Stuart, Camden
    House, Rochester, New York, 2011, 46–61.
  • Brookner Anita, Hotel du Lac, London, Jonathan Cape, 1984.
  • Bruck Edith, Ki téged így szeret, Bp., Európa Könyvkiadó, 1964.
  • Chocas Viviane, Magyar bazár, ford. Pacskovszky Zsolt, Bp., Palatinus, 2007.
    Czykwin Elżbieta, Misiejuk Dorota, Dwujęzyczność i dwukulturowość w perspektywie psychopedagogicznej,
    Białystok, Trans Humana, 1988.
  • Dobiegała Anna, Historia Czarnego Człowieka, Portret, nr 22/2006.
    Hoffman Eva, Lost in Translation: Life in a New Language, London, Penguin Books, 1990.
  • J. Győri, László, A magyar lett a privát nyelvem. Interjú Terézia Mora írónővel, Élet és Irodalom,
    2013, LVII. évfolyam, 43. szám.
  • Janeczek Helena, Lezioni di tenebra, Milan, Arnoldo Mondadori Editore, 1997.
  • Janeczek Helena, Le rondini di Montecassino, Parma, Guanda, 2010.
  • Kovács Kati, Paprikás rapszódia, ford. Király Hajnal, Bp., Nyitott Könyvműhely, 2009.
  • Kristof Agota, A nagy füzet, ford. Bognár Róbert, Bp., Magvető, 1989.
    Uő, Trilógia, ford. Bognár Róbert, Bp., Magvető, 1996.
    Uő, Az analfabéta, Önéletrajzi írások, ford., utószót írta Petőcz András, Bp., Palatinus, 2007.
  • Lipińska Ewa, Język ojczysty, język obcy, język drugi: wstęp do badań dwujęzyczności, Kraków,
    Wydawnictwo Uniwersytetu Jagiellońskiego, 2003.
    Między językami, kulturami, literaturami. Polska literatura (e)migracyjna w Berlinie i
    Sztokholmie po roku 1981. Tom 22 z Stockholm Slavic Papers, szerk. Teodorowicz-Hellman
    Ewa, Gesche Janina, Brandt Marion, Stockholm: Stockholms universitet, Slaviska
    institutionen, 2013.
  • Mora Terézia, Nap mint nap, Bp., Magvető Könyvkiadó, 2006.
  • Nadj Abonji Melinda, Im Schaufenster im Frühling, Bern, Ammann, 2004.
  • Nadj Abonji Melinda, Galambok röppennek föl, Bp., Magvető, 2012.
  • Navracsics Judit, A kétnyelvű gyerek, Veszprém, Pannon Egyetemi Kiadó, 2012.
    Parizeau Alice, Les lilas fleurissent à Varsovie, Montréal, Les Éditions Pierre Tysseyre,
    1981.
  • Psychologiczne aspekty dwujęzyczności, szerk. Kurcz Ida, ford. Ciechanowicz Anna et
    al., Gdańsk, Gdańskie Wydawnictwo Psychologiczne, 2007.
  • Rakusa Ilma, Rengeteg tenger, Bp., Magvető, 2011.
  • Sakson Andrzej, Migracje w XX wieku = Wędrówka i etnogeneza w starożytności i w średniowieczu,
    szerk. Salomon Maciej, Strzelczyk Jerzy, Kraków, Wydawnictwo Uniwersytetu
    Jagiellońskiego, 2004, 441–456.
  • Stachniak Ewa, Necessary Lies, Toronto, Dundurn, 2000.
    Uő, Garden of Venus, New York, HarperCollins Publishers Ltd, 2005.
    Uő, The Winter Palace, New York, Bantam, 2012.
    Uő, Empress of the Night, New York, Bantam, 2014.
    Uő, The Chosen Maiden, Canada, Doubleday, 2017.
  • Welsch Wolfgang, Transculturality: The Puzzling Form of Cultures Today = Spaces of Cultures:
    City, Nation, World, szerk. Featherstone Mike, Lash Scott, London, Sage, 1999, 194–213.

*

1 Sakson Andrzej, Migracje w XX wieku = Wędrówka i etnogeneza w starożytności i w średniowieczu, szerk. Salomon Maciej, Strzelczyk Jerzy, Kraków, Wydawnictwo Uniwersytetu Jagiellońskiego, 2004, 441.

2 Uo.

3 Erről a témáról lásd: Między językami, kulturami, literaturami. Polska literatura (e)migracyjna w Berlinie i Sztokholmie po roku 1981. Tom 22 z Stockholm Slavic Papers, szerk. Teodorowicz-Hellman Ewa, Gesche Janina, Brandt Marion, Stockholm: Stockholms universitet, Slaviska institutionen, 2013.

4 Eva Hoffman (1945) – 1989-ben publikálta első önéletrajzi regényét Lost in Translation címen, amelynek az elemzése ennek a tanulmánynak a tárgya lesz. Ezen kívül nyolc prózakötet szerzője.

5 Ewa Stachniak (1952) – több díj tulajdonosa, öt bestsellerregény szerzője: Necessary Lies [Szükséges hazugságok] (2000), Garden of Venus [Vénusz kertje] (2005), The Winter Palace [Téli palota] (2012), Empress of the Night [Az éjszaka császárnője] (2014), The Chosen Maiden [A kiválasztott leányka] (2017).

6 Alice Parizeau (1930–1990) – öt prózakötet szerzője, köztük a díjnyertes Les lilas fleurissent à Varsovie [A liliomok Varsóban virágoznak] (1981).

7 Anita Brookner (1928–2016) – több mint húsz regény szerzője. Hotel du Lac c. könyvéért 1984-ben Booker Prize díjat kapott.

8 Helena Janeczek (1964) – könyvei közül a legismertebbek közé a Lezioni di tenebra [Sötétség órái] (1997) (Bagutta Opera Prima díj) és a Le rondini di Montecassino [Montecassinói Fecskék] (2010) (Premio Napoli díj) c. regényei tartoznak.
9 Zsuzsa Bánk (1965) – két regény és egy elbeszéléskötet szerzője: Az úszó (2002), Die hellen
Tage [Fényes napok] (2011), Heißester Sommer [A legmelegebb nyár] (2005).

10 Viviane Chocas (1962) – két könyv szerzője: Bazar Magyar [Magyar bazár] (2006, magyar
kiadás: 2007) és Je vais beaucoup mieux que mes copains morts [Sokkal jobban vagyok, mint
a meghalt barátaim] (2012).

11 Kati Kovács (1962) – tíz képregény szerzője, közülük az egyik magyarul is megjelent: Paprikás
rapszódia (2009).

12 Melinda Nadj Abonji (1968) – két prózakötet szerzője: Im Schaufenster im Frühling [Tavasszal
a kirakatban] (2004), Galambok röppenek fel (2012). Ez utóbbi regény 2010-ben megkapta az
év legjelentősebb német nyelvű regényéért járó Német Könyvdíjat és a Svájci Könyvdíjat is.

13 Agota Kristof (1935–2011) – 1986-ban jelent meg első regénye, A nagy füzet, 1996-ban pedig
A nagy füzetet is magába foglaló Trilógia című kötet. 2004-ben Kristof kiadta önéletrajzi könyvét
Az analfabéta címen.

14 Edith Bruck (1932) – Olaszországban ismert és elismert írónő. Huszonkét prózakötetet adott
ki, köztük a Ki téged így szeret c. regényt (1959), amelyben először foglalkozik a holocaust
témájával.
15 Ilma Rakusa (1946) – több próza- és verskötet szerzője. Rendszeresen publikál magyar irodalmi
folyóiratokban. Mehr Meer című regénye, amely a legismertebbnek számít, Rengeteg tenger
címen jelent meg magyarul 2011-ben.

16 Terézia Mora (1971) – elismert, több jelentős díjjal rendelkező írónő és fordító. Öt prózakötetet
adott ki. A második Nap mint nap címen jelent meg magyarul 2006-ban.

17 Érdemes megjegyezni, hogy egyes kutatók szerint (pl. Anke S. Biendarra) Mora nem transznyelvű,
hanem „csak” transznemzeti írónő. Erről lásd: Biendarra Anke, Terézia Mora, Alle
Tage: Transnational Traumas = Emerging German-Language Novelist of the Twenty-First Century,
szerk. Lyn Marven, Stuart Taberner, Camden House, Rochester, New York, 2011,
46–61.

18 J. Győri, László, A magyar lett a privát nyelvem. Interjú Terézia Mora írónővel, Élet és Irodalom, 2013,
LVII. évfolyam, 43. szám.

19 A kétnyelvűség témájában lásd pl.: Lipińska Ewa, Język ojczysty, język obcy, język drugi: wstęp do badań
dwujęzyczności, Kraków, Wydawnictwo Uniwersytetu Jagiellońskiego, 2003; Czykwin Elżbieta, Misiejuk
Dorota, Dwujęzyczność i dwukulturowość w perspektywie psychopedagogicznej, Białystok, Trans
Humana, 1988; Navracsics Judit, A kétnyelvű gyerek, Veszprém, Pannon Egyetemi Kiadó, 2012;
Psychologiczne aspekty dwujęzyczności, szerk. Kurcz Ida, ford. Ciechanowicz Anna et al., Gdańsk,
Gdańskie Wydawnictwo Psychologiczne, 2007.

20 Ennek keretében fontos megjegyezni azt is, hogy egy interjúban Mora azt nyilatkozta, hogy a német az
ő „felnőtt nyelve”, hangsúlyozva annak szerepét szellemi függetlenségének a megszerzésében: „Azt hiszem,
hogy amikor németül beszélek, vissza tudom utasítani azt a béklyót, amelyet még gyerekkoromban
tettek rám”: Dobiegała Anna, Historia Czarnego Człowieka, Portret, nr 22/2006. (Saját fordítás.)

21 A kétnyelvűség jelenségének kutatásai azt mutatják, hogy azok a nyelvek, amelyek érintkezésben vannak
egymással, befolyásolják egymást. Az érintkezés eredményei lehetnek az ún. transzfer, az interferencia,
a kölcsönzés, a kódok átkapcsolása és az internyelv. Erről a témáról lásd: Lipińska Ewa, Język ojczysty…, i. m.

22 Trepte Hans Christian, W poszukiwaniu innej rzeczywistości = Między językami, kulturami, literaturami…,
i. m., 85. (Saját fordítás.)
23 Welsch Wolfgang, Transculturality: The Puzzling Form of Cultures Today = Spaces of Cultures: City, Nation, World, szerk. Featherstone Mike, Lash Scott, London, Sage, 1999, 194–213.

24 Hoffman Eva, Lost in Translation: Life in a New Language, London, Penguin Books, 1990. (Az idézeteket saját fordításban közlöm.)

25 Uo., 27.
26 Uo., 88.
27 Uo., 105.
28 Uo., 128.

29 Uo., 272.

30 Uo., 280.

31 Mora Terézia, Nap mint nap, Bp., Magvető Könyvkiadó, 2006. (Ford. Nádori Lídia)

32 Uo., 9–10.
33 Uo., 10.
34 Uo., 222–223.
35 Uo., 88–89.
36 Anke S. Biendarra jogosan veszi észre, hogy ez a jelenet világos utalás a Szlobodan Milosevics elleni eljárásra. Abel egy golyóálló üvegből készült fülkében ül, saját kérésére nincs ügyvédje, és tömeges nemi erőszakban való részvétellel vádolják: Biendarra Anke, Terézia Mora, Alle Tage…, i. m.

37 Mora Terézia, Nap mint nap…, i. m., 488.