Kubička Kucsera Klára – Szabó Gyula életműve
a művészettörténet és a művészeti kritika tükrében
Száz év telt el Szabó Gyula születése és harmincöt a halála óta. Az évforduló alkalmából fel kell tennünk a kérdést, mennyire élő számunkra az életműve, milyen mítusz, milyen kép létezik róla szakmai körökben és a közvéleményben. Fel kell tennünk azt a kérdést is, melyik nép és nemzet kultúrájához avagy a kultúrák kereszteződésének melyik régiójához tartozik az életmű?
Itt nem a kívánságok, hanem a tények a döntők. Ki tartja számon a mai napig Szabó Gyula művészetét? Az igazság az, hogy szakmailag főleg a szlovák művészettörténet, közösségként és közönségként a szlovákiai magyarság.
Szabó Gyula életműve elismert és szerves része volt a második világháború utáni csehszlovákiai országos képzőművészeti életnek, a mai napig jelen van a szlovákiai képtárak állandó és időszaki kiállításain, gyűjteményeiben. Szlovák nyelvű monográfiája azonban nem jelent meg (mint Jakoby Gyulának)1, így a jelen évforduló alkalmával megjelenő magyar nyelvű monográfia (szlovák–angol fordításokkal és tartalmi összefoglalással) jelenti művének magyar szakemberek általi értékelését. Egy dolog ugyanis maga az életmű, és más kérdés, hogy az egyes korszakokban mi kerül előtérbe, valamint az egyes művészeti írók, kiállításrendezők mikor, mit emelnek ki és mutatnak be belőle. Szabó Gyula életműve esetében ez – művészete sokrétűsége és változásai miatt – rendkívül fontos.
A művészeti kritika nem foglalkozott folyamatosan a művészetével. Az első írások az 1937-es bemutatkozásakor íródtak, később, a világháború utáni években egyes kiállítások, jubileumok alkalmából részesítették figyelemben. A szlovákiai magyar sajtóban az ötvenes évektől főleg publicisták, valamint írók foglalkoztak munkásságával, cikkekben, esszéikben
(Bárkány Jenő, Duba Gyula, Duray Miklós, Dusza István, Fónod Zoltán, Koncsol László, Ozsvald Árpád, Puntigán József, Szabó Béla, Szíj Rezső és mások – lásd a monográfia bibliográfiájában, vagy Kulcsár Ferenc: „A felkiáltójeles ember – Szabó Gyula emlékére” irodalmi művében.)2
1937-től napjainkig meg kell különböztetnünk azokat a hazai művészettörténészeket és kritikusokat, akik vagy még a korai időszakában ismertették művészetét (Brogyányi Kálmán, Reichentál Ferenc 1937-ben), vagy később megjelent összefoglaló munkáik időbeli kerete nem haladta meg a század első felét,3 eltekint-ve azoktól a munkáktól, melyek 1972 után keletkeztek, és az egész életművet felölelik. Azt is tekintetbe kell venni, hogy az értékelést a szocialista kultúrpolitika melyik szakaszában írták, közölték, esetleg e korszak előtt vagy után íródtak.
Brogyányi Kálmán 1937-ben, a Forum című művészeti lapban, Szabó Gyula indulásáról két kritikát jelentetett meg. Az egyiket Szabó Gyula első pozsonyi kiállítása után, a másikat párizsi útját követően. Amire fel kell hívnom a figyelmet, maga a tény, hogy valóban kritikát írt – olyan dolgokra tapintott rá, amelyek a mai napig nem vesztették el érvényüket.
„El kell utasítanunk a vele kapcsolatban felmerülő szentimentális legendákat is, amelyek olyan szívhez szólóan mesélik el, hogy édesapja szobafestő és mázolóműhelyében, sok gond és nélkülözés mellett, hogyan fejlődött Szabó Gyula.
Egy komoly és nagy tehetségű művész jelentkezett a kiállítással. Mindegy, hogy mi előzte meg jelentkezését. A művészet szuverén méltóságát nem szabad ilyesmivel befolyásolnunk. Szabó Gyula tehetsége nem szorul ilyen mankókra. A művészettörténészek majd feljegyzik és megállapítják élettörténetét. Most elsősorban a művészete érdekeljen bennünket.
Ha a kereső művészt példával kellene illusztrálnom, Szabó Gyulát állítanám most olvasóim szeme elé. Minden eredmény, minden amit tud, amit ismer, külön-külön harcot és megismerést jelentett számára, így jutott egyre mélyebbre a művészet birodalmába. Az autodidaktizmusnak ez a fajtája: a komoly tehetséggel párosult hivatástudat küzdelme az anyag, a kifejezés lehetőségeinek megismeréséért – tiszteletet parancsol.
Szabó Gyula piktúrájában még sok az idegen elem. Különösen Rudnay hatása élénk. Az impresszionizmusban talált az egyéniségének legjobban megfelelő területre. Szinte képről képre követhető fejlődése. Tájképekben a legkiforrottabb.”4 – Ezt 1937 márciusában írta. Ezt követően utazott el Szabó Gyula Párizsba, s utána újra kiállított Pozsonyban. Brogyányi decemberben a második kiállításról többek között ezt írja: „Kiállított munkái egyenetlenek. Ezt nem a rendezés rovására, hanem kizárólag a művész őszinteségének a javára kell írnunk. És így van ez a rendjén. Ha egyenetlen is a kiállítás, haladásának útja világos, tisztán látjuk a hatásokat, törekvéseit, amelynek egészéből maradéktalanul alakul ki a még forrongó művész egyénisége.”5
Brogyányi újra kifejezi azon reményét, hogy Szabó Gyula nagy ígéret és meg fogja oldani még látható, az anyag elsajátításával kapcsolatos problémáit.
Második kiállítását szigorúan bírálta támogatója, Reichentál Ferenc is: „A szomjas ember vehemenciájával vetette magát az impresszionizmus nagy mestereinek örökére. Cézanne, de különösen Van Gogh egészen hatalmukba kerítették. A paletta kivillanó színeit rakja egymás mellé, hátat fordítva régebbi borongós hangulatainak. Amíg tájképen vagy csendéleteken jelenteti meg ezt a frissült színskálát, addig minden rendben van. Ezekben az esetekben a témákkal és a formák egyszerűségével való összenőttsége olyan festői értékekkel telt, érett művészetet eredményez, hogy csak meglepetéssel és örömmel állhatunk meg mellette. Nem adózhatunk azonban ugyanezzel az elismeréssel figurális kompozícióinak.” Reichentál ajánlása: „Szűkíteni a témakört, és bővíteni a tudást. Önkritika és a mérséklet tudománya.”6
Első kiállításai kapcsán egyes publicisztikai írásokban felmerült az „őstehetség” divatos jelzője, amit Szabó Gyula egyértelműen elutasított. (Ezekkel az évekkel kapcsolatban a monográfiához tanulmányozott források és anyagok között olyan dokumentumokra akadtunk, amelyek segítségével ki kell küszöbölni egy mindeddig szereplő életrajzi mítuszt és tévhitet. Szabó Gyula első komolyabb katalógusát Marian Váross szerkesztette 1957-ben. Itt olvashatjuk először Szabó Gyula 1937-es párizsi útjával kapcsolatban, hogy a művész 1936–37-ben meglátogatta Ausztriát, Svájcot, Svédországot és Párizsban másfél évet töltött a Julien Akadémián. Mindez misztifikáció, amely Szabó Gyula azon Curriculum vitae-jéből származhatott, amelyet a művész a Blok slovenských výtvarníkovnak írt 1949-ben, tagsági felvétele érdekében.7 Ezt szinte mindenki átvette további munkájában ( jómagam is az első katalógusokban). Az 1942-es Nógrádi képzőművészeti kiállítás katalógusából8 azt tudjuk meg, hogy az 1937-es márciusi és decemberi pozsonyi kiállítások közötti időszak között „fél évet Pozsonyban tölt Brogyányi Kálmán segítségével”. Ezután utazik el és hazajövetele után novemberben megrendezi második pozsonyi kiállítását. Valójában Szabó Gyula csupán Párizsban járt 1937-ben és a Julien Akadémiát hat hétig látogatta. Ennek főleg szubjektív okai voltak.)
Ezután szinte húsz év telt el, míg a figyelem újra művészetére irányult – ezt főleg az 1957-es kiállításának köszönhette. Ezt a kiállítást Marian Váross segítségével rendezte meg, aki szerzője volt a katalógus előszavának is. Marian Váross, a szlovák művészettörténet-írás egyik alapító személyisége, a Szlovák Tudományos Akadémia Művészettörténeti Intézetének igazgatója volt, 1968 után a normalizáció áldozata, többé nem publikálhatott. (1991 óta az ő nevét viseli a szlovákiai műkritikusok évi díja.) Szabó Gyula művészetével több munkájában behatóan és megértéssel foglalkozott (így az 1957-ben rendezett pozsonyi kiállítás kapcsán, illetve az 1960-ban megjelent 1918–1945-ös korszakot felölelő könyvében9, majd ő rendezte a 1966-os pozsonyi kiállítását is.)
Az 1957-es katalógusban Váross alapvető jellemzést nyújt az akkor már ötvenéves művész érett művészetéről. „Szabó sajátos képzőművész, munkásságát puritán önfegyelem és egyéni művészeti program jellemzi. Nézete szerint a művésznek nem szabad szétforgácsolnia az erejét, hanem tudását és képességeit arra kell összpontosítani, hogy érzelmi világa összhangban legyen a művével és az egyéniségével. Szabó szerint minden valódi műalkotás az élet komoly szintézise.” (…) „Szabó bonyolult egyéniség, érdeklődése széles körű, képzelőereje gazdag, kifejezőképessége erőteljes. A kezdeti nehézségeket, melyeket a hivatására való felkészülésének elégtelensége okozott, tehetsége segítségével leküzdötte. Tehetsége és ritka alkotóképessége nemcsak művei mennyiségében, hanem azok gondolati és formai gazdagságában is megnyilvánult. Megismerte az európai modern művészetet, melyből egyformán közelinek találta Cézanne, Van Gogh, Redon, Ensor, Chirico vagy a szürrealisták művészetét. Kezdettől fogva hajlamos volt víziói, valamint képzelete asszociációinak kifejezésére, melyek komplikált érzelmi és intellektuális belső életéből fakadtak. Kifejezőeszközei ennek ellenére sosem voltak öncélúak. Mint festő, mellőzve a konvenciókat és megszegve a megszokott szabályokat, sajátos módon alkotja meg a fent említett képzőművészeti irányzatok szintézisét. Egyesíti Van Gogh pasztózus festésmódját a Cézanne-i konstruktivizmussal, Ensor fantasztikumával és a szürrealizmus tárgyi pontosságával.” (…) „Szabó mintha az improvizálás szüntelen folyamatában festené képeit… festészeti fejlődését a valósághoz közeledő realista szemlélet jellemzi, egyre jobban érdeklik a világ érzékeléssel felfogható tulajdonságai, főleg a fény szerepe.”10
Meglepő, hogy Váross három évvel később megjelenő könyvében Szabó jellemzésénél szinte szó szerint felhasználja a katalógus szövegét. Csupán a befejezés új: „Szabó festészetének a nyelvezete a francia és a magyar művészethez kötődik. Modern, de nem okoz neki problémát visszatérni akár a barbizóniakhoz vagy Rembrandthoz, amennyiben ilyen formára van szüksége adott gondolatának kifejezéséhez. Szabó Gyula komoly és bensőséges, bár idealista világnézete már 1945 előtt komoly egyéni és szellemi fontosságú alkotói eredményeket ért el.”
Az 1966-os katalógus előszava más hangnemű, ami összefügg mind a kiállítás eltérő jellegével, mind az oldottabb társadalmi helyzettel. A kiállítás a Pravda Kiadóvállalat galériájában nyílt meg, és Szabó Gyula először állította ki rézlemezes viasztemperáit. A „prágai tavasz” előszelében Szabó Gyula is merészebben kísérletezett művészetében és Váross hajlandó volt legújabb munkáit bemutatni. Egyet kell érteni vele, amikor azt írja: „Szabó Gyula munkássága mennyiségében olyan nagyméretű és kifejezési formáiban annyira sokarcú, hogy mindig csak egy töredékét lehet kiállítani. Nagy a különbség losonci műtermének látogatása, ahol száz- és ezerszámra válogathatunk rajzai, grafikái, kompozíciós vázlatai , képei között, és kiállításának megtekintése között. A kiállítás nem tolmácsolja elég meggyőzően azt a harcot, amelyet a képzőművész saját életfilozófiája kifejezése érdekében vív, nem ad fogalmat arról a széles körű képanyagról, amely fantáziájában születik, sem a lelki és testi erőfeszítésről, amelyet megformálásának szolgálatába állít. Naplójegyzet jellegű vallomások, a forma és gondolat meghatározása, tépelődések a társadalmi emberről és sok-sok kérdőjel az előtte és utána való dolgokról. Azt beszélték és írták róla, hogy Szabó misztikus és spiritualista – ezt elmarasztalásnak szánták. Viszont magasra értékelték grafikai tudását és a szociális és társadalmi etikai témák mély átélését. Ma talán organikus egységben kellene látni mindezt: Szabó a gondolkodó és a költő, Szabó a sokoldalú képzőművész, sőt Szabó a sportoló, mert mindez ugyanarra a személyre vonatkozik, aki fokozatosan egyedülállóan sajátos egyéniséggé vált.” (…) „Életművét teljes egészében tulajdonképpen senki sem ismeri, 1957-es gyűjteményes kiállítását olyan korszakban rendezték meg, amikor csak bizonyos »megfelelő« műveket válogattak ki a kiállításra és így megfosztották őket összefüggéseiktől. Bár grafikai sorozataiért díjakat és elismeréseket kapott, de érdeklődésen kívül maradtak további képzőművészeti és eszmei eredményei, amelyeken ugyanolyan szenvedéllyel és céltudatosággal dolgozott.”11
Váross azzal zárta sorait, hogy a jelen kiállítás Szabó műtermének csupán egyik szögletét mutatja be és kilátásba helyezte a művész 60-ik születésnapjára tervezett nagyobb kiállítását, ami azonban elmaradt.
1967-ben jelent meg a Slovník súčasného slovenského umenia (A kortárs szlovák képzőművészet szótára), melyet szintén Marian Váross szerkesztett. Szabó Gyula szócikkét Eva Šefčáková, a Szlovák Nemzeti Galéria grafikai osztályának vezetője írta (1968 után ő is eltűnt a süllyesztőben). A könyv szótárszerű jellege csupán rövid elemzést engedélyezett.12
Szabó Gyula hatvanadik születésnapja alkalmából bővebben írt róla: „Szabó Gyula egyénisége és műve vonzásának fő indítéka az általánostól eltérő képzőművészeti egyénisége, azon bátorsága, hogy sehova sem akar tartozni, viszont ennek ellenére kifejezi együttérzését az ember és az emberiség minden megsebzettségével és megalázásával. Szabó széles körű képzőművészeti és intellektuális érdeklődése tiszteletet és egyúttal zavart vált ki – hogyan lehetséges meghatározni egy olyan művész helyét, aki művében ugyanolyan csodálattal hódol a szimbolizmusnak, mint Cézanne-nak és az expresszionizmusnak? Aki a lágy nedves papírra festett lavírozott akvarellek mellett meghökkentő lakonikus nyíltsággal szigorú rendszerű, sokszor geometrikus jellegű konstuktív grafikai kompozíciókat alkot? Mi a közös nevezője ennek a komplikált művészegyéniségnek, akit a kiállítási élet eseményei csak ritkán érintenek és akinek munkáját nem befolyásolják az elismerések, díjak, a világ dicsősége? Miből táplálkozik különös magányos egyénisége? Elszigeteltségben él, viszont állandó készenlétben, hogy létezésének számadását letegye az asztalra, oly módon, ahogyan azt csak kevesen tették meg, korábban éppúgy, mint napjainkban.
Szabó munkája kezdetétől kereste a saját kifejezését, művészi nyelvét. Azért vonzották a szimbolisták mind a képzőművészetben, mind az irodalomban, mert felelni próbáltak egy átmenetileg figyelmen kívül álló kérdésre: a lét, az egzisztencia kérdésére. Ez abban az időben és korban történt, amely keresni kezdte egy új stílus törvényeit, az új kor szellemi és anyagi rendjét és rendszerét. A kép kétdimenzionális sík felületének konstrukciója, rendszere és rendje a kereső számára csak segédeszköz volt – egészen addig a pillanatig, amíg találkozott azzal az egyéniséggel, akinek a természet és forma iránti alázata olyan mély és egyszerű volt, hogy a hamleti kérdésre egy asztallapon megfestett almával adta meg a választ, és ezzel minden kétségen kívül kifejezte életvágyát.
A magyar rajz és festészet, majd a francia konstruktivista tendenciák hatása jellemző Szabó pályakezdésére, de később is megmarad és sajátos módon konzerválódik grafikáiban. Festészetében egyesíti a szimbolisták hatását a barokk chiaroscuroval – ez nemcsak formális kérdés, hanem egyúttal a barokk vallásosság elfogadása is, mely rejtett formában jelen van képeiben. A két irányzat közötti rokonság inkább szellemi, mint formális – a művész egyes korszakainak stílusváltozásai szellemi problémáinak és azok összefüggéseinek másodlagos eredményei. Ez magyarázza meg formális portyázásait éppúgy, mint problémamentességét a modernizmus és a formális konzervatizmus alkalmazásában. Ő ugyanis másra törekszik. Alkotásának egyetlen állandó problémája az ember földi létezésének és helyének megválaszolatlan kérdése. Minden műfajában ezt a kérdést ismétli. A kérdés a grafikában a legszembeötlőbb. Olyan megszállottsággal igyekszik ezt megoldani, akár a kora reneszánsz moralisták. Hasonlít hozzájuk tragédiái szimbolikájában és apoteózisainak allegóriáiban is. Figyelmeztet és apellál a hallgató sokaság nevében, hajlandó feladni képzőművészeti Énjét, nem retten meg az illusztrativitástól, alaposabban és puritánabbul oldja meg a problémát mint sok más kísérletező kortársa.
Június 8-án Szabó Gyula betöltötte 60. életévét. Művészete az ország képzőművészetének egyedüli és megismételhetetlen része. Aki egy ilyen ajándékra képes, egyedülálló magányosságában és tiszteletre méltó szabadságában…..
Irigyelve csodálom egyéniségét, mely az élet előtti alázatában ilyen szédületesen szabad..”13
Szabó Gyula életében az érdeklődés utolsó hulláma a budapesti kiállításával és a 65. születésnapjával függött össze. A magyarországi művészettörténészek főleg az 1971-es Magyar Nemzeti Galéria-beli kiállítás kapcsán foglalkoztak vele, sajnos, nem elegendő alapossággal. A kiállítás katalógusának a bevezető szövege bár elismerő, de nem elemzi kellőképpen az életmű fontosabb fejezeteit, fejlődését, jellegét és sajátosságát. A kiállításon harmincegy év munkásságát mutatták be, 1939-től 1970-ig. A műtárgyjegyzék 549 művet tüntet fel, ebből 145 volt a grafika. A válogatást a művészre bízták. Az említett anyagnak az ismerete azért is fontos a számunkra, mert dokumentálja, mit tartott maga a művész befejezettnek és késznek. Ugyanis a hatezer munka közül, ami a hagyatékban megmaradt, Szabó Gyula nem tartott mindent befejezettnek vagy sikerültnek – sok munkája vázlat, próbálkozás, félbemaradt, félretett munka volt. A hagyatékkal dolgozók számára az is üzenetet jelent, ha a művész nem írta alá őket, vagy nem tartotta kiállításra alkalmasnak, nem adjusztálta őket. Tehát, amit elküldött a MNG kiállítására, azt késznek és művészete számára fontosnak tartotta. Ezt a későbbi válogatásoknál szem előtt kell tartani, hogy ne legyünk kritikátlanabbak, mint a művész volt önmagával szemben. Ezzel tartozunk neki.
Viszont a budapesti kiállítás mínuszává vált, hogy a válogatást a művészre bízták és az anyag feldolgozása során a MNG művészettörténészei nem foglalkoztak vele eléggé elmélyülten, ami érezhető volt a kiállítás rendezésén, valamint a rendszerezés hiányán.
Ezt a katalógus bevezető szövege is érzékelteti: „Egyénivé mindenek előtt szemléletmódja, háborgó lelke teszi Szabó Gyula művészetét. Az a fajta kritikus, vésztjelző felfogás, mely a világ változásával járó konfliktusokra is felhívja a műbarátok figyelmét. Könnyű lenne ezt a művészi magatartást a pesszimizmussal eljegyezni, hiszen a könnyelműen nyilatkozgatók, a címkék szerint gondolkozók az élet bonyo-lultabb dolgait hajlandók mindenestül negatívan értékelni. A valóság nem olyan egyszerű, hogy jelenségei egyetlen szóval, kész formulával meghatározhatók lennének. A vidáman mosolygó embernek is megrezzenhet a szempillája, ha átsuhan agyán a szeretteiért feltámadó aggódás, a gyanútlan bizakodásra is árnyék borulhat, ha ki-ki szembenéz az elmúlás jeleivel: az alkotó munka nemcsak örömet okoz, de gonddal is jár. Miként fordítva a télre is tavasz következik, a pusztuláson az életösztön győzedelmeskedik, a korosodók végnapjait se engedi elcsendesedni a gyerekzsivaj.”14
Mindez általánosságokra utal. A nagy bemutatás így művészettörténeti és kritikai szempontból elsikkadt. A kiállitás szakmai visszhangjával is adósak maradtak a magyarországi művészeti írók.
A hetvenes évek közepén a Szlovák Nemzeti Galéria megbízta akkori munkatársát, Tomáš Strausst egy Szabó Gyula ouvre-kiállítás, valamint egy nagyobb méretű katalógus előkészítésével. A kiállítás kiesett a galéria tervéből, azonban a katalógusnak 1981-ben mint önálló monográfiának kellett volna megjelennie. Tomáš Strauss emigrálása miatt ez is elmaradt. Strauss a hetvenes évek végén írta meg munkáját. Opponensei a Szlovák Tudományos Akadémia Művészettörténeti Intézetének igazgatója, Ján Dekan, valamint a művészettörténeti tanszék vezetője, Ján Michalides és dr Brožík voltak. A normalizáció éveiben vagyunk és az opponensek ennek szellemében dolgoztak.
Strauss komoly munkát végzett. A 110 oldalas kéziratban végigkövette a művész munkásságát, az összes műfajt, melyben alkotott, tehát nemcsak a festészetet, grafikát, akvarellt, rajzot, hanem az alkalmazott grafikát, plakátterveket, könyvillusztrációkat, diplomaterveket is. Ezenkívül gazdag adattárat gyűjtött öszsze, bibliográfiát, az egyéni és csoportos kiállítások jegyzékét, idézeteket más szerzők méltatásaiból és az illusztrációk jegyzékét. Bár Strauss hű akart lenni önmagához és a művészhez is, bizonyos megszorításokkal számolnia kellett akkori alacsony szintű munkabeosztása és a galéria vezetőségének normalizációs kultúrpolitikája miatt Ezért munkáját ma nehéz teljes egészében időszerűnek tartani, azonban forrásmunkaként és művészettörténeti konfrontációként nélkülözhetetlen az életmű megközelítéséhez. Főleg két fejezetre hívom fel a figyelmet: az egyik a „Motívumok, ikonológia,” a másik a művész helyének, „besorolásának” a meghatározása.15
„Az egyik lehetséges út Szabó Gyula művének megvizsgálásához és magyarázatához egy vertikális keresztmetszet, mely a technikákat tartva szem előtt feltárja az egyes művek összefüggéseit, fejlődését és áttételeit, valamint az egyes műfajok fontosságát az életművön belül. A másik, nem kevésbé attraktív hozzáállás, a horizontális keresztmetszet, a tartalmon vagy motívumokon keresztül való megközelítés, amely az idő és a formai fejlődés kronológiája helyett Szabó művészetének szimbólumait és jeleit veszi figyelembe. Ezt a módszert választotta, sikeresen, a közelmúltban e sorok írója (Kubička Klára: Szabó Gyula kismonográfiája, Pozsony/Budapest 1972), a módszerben rejlő lehetőségek azonban még távolról sincsenek kiaknázva.
Amennyiben a modern ikonológia úttörője és szintetizátora Erwin Panofsky arra figyelmeztet bennünket, hogy a szimbolikus analízis módszere olyan példákon, mint Renoir lányalakja az almával, a modern művészetben nagyon félrevezető lehet, akkor Szabó életművére ennek a fordítottja érvényes – ez a kortárs életmű ideálisan nyitott az ikonológiai analízis diagnosztikájára. Szabó képeiben szinte túláradóan jelen vannak a jelentés domináns jelei. A képek átmenete a szimbólumokhoz zökkenésmentes és a szerzői esztétika és világnézet szempontjából (Szabó művészetének kimondottan intellektuális jellege mellett) spontán és tudat alatti. Így az egyes témák statisztika szerinti feldolgozása nem jelenthet kiindulópontot a vizsgálódáshoz. Egyes ismétlődő és visszatérő motívumok az érzékelés egyedi élményét nyújtják. Viszont némely kulcsfontosságú szimbólum (például a narancs 1942-ben, vagy a szarvasbogár 1952–1954-ben) csak néhány képen és grafikában jelenik meg. Gyér jelenlétük azonban nem csökkenti a műveket megváltoztató jelentésük szemantikai fontosságát.
Ezt a folyamatot kétféleképpen lehet érteni, egyrészt mint a jelentés növekedését, az ikonológia növekedését, tehát a mű motívációs struktúrájának felértékelését (a kép jellé változik), de fordítva is, mint a jelek lerombolását, a motiváció devalválását. A több mint negyven évig tartó intenzív alkotói folyamat Szabó részére ugyanis nemcsak az etika, a filozófia, az esztétika vagy bármely más absztrakt eszme bizonyos művészeti propagációját jelentette (ahogy ezt ő maga hirdette és ahogy ezt a felszín mutatja), hanem és főleg ezeknek az eszméknek a fejlődését és beérését a művészeten belül – és csupán a művészetben. Így a szerző formális kifejezési lehetőségeinek növekedése együtt jár a művész világnézeti, filozófiai, etikai és esztétikai fejlődésével, elmélyülésével és állandó revíziójával. Ami szükségtelen, átvett, kevésbé átélt – ha úgy tetszik, idegen és absztrakt –, azt kicseréli valami mélyebbel, sajátosabbal, ha úgy tetszik: konkrétabbal és teljesebbel. Ez a helyzet például keresztény világnézetével, melyet gyermekkorában a családi nevelés révén sajátított el és amelyhez érzelmi és fantáziabeli diszpozíciója volt, csakúgy mint világnézete többi eleméhez.”
Az egész fejezet nagyon érdekes, figyelmeztet a szemantika szimbolikát érintő eredményeire, a jelek dinamikus fejlődésére, ellentétben azok sztatikus (közvetlen) szerepével. (Ch.S.Peirce)
Ami a művész „besorolását” illeti : Szabó Gyula művészetét mint szintetikus meditatív realizmust jellemzi, amely két forrásból táplálkozott: az expresszionizmusból és a szimbolizmusból. Ennek okát azonban inkább a művész egyéniségének vele született vonzódásával és közvetlen munkamódszerével magyarázza és nem egy tudatosan elsajátított stílusrendszerrel. „A tágabb filozófiai látókör: a társadalmi elkötelezettség Szabónál is egyesül a művészet hatalmába vetett kritikátlan hittel. Az esztétika a jövő etikája (az Ember, az alkotó megszólítása), a szocializmus a költészet korszaka. A res humana vagy res politica így nála is, mint az összes expresszionistánál, megegyezik az ars poeticával.
A szürrealizmushoz való kötődése határozottabb, főleg művészetének egyes időszakaiban (a negyvenes évek, némely grafikai elemek, az utolsó évek festészete). Hiányzik azonban jelentőségének tudatos kontinuitása. Szabó a szürrealizmust a legtágabb, dogmamentes, azaz nem Breton-i formájában értelmezi. Az Ecce vita egyik lapján ábrázolt harca Picasso formáival nem véletlen. Bár Szabó sose beszélt erről, de Picasso művét, amely szinte példaképe egy művész és kora kötetlen kötődésének, az egyéni felfedezések pátoszának és függetlenségének az egyes stílusoktól – a »nagyok« művészete közül a legközelebbinek érezte magához. A többi képzőművész csak ideiglenesen érdekelte őt (Kotász, Rudnay, Van Gogh, Csontváry, Moore, Nolde, Kokoschka, Baumeister és mások), azonban Picasso műve Szabó alkotó potenciájának a középpontjára hatott.”
A tanulmány foglalkozik Szabó kisebbségi létével, Dél-Szlovákia regionális képzőművészetével, valamint a Fábry Zoltán által meghirdetett hídszereppel. A munkát Szabó Gyula művének az ötvenes-hatvanas években elért elismerésével zárja le és azzal, hogy „a sok elismerés és tisztelet azonban a szerző képzőművészeti profilját túl egyoldalúan mutatja be. A jelen kiállítás ezt szeretné kiegészíteni és kibővíteni. Általa véglegesen megoldódhat a művész kulturális és másmilyen hovatartozásának a kérdése is.”
1997-ben újabb könyv jelent meg a szlovákiai modern művészet 1880–1945 évek közötti szakaszáról.16 Bár ebben a Szabó Gyulától közölt képanyag reprezentatív, a szöveg kevésbé. A 34 sornyi szöveg főleg életrajzi adatokkal foglalkozik. A szerző a harmincas évek jellemzésénél a művész naturalista, szociálisan szentimentális szemléletéről ír. Párizsi tanulmányútját fontosnak tartja – szerinte a művész itt ismerte meg Van Goghot, Cézanne-t, Gauguint, Rousseau-t, palettája világosabb lett és robbanó vitalitását ezentúl az élet egyszerű szépségei vonzották. Figyelmet szentel a háborús évek alatt az álom és valóság határán keletkező allegorikus vízióknak. Mivel a könyv csak a festészettel és szobrászattal foglalkozik, a tárgyalt korszak végén megjelenő grafikust nem tárgyalja. Érdekesek a könyv zárófejezetének általánosabb kérdései, melyek nemcsak a szlovák modern művészetre, hanem a régió más nemzetiségű művészeire is vonatkoznak: „Tegyük fel azt a kérdést, amelyet nem régen a filozófus František Novosad tett fel: Mások voltunk vagy csak elmaradottak? Azért voltunk-e mások, mert elmaradottak voltunk? Vagy egész nyíltan kifejezve: Szlovákia modern képzőművészetének korszaka európai avagy tipikusan provincionális fenomén volt-e? Egy pártatlan vélemény valószínűleg a második lehetőségre válaszolna igennel. Már azért is, mert az 1880–1945 közötti képzőművészeti erőfeszítések sosem tekintették a modernitást elsőrendű célnak. Viszont a provincionalizmus jelzője sem jellemzi pontosan a szlovákiai modernet. Szellemi értelmét ugyanis nem kereshetjük csupán a szlovák társadalom gondolati világában, modern történelmének a kezdetén.. A jelenség inkább differenciált, mindenképpen nagyon érdekes és művészetileg egyedülálló kifejezése volt egy tudatos távolság érvényesítésének, a modernizmus ortodoxiájával szemben, olyan célok érdekében, amelyeket a közép-európai térségben mindig fontosabbnak tartottak. Ezért sokkal helyesebbnek tartjuk, ha Szlovákia különös európai kontextusát inkább Ján Bakoš idézetével jellemezzük, mely a kultúrák kereszteződéséről beszél. Tehát nem arról a modellről, amely szerint egy magasabb, fejlettebb központi kultúra egyirányúan adja át impulzusait a passzív, művészetileg és szellemileg elmaradott provinciának. Szerintünk a szlovákiai modern művészet különböző és néha egymásnak ellentmondó hagyományoknak és irányzatoknak az ötvözete és átértékelése. A 20. század első felében itt élő, főleg agrárjellegű társadalomban nem lehetett mechanikusan és közvetlenül beoltani a nyugati kultúra modelljét. Az új impulzusok kisugárzása és befogadása eltolódásokkal, vargabetűkkel, késésekkel és ugrásokkal történt, egyéni kezdeményezésekkel csoportos vagy programegység nélkül, a modern művészeti gondolkodás kiválasztott elemeinek újszerű és eltérő értelemzésével egy más, az európai modernista centrumoktól kölönböző és modifikált történelmi és politikai térben.”
Várossnál is, Straussnál is találkoztunk Szabó „félremagyarázásainak” említésével.
A totalitás évei alatt egyrészt miszticizmusa miatt marasztalták el, másrészt viszont csupán a szocialista kultúrpolitika által leginkább befogadott szociális és munkamotívumokat ábrázoló grafikai lapjait közölték, anélkül, hogy ezek tartalmi többrétegűségéről szó esett volna.17
Sajnos, ez a megközelítés a mai napig kísért, és eléggé befolyásolja a művészről alkotott képet. Erről ír Hushegyi Gábor is tanulmányában: „Az 1989 előtti másfél évtized nagy vesztese Szabó Gyula: életművének egyik szegmensét a hagyaték gondozói tudatosan elhallgatták a nyolcvanas években. Az életmű kutatói és közreadói a korabeli politikai kurzusnak megfelelő alkotói periódust, ciklusokat, témákat, az elkötelezett művek sorát hangsúlyozták annak érdekében, hogy Szabó Gyulát fenntartások nélkül befogadják a szocialista, tehát a köztiszteletnek örvendő művészek panteonjába.”18
Sokkal hihetőbb lenne ez a néhány sor, amennyiben szerzőjük alaposabban megvizsgálta volna a valóságot. Az 1989 előtti tizenöt évről van szó, tehát kb. az 1974-től 1989-ig tartó időszakról. Szabó Gyula utolsó éveinek munkásságát még a normalizáció évei előtt mutatták be mind Budapesten (1971), mind az általam rendezett besztercebányai jubileumi kiállításon (1972).19 Ugyanebben az évben jelent meg Szabó Gyula kismonográfiája.20 Az említett kiállítás katalógusa, valamint a kismonográfia beszédes bizonyítéka annak, hogy Szabó Gyulát nem „elkötelezett”, szocialista művészként mutattuk be.
1982-ben kezdtem el Szabó Gyula életművének fejezetenként való feldolgozását (akkor és ma is az a véleményem, hogy az ő életműve számára nem előny, hanem hátrány egy oeuvre-kiállítás az életmű rendkívüli változásai miatt. A művészettörténész munkája itt nélkülözhetetlen.) 1982-ben született meg az első kiállítás, 1997-ben az utolsó, a hetedik. (Az egyes katalógusok bevezető szövegei a most megjelenő Emlékek Szabó Gyuláról című könyvben – Lilium Aurum kiadása! – olvashatók. A 7. katalógus előszavában megjegyeztem, mennyire örülök, hogy az utolsó évek művei olyan időszakban kerülnek bemutatásra, amikor már szabadon lehet őket prezentálni. Ugyanis az 1986-os Tanúságok című kiállítás esetében (a Pozsonyi Városi Galériában) még be kellett tartani a galéria vezetőségének belső cenzúrájának utasításait. Tomáš Strauss tanulmányában sem voltak „elhallgatott” szegmensek, csak egyszerűen sem a kiállítás nem valósulhatott meg, sem a könyv nem jelenhetett meg.
Tehát azt a kérdést, hogy melyik művészettörténész mit választott ki munkájához a lezárt életműből, nem lehet általánosítaní és nem lehet mindent egy zsákba dobni.
Az idén, 2007-ben kerül sor a második világháború alatt festett képeinek bemutatására az ipolysági Zsinagógában. (2007. június 7–augusztus 8.) Szabó Gyula 1930–1945 között festett képeit a kiállítási sorozat első részében mutattuk be 1982-ben – a háborús korszak keresztény szimbolikából és szemléletből táplálkozó képeit – lehetetlen volt akkor kiállítani (a katalógus jegyzékében viszont szerepelnek). Tehát szó sincs „tudatos elhallgatás”-ról.
A Szabó Gyula munkásságával foglakozó nagymonográfia elkészítése évekig tartott. Létrejötte nem volt egyszerű, feldolgozásának és értékelésének fő nehézsége abban rejlett és rejlik, hogy a Szabó-életmű óriási terjedelmű és nagyon nehezen rendszerezhető, sokfajta arculatú, valamint többfajta hozzáállásra, magyarázatra ad lehetőséget. (Szabó Kinga katalogizálásának köszönhetően tudjuk, hogy több mint hatezer műtárgyról van szó.) Több kutatót elriasztott ez a tény – éveket kellett volna ugyanis rászánniuk ennek megismerésére. Egyedül nem tudtam vállalni az egész munkát, viszont részt vettem benne. A meghívott és a munkát vállaló szerzők (Bozó Andrea, Fülek; Böröczffy Virág, Budapest; Haltenberger Sz. Kinga, Losonc; Kubička Klára, Besztercebánya; Lóska Lajos, Budapest; Szakol-czay Lajos, Budapest) a könyv előre meghatározott egységes koncepciója alapján dolgoztak (ez csupán a strukturára vonatkozott, nem a tartalomra). A koncepció megadta azt a lehetőséget, hogy több művészettörténész különböző művészettörténeti szemlélet szerint adjon tanúságot a műről vagy annak bizonyos fejezetéről, problematikájáról. A tanulmányok szerzőinek témaválasztása arra is fényt derített, hogy Szabó Gyula munkásságának mely korszakai, fejezetei érdeklik leginkább a kortárs szakembereket.
A napokban megjelenő nagymonográfia (Szabó Gyula 1907–1972. Nap Kiadó, 2007) Szabó Gyula életművének és kutatásának jelenlegi legteljesebb tükre.
JEGYZETEK
1 Ábelovský Ján: Július Jakoby. Bratislava, 1994. 284 o.
2 Kulcsár Ferenc: A felkiáltójeles ember. Pozsony, 1987. 23.–56. o.
3 ( Marian Váross – Slovenské výtvarné umenie 1918–1945 – 1960. Ján Ábelovský–Katarína Bajcurová: Výtvarná moderna Slovenska 1918-1949
4 Brogyányi Kálmán: Pozsonyi kiállítások. In Forum. 7. évf. (1937) 3. sz. 18. o.
5 Uő: Pozsonyi kiállítások. In Forum. 7. évf. (1937) 12. sz. 73. o.
6 Magyar Ujság, 1937. dec. 1.
7 Eredeti változata a hagyatékban
8 Nógrádi képzőművészeti kiállítás. Losonc, Városi Könyvtár, 1942. június 21– július 6.
9 Marian Váross: Slovenské výtvarné umenie 1918–1945. Bratislava, 1960.
10 Július Szabó: maliar a grafik: jubilejná výstava. Úvod Marian Váross. Bratislava, Sväz slovenských výtvarných umelcov, 1957.
11 Július Szabó. Úvod Marian Váross. Malá galéria Pravdy, 1966.
12 Slovník súčasného slovenského umenia. Bratislava, 1967.
13 Eva Šefčáková: Jubileum Júliusa Szabóa.Výtvarný život, XII, 1967, č. 7, s. 329.
14 Szabó Gyula (Losonc) kiállítása. MNG, Budapest, 1971. március–április.
Előszó Pogány Ö. Gábor..
15 Tomáš Strauss – Júliusa Szabó. Rukopis. (1979–80) Kapitoly: Motívy, ikonológia – s. 44,
Celkové zaradenie – s. 49. A kézirat Szabó Kinga levéltárában található meg.
16 ÁBELOVSKÝ, Ján–BAJCUROVÁ, Katarína: Výtvarná moderna Slovenska 1880–1945. Bratislava, P. Popelka, 1997, 670. o.
17 PETRÁNSKY, Ľudo: Moderná slovenská grafika 1918–1983. Bratislava, Tatran, 1985, 394. o.
18 Hushegyi Gábor: Képzőművészet, fotoművészet és építészet. In: Magyarok Szlovákiában (1989–2004) 1. k. Forum Institute, Lilium Aurum Könyvkiadó. 2004. 432. p.
19 KUBIČKOVÁ, Klára: Július Szabó – jubilejná výstava k 65. narodeninám. Katalógus.
Banská Bystrica, Oblastná galéria, 1972, 54. o.
20 KUBIČKOVÁ, Klára: Szabó Gyula. Bratislava–Budapest, Corvina Kiadó, 1972, 37. o.