Nagy Hajnal Csilla: Hét: Frankie

1.
Elfordítom a kulcsot a zárban, belépek, de nem hallok semmilyen mozgolódást. Gondolom, rajtam kívül nincs másnak kulcsa Lisa lakásához, így amikor a nappaliba érek, és ő felnéz, hogy biztosan én vagyok-e az, az arcán semmiféle meglepődést nem látok.

– Szia – mondja élettelenül, és visszaréved a maga előtt tartott könyvbe. Folyton a könyveit bújja, de az az elméletem, hogy akár tud olvasni, akár nem, lényegtelen, ilyenkor csak számol magában, elszámol körülbelül száznyolcvanig, aztán lapoz. A számolástól kifárad, így néhány oldalanként mindenképp félreteszi a könyvet egy időre, elégedetten, és körülnéz, visszacsöppenve a valóságba. Én addigra már zöldségeket aprítok a konyhában, a pultról éppen be lehet látni a kanapéra, amelyről Lisa feláll, nyújtózkodik egyet, a maga aszimmetrikus valójában, megigazítja a pokrócot, amelyen feküdt, és kijön hozzám a konyhába.
– Mit eszünk? – kérdi barátságos mosollyal.
– Valami igazán egzotikusat, elmondanám, de úgysem értenéd meg.
Egyetértően bólint, majd feldobja magát a bárszékre.
– Mit csináltál ma? – kérdem, miközben olívaolajjal locsolok meg egy serpenyőt.
– Semmi különöset, megöntöztem a virágokat, olvastam, maszturbáltam, énekeltem, zuhanyoztam… ja igen, sírtam egy kicsit.
– Sírtál? Miért? – Lisa sosem hazudik. Vagyis, míg az olvasással kapcsolatos elméletem be nem igazolódik, addig ezt fogom állítani (amíg nem bűnös, ártatlan).
– Nem tudom, először szomorúnak éreztem magam, aztán meg boldognak, úgyhogy először ezért, aztán azért.
Nem faggatom tovább. Úgy csinálok, mintha fel sem tűnt volna a maszturbálás említése, de Lisa rámnevet.
– Gyerünk, Frankie, most úgyis azon gondolkozol, hogy egy kézzel… hogy milyen lehet így maszturbálni.
– Tévedsz, én mindig egy kézzel csinálom, ahogy a legtöbb ember.

Elgondolkozik.

– Ez igaz – morogja végül, mert rájött, hülyeséget mondott. Nem bosszantja túlságosan, de azért faképnél hagy a konyhában, és visszamegy „olvasni”. A jobb csuklóján harapdálás nyoma. Ezt saját magával csinálja, ha nagyon elgondolkozik, rágni kezdi valamely számára elérhető testrészét. Ez általában a keze, különösen a kézfej környéke, de találtam már harapásnyomot a vállán, a térdén, egyszer még a bokáján is. Aztán, mint egy kismacska, aki kergeti a saját farkát, de miután beleharap, és a fájdalomtól rájön, hogy hozzá tartozik, és megnyalogatja, Lisa is észbe kap, és ad a harapásokra magának egy puszit. Tudom, mert előttem is csinálja.

Még egészen kicsi volt, amikor egyszer túl közel merészkedett egy mezőgazdasági géphez. Nem tudom a pontos részleteket, de azt igen, hogy az apja irányította a gépet, és úgy hagyta, amíg beszaladt sörért, aztán mire kiért, mindenütt vér, Lisa ordít, elájul. Az apja nem bírta elviselni a bűntudatot, egy éven belül elhagyta Lisát és a feleségét. Néha, amikor erről mesél, úgy érzem, hogy a gép, amelyikhez túl közel merészkedett, talán maga az apja volt.

Csak én hívom Lisának, vagyis többnyire Lisámnak, a többiek, akiket az országban ismer, csak Félkarú Nyelőgépnek hívják. Ami azért nem egészen logikus, hiszen Lisa csak táncol. Egy rúd körül, a jobb kezével kapaszkodva. Valami bizarr érdeklődés övezi az előadást, ez a csürhe, aki azért jár a Bűnbarlang nevű, kaszinóval egybekötött csehóba, hogy alig fedett kebleket lessen, aztán falatnyi bugyikba nyomja a bankóit, zavarodottan nézi végig, ahogy Lisa a fizika törvényeivel játszadozva lejt egy rúd körül. Szereti a munkáját, valamiért úgy érzi, tisztelik. Minden este táncol, de én csak kedden nézem végig, miután a lakásán együtt töltjük a napot. Már kora reggel elmegyek otthonról, még mielőtt felébredne Kele, a srác, aki a kamerát kezeli a főzőműsoromban.

Lisának magas homloka van, egyáltalán nem hasonlít a nőkre abból az országból, ahonnan ő is jött. Apró szeplők borítják a testét, már majdnem sikerült összeszámolnom mindet, de hamar felébred. Ebéd után lemegyünk sétálni, Lisával a balomon. Gyakran engedi el a kezem, mert mindig meglát valamit, amit meg akar érinteni. Egy macskát, egy virágot, egy szobrot, bármit, már évek óta itt él, bejártuk a környék minden szegletét, de még mindig minden új neki. Annak az országnak is tökéletesen beszéli a nyelvét, ahol életének első húsz évét töltötte, de mindig a közös nyelvünk volt az anyanyelve. Az anyja tavaly halt meg, odahaza, egy hónappal a nővére után.

Néha eljátszik a gondolattal, hogy megkeresi az apját. Elképzeli az arckifejezését, amikor felismeri, mert azonnal felismerné, ha az arcát nem is, a karját igen. Aztán azzal a gondolattal játszik el, hogy az apja is félkarú, hogy vele is történt valami azóta, valami baleset, vagy talán kitépte a saját kezét, de nem haragszik rá, mert az eltereli a figyelmét.
Nem szerelmes belém, ezt gyakran elmondja, pedig amúgy sem volna semmi okom az ellenkezőjét feltételezni. De azért néha figyelmeztet, hogy még mindig nem. És nem is leszel, drága Lisám, mondom neki olyankor, én sem szeretlek téged, aztán nevetünk és összebújunk, még séta közben a füvön, tulajdonképpen semmit sem tud rólam, még hazugságokat sem, aztán elalszunk, és épp időben ébredünk, én egy kicsit hamarabb, majd ő is felébred rá, hogy a szeplőit számolom, és éppen elérjük az esti műszakot.

Csendben, figyelmesen nézem végig az első táncot, aminek a végén Lisám csókot int felém, én pedig egy biccentéssel távozom, és mire hazaérek, jó esetben már nincs ott a kurva, akit reggel hagytam a lakásban, a kulcsom pedig a postaládában vár.

2.

– De én tudom, hogy Tamás egy gyökér. Most mit csináljak? Ilyen az ízlésem, mármint folyton… hát szóval még a föld alól is kikaparom őket, heh, érted, úgymond… nemtom, Frankie, talán szülök neki is egy-két gyereket, aztán tovább kaparászok. Azt mondjad inkább, hallottál-e valamit anyáról?
– Mégis mit hallottam volna?
– Nem tudom… – komorodik el Zsuzsa. – Akármit. – Most már elmosolyodik.
Az igazság az, hogy sosem voltunk elég érdekesek ahhoz, hogy anyánk velünk lógjon. Mindig is jobb szerette a börtönöket. Tulajdonképpen mind a ketten ott fogantunk, velem már hat hónapos terhes volt, amikor kiengedték.
– Ne fogd mindig anyára, hogy el vagy cseszve, egyébként – mondom halkan, mire Zsuzsa óriási kacajban tör ki.
– Sose fogtam, törpe. – Törpének hív, pedig már kamaszkoromra behoztam és jóval túl is léptem a kettőnk közti különbséget.
– Jó, de mindig valahogy arról jut eszedbe, érted.
– Megint kavarsz. Főzök neked inkább – mondja végül fáradtan, kihörpinti a zöld teát, és felkel a kanapéról. Minden szerda délelőtt átjön, kérdezés nélkül magyaráz valami kiábrándítót az éppen aktuális fiújáról, aztán főz rám, mintha nem én lennék a kedvenc főzőműsorának főszereplője.

Amíg valami elképesztően unalmas étel előállításával vacakol, én igyekszem olyan határozottsággal téblábolni a lakásban, hogy úgy tűnjön, nem érek rá vele társalogni. Mikor már majdnem kész az ebéd, megterítek a konyhában, csendben kerülgetjük egymást, az asztalra teszi, amit kotyvasztott, most éppen egy nagy fazék zöldséglevest és bolognai spagettit (most éppen, mint mindig). Tovább beszél Tamásról, győzködi magát, hogy talán ez most más, és látom rajta, ég a vágytól, hogy Tamás se legyen más, hogy őt se tudja végül megváltoztatni, és újra a tehetetlen, megtört, egyedülálló kétgyermekes asszony szerepében sápítozhasson pár hetet, amíg bele nem botlik valami teljesen egyértelmű helyen, mondjuk az anonim alkoholisták gyűlésén, a következő Tamásba, akit majd mondjuk Zolinak fognak hívni.

Valami nagyon különös nyitvatartási elhatározás alapján nem hétvégén, hanem szerdánként van zárva a bolt, ahol Zsuzsa eladóként dolgozik, így ilyenkor az egész napját velem tölti, egészen addig, amíg el nem kell menni az iskolába élete értelmeiért, a két rohadt kölyökért, akik imádják az anyjukat. Elkísérem Zsuzsát, váltok pár szót valamelyik tanárnővel, dicséri őket nekem, mintha érdekelne, én meg úgy csinálok, mintha nem érdekelne. Valamiért dühös vagyok rájuk, hogy olyan fiatalok, előre utálom a hibáikat, előre utálok minden rossz döntést, amit hoznak majd, de hazamegyek velük, és olvasok nekik, és főzök velük, amíg Zsuzsa Tamással veszekszik a telefonba.

3.

Csütörtökön egész nap egy konyhában vagyok, egy lerobbant, olcsó étterem konyhájában, potom pénzért, és csámcsogó, röhögő emberek ételét készítem el. Pierre, a pincér csak az ételek nevét tudja magyarul, meg hogy „gyorsan baszmeg”, és ilyenkor tele szájjal vihog. Félóránként kimegyünk egy cigire, ezért amikor bent vagyunk, rohadt gyorsan kell, baszmeg, ténykedni, hogy mindenki kábé időben ki legyen szolgálva, persze azért úgy csináljuk, hogy legyen okuk panaszra, és joguk is volna rá, ezek itt azonban annyira igénytelenek, hogy ezzel a joggal sosem élnek.
Pierre minden harmadik cigiszünetben emlékeztet rá, egyezményes jelekkel mutogatva, hogy ha akarom, ő bármikor átjön hozzám, little money, és elvégzi a dolgát, ha szeretném, és tele szájjal vihog, talán azért, hogy ilyenkor megmutassa, mekkorára nyílik, én meg kedvesen mosolygok, hogy kösz, de én még mindig nem annak a csapatnak játszom. Persze ha házasodni akar valamikor, remélem, ott leszek az esküvőjén, ő meg semmit nem ért belőle, csak azt, hogy kedves vagyok, és nem durván elutasító, ezért három-négy cigiszünettel később, talán csak hogy teljen az idő, és ne álljunk ott teljesen csendben, újra elmondja. Én meg csak csodálkozom, hogy nem unom még hallgatni.

A konyhafőnököt, Kovainét magázhatom, ami a Pierre-rel töltött nap közvetlensége után óriási felüdülés. Este bemegyek hozzá, udvariasan leszid, de azért hozzáfűzi, még mindig én vagyok a legjobb szakácsuk, és még mindig áll az ajánlat, hogy az egész hetet én dolgozzam le a konyhán. Udvariasan visszautasítom, rejtélyesen hivatkozva megmagyarázhatatlan teendőimre, Kovainé pedig mosolyog, bólint, persze, megérti, és helyben kifizet.

4.

Elfordul a kulcs a zárban, belép, de alig hallani mozgolódást, Lisa macskatalpakon közlekedik. Tudom, hogy ő az, másnak nincs kulcsa a lakásomtól. Kivéve persze, ha valamelyik prosti másoltatott magának, de ezt valamiért nem tartom valószínűnek.
A kanapén olvasok, szépen, rendben leteszi a kabátját a karfára, melléfekteti a táskáját, aztán leül velem szemben, köszönés és egy szó nélkül, és engem figyel. Sok egyéb tekintetben is olyan, mint egy macska, vörösesszőke haja a válláig ér és mindig összeborzolja, eltakarja vele a szemét, a szája egy részét.
– Mit csináltál ma?
– Olvastam – felelek, de valójában csak a másodperceket számoltam két lapozás között. Lassan bólint, nem tesz fel több kérdést, a konyhába megy, ha nem néznék oda, észre se venném, hogy eltűnt, nem csinál zajt, a mozdulatai pontosak és puhák. Játszi könnyedséggel tesz fel vizet a kávénak, csak néha remeg meg a keze, amikor valamilyen nehezebb tárgyat kell felemelnie. Mögé lépek, és megérintem a jobb vállát, ilyenkor mindig úgy csinál, mintha nem érezné, mintha az észlelést is elvarrták volna a csonkban.

Főzni kezdek, mikor Lisa leönti a kávét. Az én múltamról jobban szeret beszélni, mint a sajátjáról, minden pénteken megkérdezi, álmodok-e még a lányról. Igen. Minden éjjel, de ezt nem teszem hozzá. Azt viszont igen, hogy napközben aztán már nem álmodom róla. A legkevésbé sem féltékenységből kérdi, számára Vivient valami megfoghatatlan és csábító köd övezi, egyszerűen közelebb akar kerülni hozzá, úgy érzi, közelebb kell kerülnie hozzá. Úgy tudja, hogy halott, és tulajdonképpen én is úgy tudom, pedig nagyon is életben van.

Nem számít. A pénteket éppen ezért egy kicsit kevésbé szeretem, mint a keddet, mert egy fullasztó, halott emlékben kell turkálnom, aztán úgy alakítanom a valóságot, hogy attól Lisa úgy érezze, közelebb van. Nem hozzám, nem Vivienhez, még csak nem is magához, valami különöshöz.

Ezért ilyenkor lassan főzök. Olyasmit választok, aminek elkészítési módjához tartozik legalább fél óra a tűzhelyen, aztán további két-három óra a sütőben. És végig róla kell mesélnem, róla kell részigazságokat állítanom, óvatosan ügyelve a részletekre, pedig nem volna fontos ügyelnem rájuk, mert azt hiszem, Lisa sem teszi. Elő kell vennem régi fényképalbumokat, képekkel, amiket még egy előző bolygón készítettem.

A pénteki ebéd, amely körülbelül délután négy órára készül el, sosem szokott úgy sikerülni, mint azt eltervezem. Lisa egyszerre vidám és szomorú, bár ez máskor is így van. Utólag sózza a levest, amit utálok, de megértem, mert én pénteken valamiért rettegek a sótól. Megnézünk valami teljesen lényegtelent a tévében, és mire Lisa elbúcsúzik és hazamegy, én már egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy Vivien valaha is létezett volna.

5.

Szombat délután érkezem a kertvárosba. Évek óta ismerem Reginát, néha úgy érzem, többet tudok róla, mint ő saját magáról, pedig fogalmam sincs, mivel tölti a többi napját. Annyit tudok, hogy a szombat délutánt velem, álmosan járkálva be a házba és ki a házból, amíg én lenyírom a füvet vagy összegereblyézem a faleveleket, és azon gondolkozom, miért csinálom. Arra sem emlékszem, egyáltalán hogy alakult ki ez a rendszer, ez a furcsa egyezmény, amit rosszabb híján nevezzünk barátságnak, hogy idejövök, dolgozom, főzök, megvacsorázok, aztán ő cserébe hagyja, hogy egész éjjel, amikor csak arra ébredek, hogy szükségem van rá, a hasára élvezzek.

Regina gyönyörű lehetett fiatalkorában, és tulajdonképpen most is az. Egyetlen hangot sem ad ki szeretkezés közben, néha gyorsabban fújja ki a levegőt, amikor nagyobb súllyal nehezedek rá, mint amit elbír a törékeny váz. A hátamba kapaszkodik vékony karjaival és lábaival. Beszél hozzám, lassan, mint egy megtört pszichiáter, mindig csak olyan dolgokról mesél, amik már régen történtek. Azokról az évekről beszél, amikor két fiúval utazta be a világot, aztán azokról, amikor egy meseszerű lakásban élt velük, és néha homályosan a tragédiáról, amely véget vetett ennek az édes életnek, de az sosem derül ki egyértelműen, hogy mi történt.

Olyankor mesél nekem, amikor azt hiszi, alszom. Nem vár reakciót, feloldozást, még csak megnyugvást sem, egyszerűen, azt hiszem, ilyenkor, a sötétben, a rengeteg függönnyel feldíszített hálószobájában, hallgatni szeretné a saját hangját.

6.

Reggel korán ébreszt, azzal, hogy most már mennem kell, és mondom neki, hogy tudom, persze, megyek, az óráját nézi, miközben öltözöm, mintha várna valamit, valakit, de elég természetesen ahhoz, hogy ha rákérdeznék, kire vár, talán még válaszolna is. Én viszont nem kérdezek rá.

Útban a börtön felé megállok csokit venni anyámnak, azt szereti, a csoki érdekli őt. Fogalmam sincs, Zsuzsa látogatja-e, vagy hogy egyáltalán az ikrekkel találkozott-e (az ikrek között négy év van, és más az apjuk, mégis így nevezik magukat, és anyám is így nevezi őket), vagy a létezésükről is csak tőlem tud. Órákig bolyongok a börtön környékén, a látogatási idő vége felé érkezem, hogy ne kelljen túl sok időt ott töltenem, nem magam, hanem anyám miatt, tíz perc után már így sem fér a bőrébe.
Kisebb börtönkalandjai után néhány évvel ezelőtt úgy dönthetett, mégiscsak a rácsok mögött töltött idő teszi a legboldogabbá, ezért elintézte, hogy egész életére odaköltözhessen. Azóta sokkal kiegyensúlyozottabb, és néha úgy tűnik, szinte örül neki, amikor meglátogatom.

– Áh, kisfiam, hoztál csokit! – örvendezik jöttömre, a nevemre ugyanis, azt hiszem, már nem emlékszik. Se arra, amit tőle kaptam, se arra, amit Vivien ragasztott rám még gyerekkorunkban. Feltesz néhány kérdést, amíg a szürke asztal másik felén nagy odafigyeléssel kóstolgatja a csokoládét. Megállapítja, miből készült, milyen eljárással, röviden elmereng rajta, mi lenne most vele, ha nem megy csődbe az aprócska csokigyára harminc évvel ezelőtt, majd a doboz felét elteszi, és innentől már pár másodpercenként lopva az órára sandít, hogy aztán sajnálkozva szóljon, lejárt a látogatási idő.

Motyog még valamit arról, hogy a jövő héten lehetőleg milyen csokit találjak neki, aztán persze úgysem olyat hozok, hiába kerestem, nem találtam, anyukám. Kifelé menet aztán a portánál előveszem a másik csokit, azt, amelyet egy héttel korábban kért tőlem anyám, és odaadom Lillának, a portásnőnek, aki unottan megköszöni és kienged a kapun.

7.

Hétfőn széles mozdulattal tárom szét a szoba függönyét, egész délelőtt franciául káromkodok, pedig valójában egy szót sem beszélek a nyelven. A stábnak valószínűleg fogalma sincs róla, mekkora lelki felkészültséget igényel, hogy mire délután odaérek, már olyannyira levessem magamról saját magamat, hogy talán már anyám is rám ismerne. Ezután egész nap szerepben maradok, a műsor után ugyanis elviszem magammal a fiatal operatőrsrácot, Kelét, és annyira leitatom, hogy végre láthassak egy őszinte embert. Magammal viszek egy laposüveget, amiből én jóformán nem is iszom, de olyan meggyőzően emelem folyton a számhoz, hogy Kele kezdettől fogva úgy érzi, teljesen őszintén beszélhet velem. Az együtt töltött esténk első pár órájában a pornóforgatásokról beszél, ahol dolgozik, és a pornószínésznőről, akibe fülig szerelmes.

Körülbelül négyszer kell újratöltenem titokban a laposüveget, mire Kele arról a lányról kezd beszélni, akibe valójában szerelmes. Mindenféle itallal próbálkoztam, hogy megnyíljon előttem és saját maga előtt, végül találtam egyet, amit Olaszországból importálunk a műsorhoz. Erre van szüksége. Anna, így hívják, hosszú lábai vannak és kócos haja, és remeg. Nem sokat beszél róla, és azt hiszem, mire kijózanodik, teljesen megfeledkezik Annáról. Felviszem a lakásomba, hadd aludja ki magát a kanapémon, én pedig felhívom az egyik prostit a három kedvencem közül, hogy Kele azt higgye, nekem tulajdonképpen tényleg mindegy. Minden.

Vajon ha valaki megtalálná a számomra megfelelő, mondjuk Kolumbia egy eldugott szegletében vagy egy perui bordélyházban kínált pálinkát, kiről kezdenék el beszélni?