Bödecs László: Időjárás-jelentés. Oravecz Imre Távozó fa című kötetéről (kritika)

„A költők öregkori munkásságát //
fiatal kritikusok értékelik” (29.)

„Tévéből, rádióból, újságból // már csak az időjárás-jelentés érdekel” (15.) – olvashatjuk Oravecz Imre 2015-ös kötetének Tájékozódás című versében. A Távozó fában megkonstruálódó, a kötet más kijelentéseiben nyíltan költőként, íróként bemutatott lírai én ars poétikus kijelentése ez, mely programszerűen meghatározza a könyv nagy részében fellelhető versek képanyagát, erős gesztusértékével jellemzi megszólalásmódját is. „ha tudni akarom, // hogy jelen van-e még a Gonosz a világban, // csak embertársaim arcára nézek.” – szól a kötetre egyébként jellemző formájú, rövid vers második fele. Ebben a rövidkében tulajdonképpen egyértelmű kijelentések formájában ott van minden, amit ez a könyv sok versében tovább- és tovább ragoz, a továbbiakban is fellelhető verstípusok seregszemléje is lezajlik e pontig, innentől halmozást tapasztalunk, kis, szinte egyhelyben tett lépéseket. Mégsem mondhatnánk, hogy a felvonultatott, lényegében mozdulatlanságot tükröző versanyag (végül) unalmas lenne, hogy a mikromegfigyelések, az újra és újra kimondott halálközelség (-félelem, -vágy), az emberek iránti vissza-visszatérő rezignált hangon megszólaltatott csalódottság ne árnyalnák, ne tennének sokszor újat az egészhez (azért sajnos számos kivétellel) – épp abban rejlik e könyv kifejező erejének java, hogy a költő már az elején súlyos, visszavonhatatlan kijelentéseket tesz, és reflektáltan újra- és újra ezekhez tud csak visszajutni („már mindenről ugyanaz jut az eszembe.” [73.]), így vonja bele olvasóját a megjelenített öregségbe, öregség-érzetbe.

Oravecz Imre kötete súlyos számvetés, a közelgő halál nyomása, lehetséges formái, az addig eltöltendő napok egyformasága, a magány és a múlt erősen megválogatott elemeinek fokozatos visszaidézései alkotják. Olyan fokú kendőzetlen vallomásosság érződik belőle, hogy nehéz is megkonstruálódó lírai énről beszélni, vagy hasonló távolító nézőpontokat alkalmazni, egyszerre érezzük úgy, mintha egy véletlenül nyilvánosságra jutott személyes naplót olvasnánk, ugyanakkor tetten érjük a nagyfokú szerkesztettséget, a szövegek mögötti tudatos költészetet. Ezek a versek sokat építenek a zárlatokra, az addig felvázolt tájképek, hétköznapi jelenetek sokszor szentenciózus kijelentésekkel érnek véget, vagy rendre csavarnak egyet az addig elhangzottak jelentésén, megfejtik, kimerevítik a felépített képet („mint amilyenné a helyén létesített kert vált, // mikor az új tulajdonos felhagyott a műveléssel.” [46.], „mind vannak valahol, és figyelnek.” [47.]). A költői eszközök, a versek szerkezetei már felismerhetőek Oravecz korábbi költészetéből, nem alkalmaz azoktól merőben eltérő megoldásokat, objektív leírásokra támaszkodik, pontos mondatai, prózaszerű versnyelve mégis rejtenek a háttérben emelkedettséget, a táj elemei, az emberi környezet objektumai is szimbólum-értéket, metaforikus többlettartalmat vesznek fel, maga a kijelentés is, melyet az időjárás-jelentésről tesz a költő, utalásképpen működik, mint a versek nagy részét uraló, környezetről tett megállapítások meta-szimbóluma. Oravecz hetvenes évek végi kötete az Egy földterület növénytakarójának változása, mind a versszerkezetek, mind tematikája terén előképe ennek a legújabb a verseskönyvnek. Hogy ne vigyen minket túl messze az eddigi életmű darabjainak összehasonlító vizsgálata, csak egy-két nagyon szembetűnő párhuzamra hívnám fel a figyelmet, mint a Helyreállítás és az említett korábbi kötet Támpontok a gyermekkor módosításához című versek köztire, láthatjuk a számozott mondatokkal való építkezést, valamint az egyértelmű tematikai referencialitást. Csakúgy, mint a Látkép és az Action gratuite versek esetében, előbbi a versformában, utóbbi pedig tematikájában hordozza A régi Szajla című hetvenes évekbeli opusz örökségét. A hasonlóság mellett ugyanakkor látszik a különbség is, mely ezt a kötetet maivá teszi, s megkülönbözteti Oravecz korai költészetétől. Ahogy már említettem, főleg a verszárlatokban az objektív megállapítások helyett a szubjektív kijelentések, pontosabban egyéni félelmek, szentenciák – olykor már-már didaktikusságba fordulva – dominálnak.

Addig működik ez a szerkesztésmód, míg valóban tartalmasak ezek a visszavonhatatlan kijelentések, ám néhol, különösen, ahogy egyre haladunk a kötet rendkívül hosszú (százoldalas), első részében egy idő után a puszta didaktikusság lép előtérbe, néhol siránkozásnak érezzük az untig ismételt, kiüresedő (vagy szándékosan üres?) mondatokat. Az addigi három ciklus tagolása látszólagosnak tűnik, a versek egybefolynak, egyetlen nagy egységet alkotnak. Jó példa lehet erre a címadó vers (Távozó fa) és a mellette álló Reménytelen küzdelem verspár. Míg előbbi kivetíti a lírai én világát egy újabb időjárás-jelentésbe, és ettől a metaforikus kapcsolatok révén többletjelentések, mondhatni költészet keletkezik az utóbbi vers ismétlése, naplóbejegyzés jellegű enumerációja a kötetben már korábban is részletezetteknek: „először egy nagy oldalága sorvadt el, // aztán aggkori elmezavar lépett fel nála” (88.); vö.: „rendszeresen kontrolláltatom a prosztatámat, // ősszel influenza-védőoltást adatok magamnak” (89.).

A kötetet az ellaposodástól a két végső, jól bevezetett és önmagában is valóban egységet alkotó ciklus menti meg, és azok teszik helyére az addigi halmozást. „Egész életemben kerestem, // és a fiaimban találtam meg.” (25.), szól a Társ című vers első sora, mellyel már korán megágyaz az egész Matyi ciklusnak, mely, ha személyesség terén nem is, de tematikája révén váltást hoz a könyvben, üdítő eltérést, a veszteség-érzet, a halálfélelem itt már egy másik emberrel való relációban kreálódik tovább, ezáltal újra sikeresen torokszorongató érzéseket keltve olvasójában. A ciklusban említésre kerül a fiatalabb gyermek madaras könyve, mely a kedvence, valamint a lírai én gyermekkora is rekonstruálódik ebben a momentumban. Így az igen szép, újabb váltást hozó Madárnapló ciklus, mely a Tavasz című verssel végződik („akárha lábadozó örvendezett volna, // ki súlyos betegségen esett át.” [154.]) is egyértelműen, de finom kézzel formálva vezetődik be. A kötet sok töltelékverse, és az ezek miatt érződő rosszul súlyozottsága ellenére is (vagy éppen emiatt?), bevon a megjelenített állapotba, ahogy azt már említettem. A váratlan ígéret, amit a sokat ismételt magányosság, az alapvető sötét hangulat nem implikálnak, lehengerlően hat olvasójára, ez maga a feltámadás lehetősége, mely igen finoman, pusztán az örökítés, az apa-fiú kapcsolat körüljárása során konstruálódik meg, de valahol a néha eltűnő transzcendens gondolkozás miatt, az ószövetségi áldásadás motívumát, vagy magát a feltámadás ígéretét is asszociációs körébe vonja.

Azt nem tudom megítélni, hogy az elért hatáshoz, hogy súlyos reménytelenségben lássunk meg valami igazán szépet, valóban kellett-e egy ilyen hosszú első rész, különösen, hogy tényleg változó színvonalon szólnak a beválogatott versek, s gyakran ugyanazt ismétlik. Az Oravecztől választott mottó jó előre felvetette bennem is a kérdést, hogy érthetem-e valóban, bár a halálról alkotott fogalmaimat elég fejlettnek tartom, hogy milyen is öregen szembenézni ugyanazzal. Ahogy haladunk előre az első részben, már leginkább unalmasnak tűnt, ezt az érzetet szerencsésen aztán felülírja a végén elkövetkező váltás. A versek személyességét nehéz bírálni, hiszen a megszólaló álláspontja érezhetően az utolsó szó joga. Ezért is kerülhettek ebbe az amúgy is hosszú kötetbe még az összegyűjtött angol versek is, melyek nem igazán illenek bele, ráadásul nem is találtam közöttük (lehet, hogy pusztán közepes angoltudásom miatt) túl sokra értékelhetőt. Ami mégis bírálható az a lírai én számadásának egyoldalúsága, azt képzelnénk, ha valaki halálra készül, akkor nemcsak mások, de a maga bűneit is taglalja, nemcsak beszámol, meg is gyón, hiszen mindenkinek van mit. Az utolsó szó joga legjobb reményeink szerint így csupán túlzás volt, ebben a kicsit repetitív (itt-ott mind az életműbe, mind önmagába kissé belegabalyodó), ám mégis hatásos, korszerű megszólásmódot felmutató, és ami a legfontosabb, katarzist rejtő Oravecz-kötetben.

(Magvető, Bp., 2015)