Szászi Zoltán: Énekverseny menádokkal, avagy Orpheusz viszontagságai

Az én kórtársaim

Valamikor, amikor a lágy mezőkön még fényes szőrű birkák legelésztek, és mielőtt még nem dúlta végig a szépséges Trákia meredélyeit vad faunok fuvolázó csapata, mely azért vágtatott át az Olümposzt északról karoló rengetegeken, hogy a csillapodó erdősűrűség szélén mohát és epret szedő lányokra rátörjön, s ölüket feltárva, abba belemártva irdatlan dorongját egy szűz vérével mocskolja, azelőtt még szelíd béke volt a világban. Az istenek ebben a korban szívesen lenéztek a Földre, megvizsgálva az embereket, s keresve, hogy van-e köztük méltó arra, akinek halhatatlanságot adó isteni vérrel felfrissíthetik halandó földi vérvonalát. Mindig megakadt ilyen! Zeusz maga isteni fenségében, s mindenféle alakban szívesen és gyakran járt kegyeket gyakorolni, hol az égi világba, hol a földibe. Egyszer például annyira megtetszett neki Mnémoszüné, a letaszított titánok, Uranosz és Gaia lánya, hogy kilenc éjjelt ajándékozott neki. Kilencszer eresztette át a magját az isteni lányba. E hosszú nászból születtek a múzsák, s köztük Kalliopé, akit más nyelven szép szavúnak hívnak, s aki az epikus költészetnek lett múzsája az isteni rendelés szerint. Trákiában élt ez a csodás szépségű múzsa asszony, Kalliopé, ahol is Oiagrosz trák király hitvese lett, s az ő nászukból született minden idők legnevesebb dalnoka, Orpheusz. Ő az, ki a héthúros lírát oly csodás módon képes megszólítani, hogy a vadállatok megszelídülnek, a viharos tenger lecsillapodik, a zúgó folyók megfordulnak medrükben. Sorsát ennek a szép és okos dalnoknak, együtt a kedvesével, a szépséges Eurüdikével sokan megénekelték, így hát most nem ezt a mesét idézném meg. A történetemben a Hádészhoz visszaköltözött leány siratásától távolabb vagyunk már. A mesém abban az időben gomolyog ki a mitikus homályból, amikor Orpheusz egy énekversenyre érkezik. Mint isteni származású lénynek, neki mindig is lehetősége volt időutazóként bárhová és bármelyik korba eljutni. Legyen ez az énekversenyes este a keresztény időszámítás szerinti, az Úr születése utáni 2018-ik év. Helye pedig valahol egy nagy folyam partján épült oppidum. Ahol egy teremben, mely a dalnokok versenyére nyittatott meg, összegyűltek páran. Versengeni. S miként az ilyenkor szokásos, persze némelyek e dalnokok közül eljöttek ide kérkedni. Azzal, hogy hol, ki, s mennyiszer, s hányat, s kik előtt, mily, s mekkora sikerrel pengetett lantot az elmúlt esztendőben. Gyűltek a dalnokok, mert ilyen a vérszagot érző vadállat. Ha magánál szebbet s jobbat lát, fogcsikorgat, s vonyít. De folytatom, miért is érdekes ez. Orpheusz miatt!

Ki isteni vérű, az nem kérkedik semmi olyasmivel, mennyiszer s hány helyen pengette meg nemes szantálfából faragott, arannyal és elektrónnal kivert líráját. Azt sem rója fel semmire, hány kőtáblára vésetett fel dalának szövege. Múlékony földi díjazásaival sem kérkedik hiún. Minek? Hisz mindez mulandó! Orpheusz soha nem volt statisztikus, a dolgok számolását, számon tartását tehát rábízta a halandó világra. Nem érdekelték az efféle hívságok soha! Annyi helyen énekelt szívből és tisztán, számít hát a mennyi? Neki? Aki a halottak birodalmának kapuit megnyitotta énekével! Netán számítsa bele azt az egy esetet is, amikor véletlenül elkésett? Volt ilyen, mert pont így esett, amikor Atlantisz elpusztult, bizonyos Krisztus próféta születése előtt másfélezer évvel. Minósz király bukása után talán? Ki számolja az időt? Nos, erre az eseményre Orpheusz azért érkezett időutazóként, mert meg akarta állítani lírájával a mindent elpusztító tengeráradatot. Ám elkésett, így Poszeidón kedves birodalma, mely a Gizai piramisoktól hatezer sztadionnyira feküdt, Héraklész oszlopaihoz közel, Orpheusz érkezésekor már elsüllyedt a sós habok alá. – Elmúlik hát minden dicsőség! Minek azt hajszolni! – gondolta Orpheusz a csapkodó habok láttán. Aztán azon tűnődött, ha egész világok képesek ily gyorsan, pár pillanat alatt elmúlni, vajon az ember s annak vélt vagy valós dicsősége, avagy annak rosszabb fajtái, mint például az irigységtől felingerelt öndicséret és dicsekedés, nos, akkor ezek a dolgok meddig érhetnek el időben és térben? Úgy gondolta Orpheusz, picike pontok azok csak, bizony, csak légypiszoknyi pontok. Az akkorkánál is apróbbak, melyeket a gonosz zümmögők ejtenek Zeusz vagy Héra ambróziába mártott ujjainak tövében, mikor az Olümposzon tréfálkozva együtt iddogálnak, az istenek víg koszorújában múlatva az időt, mely nekik végtelenné szabatott. Tudta ezt Orpheusz, s azt is, hogy a legrosszabbak efféle dicsekvők közt a saját korlátoltságuktól felingerelt, öntömjénező dalnokok. Kikkel most dolga lesz ezen a folyamparti oppidumban megtartandó énekversenyen. Mert ezek az öntömjénező dalnokok azok, akik persze sikeresnek érezhetik magukat a földi percemberke-létben, mivel kikényszerített és ezüstért vásárolt tapson hizlaltatják talmi hírnevüket. Attól sem riadnak ám az effélék vissza, hogy izzadó homlokukra díszként a legocsmányabb kifőzdék szemétdombjára kihajított, bablevesben kétszer is elhasznált babérlevelekből fonatnak poétai, dalnoki koszorút maguknak. Mutatós az! Olcsó és nem is ráz! – Hej, mégis hiba van benne, mert bizony csak istállószagú marad a viselője, bizony csak trágyaszagú marad az a babérlevél-koszorú az izzadt homlokon is! Még ha százszor imádatják is meg magukat ezek a hamis dalnokok cirkuszi felvonulásokkal szórakoztatott, döghússal megzabáltatott, halottak szájába való aprópénzen, obulussal lefizetett álrajongótáborral. Melynek számát alkalmasint nem átallnak saját kis házi használatú diadalívükre százzal vagy netán tízezerrel is megszorozva, s a valót alaposan meghamisíttatva vastagon felvésetni. No, lelkük rajta! – gondolta Orpheusz, s tovább gondolkodott sorsának vélhető fordulásán.

– Vajon tudja-e ezt a világ, s érdemes-e, kell-e tudnia az isteni ihletésű, szívből s elméből ihlettel fakadó, valós értékű zengő éneknél, hogy számszerűen hányan, s mily neves helyeken is hallgatták már meg azt? Ilyesmire lehet-e szüksége igaz dalnoknak? Nem hiszem! Alighanem ezek itt létemre törnek, s Hádész birodalmába akarnak juttatni. Nem gond, van a zsebemben egy obulus, olyan Khárónnak való, s bab is van szütyőmben, a Styx folyó felé menők eledele. Ha halni kell, hát halhatok! – gondolta végig Orpheusz. A külsőségekre, baldachinos gyászágyra, márványra, és arany halotti maszkra csupán a magát hírveréssel hírhedtté tevőknek, a nyomakodó tehetségteleneknek, a mániásoknak van szüksége. – Mily hatalmas tömege lett az efféléknek itt e dalnokversenyen! Van bizton haduk, igen nagy! Életemre törnek, felingerelt hadaik! Sebaj! – suttogta magának Orpheusz és hangolni kezdte lírájának a folyami köd miatt megereszkedett hét húrját. Ez hát a megkezdett mese! Orpheusz e mesében most nem alászáll, hanem kibukkan a mostani létünkbe. Poéták s dalnokok közé, a dalnokversenyre. A vad hordából kérdés, hogy kiket lehet valóban poétának s dalnoknak nevezni. Sok megengedéssel. Lám, itt a teremben zsongnak ők, már megrészegedtek kissé a szőlő levétől, vagy párlatától, már habzik a szájuk, van köztük olyan, aki a bableveses, fentebb már említett babérkoszorúját is elhozta magával, még a rászáradt tejföl foltja is látszik rajta, s a disznócsülök csillogó zsírja is! Nézzük csak meg e terebélyes dalnokot, ki egyben kereskedő is. A zsebében eladott marháiért és gabonájáért kapott drachmák csörögnek, tán egy vagy kéttalentumnyi jóféle aureus is közte! Így, s ezekkel az eszközökkel lehet gyorsan barátokat, híveket szerezni! Lehet! Így is esik ez meg. Folyik az ital, nő a kedve! Már dalolnak ők, és már egymást dicsérgetik, koccintgatnak bőszen, ők azok, a menádok, más néven a mániások! S hogy hol s miért is vagyunk itt e folyamparti oppidumban. Hát nem más ez, mint a dalnokok éves nagy találkája, ahová mindenkit meghívott a kor hamisságának megtestesülése, a szotyolakereskedő Sambuccus király, más nevén Capsicum bárója, a fehér hintón járó szerencselovag. Aki az „oszd meg és uralkodj” elve szerint mozgatja bábjait! Most is ő szórakoztatja, meg itatja és eteti vendégeit úgy, hogy azok nem is tudják, kétszer fizették már meg előre e lakoma árát, s majd harmadszor is behajtja rajtuk a dolgot még a ravasz úr valami körmönfont ürüggyel! Isznak hát és hőbörögnek ezek az urak, és némely dámák is köztük, s kiül arcukra lassan a tehetségtelenségük és tehetetlenségük által gerjesztett téboly! Isznak  és duruzsolnak, félelmetesen hisznek magukban, s már várják, mint a dögkeselyűk,mikor hullik konc le végre. Mikor kapják meg a jelet a szerencselovagtól, hogy végre kibe lehetne belemarni csupán azért, mert tehetségesebb náluk. Ennek az autodafénak itt most ilyen célja van. Lám, itt van, megérkezett Orpheusz! Látják és hallják, mert énekel, ha halkan is. Megint az igazat énekli, s szépen, finoman, de erősen! Orpheusz! Itt van! Zsákmányállat találtatott tehát! Mit tesz az áldozati állat? Fél-e vajon? Ez nem! Már-már el is hiszi az ember, hogy ők, ez áldatlan dalnokcsoport, ezek az áldalnokok, hogy ők maguk lennének a mainaszok! A mániásak. Hogy Dionüszosz követői lennének ők, s most itt teremnek bosszút állni Orpheuszon? Meglehet! Elszámolások ideje jár most! Felingerelt csapatuk vért akar. Ha már itt van, ha mégis elmerészkedett, akkor széttépni kell Orpheuszt! Miért? Mert a tehetségtelen mindig irigy lesz a szárnyalóra, mert a bunkó, az mindig lesújtani akar.

S így esik ez most is, mint régen, mint a regében, mikor Orpheusz meghalt. Meg kell halnia most is, mert a szépnek múlnia kell, mert a rút világuralomra tör, s nyomja magát felfelé ostoba. Fokhagymaszagú s trágyaszagú mind. Röghöz ragadt s irigy. Meg kell hát, hogy öljék az igaz dalnokot. Így is esik! Miként a régi rege írja, jó Orpheuszról, ki kedvese halála és végleges elvesztése után Trákia hegyoldalain a fáradt pásztorokat vidította csodás énekével egykor, úgy, mint akkor régen, úgy történik az most is. Orpheusz életével a mániások, a menádok végeznek most is. Ahogy a regékbeni időkben, úgy most sem bírták elviselni azt, hogy Orpheusz dalára a vadállatok megszelídültek, s a folyam is egy pillanatra visszafelé folyt. Mert igazságok sorozata hagyta el Orpheusz száját ezen a dalnokversenyen. Kiénekelte, hogy az irigység kórja tombol, s e kór milyen hatalmas dühvel irt ki minden értéket e cseppnyi tájon, mely Trákiához hason.

Trákiával hason. Hegy s völgy van itt is. Van szelíd lanka, rajta birkák, vannak kis falvak, s bennük még él az ének tisztasága. Mely nem minden, magát dalnoknak tartónak adatik meg. Az aureusok, a tetradrachmák kora majd csak lejár! S eljön még az az idő, amikor a mániadiagnózisra legfeljebb nyugtatót lehet kérni Petrus mesternél, ki lelkek idomárja, s mellesleg jó regös is ezen a vidéken. Eddig ugyanis itt e zsenge tájon a mániadiagnózisra dalnoki díjakat osztogattak. Meg babérkoszorút! Mondván a díjazottról, adjuk neki, szegénynek, hiszen maga monda, mily beteg, még röntgenfelvételt is behozott, s mint olvashattátok, hallhattátok ti dalnoktársak, ő ettől jobbat már nem ír! Legyen hát, adjuk oda most neki azt a bableveses babérkoszorút, hiszen beteg! Menádok közé tartozik. Így esett ez most meg! S az igaz dalnoknak mi lett a sorsa? Joggal kérdezitek. Hát a csorda nekiesett. Megölték. Bár teste széttépetett, de ennek ellenére Orpheusz és dalai mindenen felülemelkednek. A dalnok vígan nevet, s a vadállatok csak nézik, kissé elcsodálkozva azon, a felingerelt áldalnok-tömeg miként vicsorg a rájuk nevető Orpheuszra.