Papp Tibor: Avantgárd szemmel – költőkről, könyvekről
Tallózó
Papp Tibor Avantgárd szemmel című könyvsorozata 2004-ben megjelent első darabjában a szerzőnek a kortárs magyar költészetről, irodalomról szóló kritikáit, tanulmányait adták közre. A mostani, második kötetben Papp Tibor folytatja irodalomtörténeti kalandozását és kortársainak, művészbarátainak bemutatását.
A változatos írásokban olvashatunk Kassák körének elfelejtett költőiről, Kassák műveiről, Ujvári Erzsiről, a Magyar Műhely másik két jelenős életművel rendelkező szerkesztőjéről: Nagy Pálról és Bujdosó Alpárról. A szerző kritikái bemutatják Székely Ákos, Nemes Nagy Ágnes, Orbán Ottó, Tamkó Sirató Károly, Fodor András, Buda Ferenc, Fejes Endre, Sárközi Mátyás, Kannás Alajos, Nádas Péter vagy éppen Karinthy Ferenc egy-egy kötetét, művét, de megismerhetjük Denis Roche költészetét, valamint Papp Tibor gondolatait, személyes emlékeit Keszei Istvánról, Bakucz Józsefről, Kiss Tamásról. Mindezeken túl a könyvet olvasva fogalmat alkothatunk a francia könyvkiadás helyzetéről, de a számítógépes versgenerálás, illetve a dinamikus költészet alapjairól is.
Papp Tibor író, költő, tipográfus 1936-ban született Tokajban. Az 1956-os forradalom után Belgiumban, 1961 óta Párizsban él. 1992-től újra budapesti lakos is. 1962-ben egyik alapítója a Magyar Műhelynek, 1989-ben a világ első számítógépen működő folyóiratának, az alire-nak egyik elindítója, szerkesztője, József Attila-díjas.
Részlet a kötetből:
Elfelejtett költők Kassák köréből
„A magyar irodalmi világ a század eleje óta hadakozik az avantgárd ellen, elsősorban úgy, hogy nem vesz róla tudomást. A konzervatív irodalmárok avantgárd-ellenességét a hatalmon lévő politika mindig támogatta, biztatta, bizonyos időkben pedig kötelezővé tette. Az első világháború után politikusok és tollforgatók a vörös rémmel rokonították az avantgárd alkotót. Később a kommunisták, miután hatalomra segítette őket a második világháború, bőr alá furakodó élősdiként, rühként, a dekadencia megtestesítőjeként bántak vele. Az ötvenes évek közepére a kommunista ideológusok olyannyira kellemetlennek találták az avantgárd szellemet, hogy még azt is szégyellték, azaz elfogadhatatlannak tartották, hogy valaha közük volt hozzá. Ennek eredményeképpen a Magyar Kommunista Párt – utólag – megváltoztatta születésének helyét és dátumát. Az eredeti üdvtörténet szerint (amihez tanúként csatolhatók Kassák Lajos Egy ember élete című könyvének oldalai, valamint Lengyel József Moszkvában, 1933-ban Kun Béla előszavával kiadott Visegrádi utca 15 című opusa) a Visegrádi utca 15-ben – a Ma szerkesztőségében – alakult meg az MKP, azonban az ötvenes évek végén a párttörténetek visszanyúltak a történelembe és átírták a párt születési helyét a Városmajor u. 41-be.
A Mában, Kassákkal együtt, mintegy hatvan költő publikált. A vezérszólam, természetesen, Kassáké volt. A stílust, a hangütést, a Mára jellemző újszerű mondat- és versformálást együtt dolgozták ki, azaz gyúrták olyanná, hogy önállóságához semmi kétség ne férjen. Többen jelentős költői teljesítménynek tekinthető művel ajándékozták meg irodalmunkat. Elsősorban Ujvári Erzsire, Barta Sándorra, Reiter Róbertre, Enders Ervinre gondolok, de említést érdemel Kudlák Lajos, Szélpál Árpád és egy-egy vers erejéig Németh Andor, Simon Andor, Csont Ádám és Sugár Andor is. A hatvanból egyesek elkanyarodtak a költészettől: Németh Andor, Moholy Nagy László, Mácza János, Hevesy Iván, Déry Tibor és Lengyel József; mások, mint például Franyó Zoltán, Forbáth Imre vagy Illyés Gyula költőként folytatták útjukat, de elhagyták a Mát, hátat fordítottak az avantgárdnak.
1919 után a Ma költőinek neve tabu volt Magyarországon, persze nemcsak az övék, hanem mindazoké, akik egyszerre voltak avantgárdok és kommunista szimpatizánsok (s méginkább azoké, akik a Szovjetunióba emigráltak). Műveik nem jelenhettek meg hazai kiadványokban, de még alkalmi fölsoroláskor sem írták le sehol a nevüket.
A nagy besötétítés évtizede után, a 30-as években, amikor már lehetett volna, akkor sem ébresztgette őket senki. Az akkori magyar irodalom mikroklímáját vaskos tévhitek és mindenféle irodalmi gondok bástyázták el a nagy nemzetközi áramlatoktól s természetesen az ezekhez közel álló magyar szerzőktől. A tízes évek végén, a húszas évek elején fellángoló irodalmi lázadás szereplői visszasavanyodtak káposztává – az avantgárd szellemre fátyol borult. Nem volt ildomos Bartáról, Reiterről, Ujváriról beszélni. Illyés sem szól róluk az „Oroszország 1934” című útinaplójában, pedig látta őket, 30 évvel később büszkélkedik csak el találkozásuk leírásával.
1945 után a józan ész úgy képzelné el, hogy a menekütek korábbi hátrányából előny kovácsolódik. Nem. Egyáltalán nem. (Bár kovácsban nem volt hiány, a fél ország azt üvöltötte, hogy „kovács vagyok”.) Persze, a menekülteknek ma, 1993-ban sem jut hely az asztal mellett – úgy látszik, ebben ismételni tud a történelem. A 40-es évek végén a hatalomhoz igazodó irodalmi kiegyezés megint nem kedvezett az avantgárdnak. Földhöz ragadt realizmus uralta a terepet. Ráadásul a Szovjetunióban lezajlott kirakatperek árnyéka Magyarországig elért. Bartát, Ujvárit megint irodalmon kívüli okokból függönyözték el az olvasó elől.
Az irodalmi égbolt a 60-as évek elején kezdett el tisztulni. No, nem nagyon, azok az irodalmi potentátok, akik eladdig taposták az avantgárdot, ahelyett, hogy mulasztásaikat pótolták volna, az avantgárd további becsmérlésével hűtötték lelkiismeretüket s a művek ki- és letagadásával fékezték szerzőink újrafelfedezését.
Bori Imre írásai hozták meg a változást. Könyvei a magyar avantgárddal foglalkozó irodalomtörténet-írás új korszakát nyitották meg. Bori szembeszállt azzal a hazai berkekben mind a mai napig honos nézettel, amely a magyar avatgárdot teljes egészében Kassákra ruházza, a többieket epigonnak tekinti. Bori felfedezte olvasói számára a Ma szerzőit.
A könyvkiadásban Barta Sándor Ki vagy? 1962-ben kiadott kötete törte meg a jeget. Azóta gyéren, itt-ott megjelennek avantgárd alkotások, de Ujvári Erzsi könyvére egy negyed századot kellett várni (s nem volt benne köszönet), Reiter-kötet pedig mind a mai napig nem jelent meg s bizony nagyon jól jönne egy gondosan válogatott antológia is.
Reiter Róbert összesen 35 verset közölt a Mában. Először a III. évfolyam 4. számában, 1918 április 1-jén. Életéről nem sokat tudunk, de egy mozzanatát mindenképpen fel kell elevenítenünk. 1919 után ő is menekülésre kényszerült. Bécsben élt, ahonnan – később – szász származású lévén, nem Magyarországra, hanem Romániába tért vissza. Temesvárra. A második világháború befejezéséig német nyelvű szociáldemokrata lapnál dolgozott. Az új rendszer azért, mert németül írt, deportálta. Bányába került, ahol istentelen körülmények között dolgozott. Egyik verzió szerint, amit tíz-tizenöt évvel ezelőtt hallottam Erdélyiektől, paraszt származású rabtársával életre-halálra szóló barátságot kötött, olyannyira, hogy megegyeztek, ha valamelyikőjük meghal, akkor az életben maradó felveszi a halott társ nevét. Egyikőjük időnek előtte elment, a társ kiszabadult, és néhány évre rá Franz Liebhard néven német verseket publikált. A másik verzió Mandics György „Temesvári Golgota” című dokumentumregényében olvasható (s valószínű, ez a hiteles). „Az ázsiai Gulágok egyikében bányaomlás volt”, a mellette fekvő társat, aki csákánnyal annyira kitámasztotta a falat, hogy ő, Reiter, megmenekülhetett, Franz Liebhardnak hívták. Amikor 1949-ben visszatántorgott Temesvárra és újra írni, dolgozni szeretett volna, a cenzor lezárta előtte a sorompót azzal, hogy Reiter Róbert nem közölhet többé. Ekkor vette fel Franz Liebhard nevét.
A kassáki erősen expresszionista környezetben, a műveltető és harsányan cselekvő igék és igésített főnevek között Reiter verssorai elégikusnak tűnnek, befelé fordulónak, állapotleírónak. Nála a reménykedés dinamikája nem olyan erős, mint Kassáknál (a reménytelenségbe is a mesternél sokkal csendesebben merül bele):
„Ember csírázik a megzúdult időben
az óceánok sója fölszívódik hozzá”
Polgári keresztmetszet
„Kihámoztalak hétlakatú hüvelyedből
lassú volt a műtét, mint a magzatérés az anyaméhben”
Mágnestörvény
„Hattyúk és meztelen csodák mosakodnak a harmatban”
Gyászmenet kigyózik a csillagok közt.
Reiter Róbert költői logikája más, mint a többieké – a vers menetét, mintha színházi előadás lenne a sorok egymásutánja, rendezőként irányítja. Váratlan fordulatokkal dolgozik, mélyről jövőkkel, de pontosan, mint aki tudja, mit akar, mint aki tudja, hogy visszafojtott hangjának milyen logika felel meg legjobban. „Kenyér” című versében – amikor, 1920 novemberében, a kiábrándultság, a reménytelenség öntötte el társai munkáját, ő csendesen számot vet a világgal, a nincstelenek nyomorával. Keserűségét a miértre adott válaszában önti ki:
„Kenyér!
(…)
az agóniás kórházak
a lueszes örömtanyák
és a süket börtönök
miattad sírnak a piszkos hajnalokban
és Pétervár háztetőin is miattad kukorékoltak
a vörös kakasok”.
A Ma kórusában Reiter Róbert a legbibliásabb, sok versében kimutatható a hatása: érezhető szóhasználatában, fordulataiban, és ebből kifolyólag, gondolatainak megformálásában. Bizonyára sokat forgatta Károli Gáspár munkáját.
„Te hozsannáztad az asszonyt, mert
áldott volt az ő méhének gyümölcse”
Terhes hajnalban.
„… hét sovány tehén kibaktatott a bibliából”
Vértanúság
„Jaj a siralmak zsilipei széttöredeztek.
(…)
Fenevadtól kölcsönözted a szemeidet
(…)
Vályuja vagy az aranyborjúnak”
(…)
Az úr tűzre veti a tudásfa gyökerét”
Ítélet hegyén
Ha Reiter Róbert pályáját követjük a Mában, két dolog tűnik fel: az egyik, hogy Kassák egyre nagyobb súlyt fektet rá, egyre nagyobb teret enged neki, írói-költői munkáját egyre fontosabbnak tartja – a másik, Reiter költői kiteljesedésének nyomon követése: jól látható fejlődése, egyszerűsödése, tisztulása, a Ma manierizmusának levetkőzése, s főleg elégikus hajlamának kibontakozása. Példaként idézzük Felejthetetlen az idő kezdetű versét, melyet 1924-ben közölt a Mában.
„Felejthetetlen az idő mely elszakított társaimtól és röppentyűinek tömegével állandóan fölöttem hömpölyög
mindamellett hibátlanul lélekzem, fölemelt szívvel naphosszat járkálok a hangtalanság felületén marék füvet s egy tönkretett galambot viszek magammal, az ibolyákat mind kiejtem szemeimből hogy nyomon kövessem elszéledt álmaimat
dicsérem a meleg légáramlatokat melyek elnyúlnak mint a dajkák éneke vagy karcsú testükkel szótlanul mellém fekszenek
ki látja kalapom alatt az érthetetlen verebeket? porból meg csipetnyi hőből gyúrtam őket s ha fáradtak, meghálnak a hosszúhajú festőnél. ő pedig a lantszívű mester aki rálehel tavasszal a vérszegény lányokra s a sóhajait mind szélnek ereszti
vékony kezeivel leemeli szívéről az alkonyatot
anyám az elveszett rőzsenyalábra gondol
nyugalomgyékényen ül az Úr s a viharlepedőkre ügyel
sirass ó sirass
a vakok fájdalmas mellét megérintem helyetted”
Az utóbbi huszonöt-harminc évben Barta Sándor volt az eddig említettek közül a legfuttatottabb szerző. Miután a politikai perek árnyéka elhúzódott felőle, azaz rehabilitálták (a lánya szerint papíron nem, csak szóban), hozzá lehetett nyúlni. Szinte mindent kiadtak tőle – s éppen e bőség okozza a zavart. Mint ismeretes, Barta Sándor a Szovjetunióban mindent levetkezett, ami az irodalomban érdeméül volt felróható. Nem tudom, miért, s kötve hiszem, hogy valaha is kitudódjék. Politikailag elkötelezett írásai, riportjai sematikusak, nélkülöznek minden nyelvi invenciót, azonban az ideológiai követelményeknek minden szempontból megfelelnek. Ezeknek túlsúlya láthatatlanná, megmérhetetlenné teszi azokat a műveket, amelyek révén Bartának irodalmunk jelesei között a helye. Együtt kellene kiadni, méltatni, elemezni például az 1922-ben kiadott Mese a trombiatakezű diákról című könyvének darabjait és legjobb verseit. Eleddig valahogy nem jutott el irodalmi tudatunkig, hogy meséi a magyar szürrealista irodalom gyöngyszemei. Nem akarjuk észrevenni, hogy a Bartóki szintézis irodalmi megnyilatkozásai ezek a mesék – folklór és modernség ötvöződik bennük.
„Csak láttátok volna őt – írja Mese a moszatzöld emberről című meséjében – este a legmagasabb csillag alatt, amint egyszerű fütyölőjével maga alá süllyesztette a remegő tornyokat, s a lehorgadt elevátorokat (…) Sikátorok torkában, határok hintájában láttátok volna, amint póznára szúrt véres macskafejjel beijesztgetett a haldoklók kórtermeibe … „
A folklór mesemondó stílusába ágyazva, a mese törvényeit segítségül véve az irodalmi szürrealizmus egyik klasszikus jegyét: a durva aránymódosítást úgy viszi bele szövegébe, hogy szinte észre sem vesszük.
Barta Sándort mihamarabb tisztába kellene tennünk: kiadni tőle, ami korszakalkotó, s elemezni, rendszerezni, ami műveiből közkincsnek tekinthető.
Ujvári Erzsi, Barta Sándor felesége, a Mában érett költővé. Első publikációja a Menekülők a Ma második számában jelent meg. Költői ouvre-je három tucatnyi prózaversből áll. Az irodalomtörténeti pontosság kedvéért jegyezzük meg, hogy írt néhány színi jelenetet, két bábjátékot és két prózai élőképet is. Nagyon rövid volt pályafutása, de – Pilinszky szavaival —„nem az a fontos, hogy a madár hányszor csap a szárnyaival, hanem, hogy íveljen”. Ujvári Erzsi a kevéssel is a korabeli magyar és európai irodalom jelentős nő-költőjeként áll előttünk. Az ő verseiben szólal meg először huszadik századi költő hangján, gátlások nélkül, kispolgári álszemérem és alázkodás nélkül, urak majmolása nélkül a proletárasszony. Burjánzik belőle egy eladdig ismeretlen tudatalatti világ, melynek egyik pólusáról tárgyak és külvárosi asszonyok, testek és helyzetek, másik pólusáról pedig a modern költői eszközök mágneses ereje sugárzik.
Ujvári Erzsi bátyjától, Kassák Lajostól tanulta – kamasz fejjel – az újfajta költői látás mechanizmusát, a nyelv szerkezetének durva, de új érzékenységre kaput nyitó feszegetését, a prózasorok lírával való feltöltését. A fiatal lány a tanultakat hamar hozzáidomította saját világához.
Ujvári költői látásának egyik pillére a mindenféle gravitációtól (földitől, szellemitől, nyelvtől) mentes képépítkezés – másik pillére a tárgyszerűen egymás mellé helyezett mondatok ideogrammára emlékeztető rendezése. Éppen ezért prózáinak mondanivalójában a történés nagyon gyakran másodlagos szerepet játszik. Verseinek igazi eseménye a nyelv működése: az, ahogyan (és amikor) a valóság eladdig homályban rejtőző szeleteit hódítja meg – az, ahogyan érzékenységünket tágítja, látásunkat szélesíti. Tulajdonképpen nála a nyelv formálja a valóságot, és nem fordítva, s ugyanúgy: a nyelv metamorfózisa nála hamarabb fellobbantja az emberi sors lehetőségeit, mint maga az élet.
Szabadon, de teremtő erejének tudatában játszik a nyelvvel, fölülemelkedik a szabályokon, amikor tárgyiasít egy eladdig tárgyatlan igét:
„Emberek csomóba futottak, párjukat kiabálták”
Menekülők
„A férfiak gyerekeket örültek ránk”
Próza : 10
amikor szineztéziával csalja meg érzékeinket:
„Éjjel egy lánynak énekelni kezdett a melle”
Próza : 21
„Fáradt lábaik az utakba folytak”
Asszonyok
„Szája nyitva maradt s világít, mint egy kerek tükör”
Próza : 1
De földi és nyelvi gravitációval incselkedik akkor is, amikor – a szürrealistákat megelőzve – a mondatrészeket szemantikailag összeférhetetlen szavakkal tölti ki. Ennek a költői mondatépítkezésnek későbbi, főleg a francia irodalomban honos változata az automatikus írás: a tudatalattiból feltörő szó- és mondatfoszlányok fésületlen lejegyzése. Ujvári Erzsi képeiben is kimutatható az, hogy az egymással kapcsolatba kerülő, látszólag összeférhetetlen szavak jelentésének valamelyik aspektusa (a jelölt tárgy – vagy cselekvés – formája, színe, anyaga, célja, helye konnotációja) összerokonítja a fogalmakat, elfogadhatóvá teszi az első pillantásra elfogadhatatlan viszonyt. Például a Próza : 23 második sorában („Ujjai hegyén a gyomra imádkozik”) az imádkozás valamilyen óhajra utal, ugyanakkor az óhaj, az étel utáni vágy, az éhség természetes velejárója a gyomornak; más vonatkozásban, az imádkozáshoz hozzátartozik az összetett kéz, hozzátartoznak az összekulcsolt ujjak. A költői kép logikája, összetevőinek affinitása, ilyen megvilágításban már semmi kivánnivalót nem hagy maga után. Az ember, aki az útra lép, akinek „vállain városok ülnek”, igenis, ujjai hegyén éhez, gyomra az ujjai hegyén imádkozik. A következő sorok is ezt az ujjbegyen fohászkodó éhséget fejezik ki:„Kenyerek!/Gyümölcsök!/Gyertek felém!”. A gyomor funkcióját az ujjbegyre átruházva érezteti Ujvári Erzsi azt a végtagokat is kívánkozásba szédítő éhséget, ami génjeikbe lerakódva főleg azokat gyötri, és ott gyötör igazán, akik mellől – és ahonnan – ő jött. Ugyanezt mondja más szavakkal már a Próza : 16-ban is:„Pihenő tenyeretekben az asszonyok éhes gyomra sír”. Huszonöt évvel később hasonló átruházásnak lehetünk tanúi Pilinszky János Francia fogoly című versében: „… tenyerét, mely úgy tapadt a szájra / és úgy adott, hogy maga is evett!”. A Próza: 18-ban, melyben a proletár-asszonyi sors sötétségével hadakozik, azt írja, hogy
„Ha nevetni akarunk a tányérok és mozsarak orgonálnak a szánkból.
(…)
Ha élni akarunk égő tornyokat építünk a hasunk fölé.
(…)
Ha el tudnánk szakadni a párunk meleg ágyékától,
(…)
Szemeinkből vizekre eresztenénk a kornyhák kéményeit.”
Ebben a versben is konnotációk jól felépített hálózata köti össze a szavakat, és távoli összecsengések adnak értelmet a képeknek. Az erővonalak a kényszert idéző konyha és az extázis tüzével égő tornyok között ívelnek. Tányérok és mozsarak csörgése rontja meg a nők nevetését – viszont a férfi meleg ágyékához való kötődés (ami életet, örömöt, asszonyok hasán égő tornyot jelent) konyhára ítéli a feleséget. A helyzetének kiszolgáltatott nő szabadulni szeretne a konyhától, a konyhák kéményét vízre eresztené (mint a kivágott szálfát), mert a konyha, a konyhák kéménye nemcsak a minennapi főzést-mosást-pelenkázást-mosogatást jelképezi, hanem a hason égő torony ellentétét is: a gyönyör nélküli hétköznapokat, az anti-phalloszt.
Megelőzve az izmus névadóit, verseiben remekül alkalmazza ő is a szürrealista technika fogásait, mint például arányaikban elütő dolgok realista kivitelű egymáshoz szelidítését.
„…Az én számban tulipánok nőnek
Gyomromban bárányok legelnek
(…)
A város fölött egy nagy kenyér szagosodik …”
Próza : 23
„…A kanalakból orgonasípok lesznek
Gangok a tenger fölé repülnek veletek”
Próza : 24
Az expresszionizmus a dinamika művészete, a létezés minden rezdülésében rejlő cselekvésé, az önmagukban cselekvéssé átlényegülő színeké, tárgyaké; a költészetben pedig a mindenütt jelen levő igéké. Ujvári Erzsi prózái nagyon jellegzetes expresszionista művek: mintha rejtett villanykörtéket gyújtogatna, szinte minden sorában, minden költői képében fellobban egy ige.
„… Az egyik melléből fúrók szaladtak a köveknek.
A másik szájából jelzőzsinórok futottak a föld felé.
Valaki új utakat keresett és ezüstkalapács beszélt a kezében.
A lovak vízért sírtak.”
Próza : 15
„… A karámtetőn sűrű zsírfüst csapkod, lovak égnek, nyerítve lecsuklanak
csak a fejük, az égő lámpás világít ki a rácson.
A legázolt mezőkön csattogó harangnyelvek búcsúzkodnak a fülekbe.”
Menekülők
„… Testüket melegre fürdették és teli torokkal az ég felé nevettek. Iskola
helyett a legkeményebb testű asszony a gyerekek elé vetkőzött.
Ilyenek legyetek!!!
Valaki imádkozni akart. Furulyák harsantak a torkából,
A nevetés és a fény bukfencezett a térben.
Mert ők már nagyok voltak! Emberek!!
A házak ijedten kirobbantak.
És az ő nagy fejű gyerekeik, mint a vörös ördögök szétfutottak az utakon.”
Asszonyok.
Hiányos mondatai is gyakran egyetlen igéből állnak: „Vártok.”, „Gyertek.”, „Játszani!”, „Futni!”, „Táncolni!”, stb. De nemcsak a cselekvés-központú képépítkezés, a szaggatott versfolyamat is az expresszionista költészetre utal. Ujvári Erzsi számos költői képe teljesen öntörvényű alkotás, egysoros vers, mely – mint az egymás mellé helyezett gránitkövek egykupacba tartozása – része az egésznek, de el- és leválasztható; a verssor nem az esemény folyamatában, hanem tömbjében alkotója a versnek:
„… Valaki ijedtében a Duna aljára itta magát.-
A gyárak kéményei hiába fütyültek.
Férfiak bukfenceket vetettek, fákra másztak és örömükben leharapták a
nyomorékok púpját.
Asszonyok ostorba fonták hajukat…”
Próza : 19
„… A bányákból kigurítjuk a vakok szemeit.
Hegyekről lemossuk a temetőket.
Madarak, veletek rizsföldekre szállunk.
Sípokat faragunk a gyárak kéményeiből. …”
Próza : 21
A látszólag véletlenül egymás mellé kerülő sorok tömbjében rend uralkodik: együtt többet tudnak és mást mondanak, mint külön-külön – ezt a versépítkezés-típust hozza kapcsolatba Ezra Pound az ideogrammákkal. Valamilyen érzés, valamilyen állapot leng a szöveg mögött, amelyiknek különböző aspektusára utalnak a verssorok. A Próza : 19-ben például három egymással látszólag semmilyen rokonságot nem mutató költői képpel mondja el a forradalom másnapját. Az első sor a kiszolgáltatottak múlttal való leszámolását, a második a felszabadultság érzetét, a lealacsonyító kényszerek eltávolítását, a harmadik pedig az újszülött öröm feletti aggodalmat fejezi ki (a távolba látó csillagász nem az eget, hanem az országúton közeledő veszélyt kémleli):
„… Az inasok összetörték a műhelyeket.
A folyók mind kiáradtak és lemosták az utcalányok arcát.
Egy csillagász az országutat figyelte… ”
A gondolatpárhuzam az egyenletes feszültség eszköze – a fronttól távol élőké, az eszükkel, idegeikkel a háború betegségét viselőké. A Próza : 6-ban a verssorok szellemiségükben is párhuzamosan fekszenek egymás mellé, szelíden kézenfogva a következőt. A fokozás nem drámai. A kifejlet keserűségbe torkoll.
„…És nem egyedül vannak a kenyérért lázadók.
Az idén rozsda eszi meg a vetést.
Az idén bogár szeméhez hasonló a krumpli.
Az idén a marhák tőgye fájósra száradt.
Mert ide érzik a halottak rontó szaga.
Mert mindenki a párját várja forró testére.
Ezért a mással szeretkezés. …”
Próza : 6
Az expresszionista felsorolás, a cselekvő állapotrögzítés lángnyelvek sokaságaként mutatja a tájat, a várost, az író álmait, látomásait. A költő, akarva-akaratlan, levetkőzi szemérmét, kiadja titkait, mert a forma – ami ez esetben nem szótagszám, nem ritmus, hanem a kép megformálásának belső mechanizmusa – kicsalja belőle, mint a jól húzó kémény egy nedves fadarabból a lángot. A forma a tartalom elé kanyarodik: a még alaktalan gondolatból a hogyan válogatja ki a mit. A század eleji új idők új emberének érzékenységéhez a művészek is új műszerrel közelednek. Az új műszer mutatója minden eddiginél gyorsabb és nagyobb kilengésre képes, mert nem fékezi a klasszicizmus nehézkedési ereje. Az egymásba olvadó gondolatokat, a fésült strófákat, a klasszikus rendet a szabad- és a prózavers lávafolyama váltja fel, melyből másképpen ragyog ki a művészet: szédítő földmozgásként, hőként, szikracsóvaként. A formaváltás együtt jár a költészet témakörének kitágulásával, a versekben honos szókészlet felfrissítésével. A beszéd nyersebb lett – ritmusa szaggatottabb. Külvárosi bűz, motorolaj, gyárkémények és nemiség rohamozza a sorokat. A nemiség a magyar költészetben eladdig ismeretlen dimenzióként jelenik meg. Ujvári verseiben egyszerűen, hétköznapian, bűntudat nélkül, kendőzetlenül. Az erotika már nem a tikos gyönyör mítoszának fellebbentett fátyla mögül dereng elő – a változást előrejelző Adynál csak a fátyol emelkedett magasabbra, a bűnös titokból csak a bűntudat enyhült, de a mítosz megmaradt mítosznak (a maga nemében gyönyörűnek) – az új versekben az erotika jelenléte, mint a lélegzeté: szükségszerű és folymatos. A közös és szűkös élettérbe szorított test gerjedelme (az erotika ugyanúgy, mint az éhséget keltő incselkedés egy zsíros falattal) az ember mindennapi életének mindennapos tartozéka.
A süldőlány nemiségének gyújtópontja a mell. Mintha már a Próza : 1-ben tudta volna, hogy a sebesre pattanó, a harangozó, a könnyező, az éneklő mellek szinte minden jövendő verséből elődomborodnak majd, s hogy könyvéből később kibuggyannak – mintha már tudta volna, hogy egyszer hozzányúl „melleihez” az irodalom is, hogy kritikus és olvasó játszani fog velük – mintha mindezt tudta volna, nyitányként kitakarja őket: „… A sarokból elnyúlt, éles testek világítanak a sötétbe. … A melleken szétnyílt az ing …” Azonban Ujvári Erzsi soha nem nézi a melleit, nem látja, nem láttatja – egész ouvre-jében egyetlenegy költői képet nem szentel a mellek leírásának, legfeljebb itt-ott egy jelzőt (barna, párnás) áldoz rájuk. A melleket vagy belülről, a női test részeként figyeli (nem nézi!— figyeli) és érzi, vagy fogalomnak tekinti: az asszony és az anyaság szimbólumának. Az erotikus ingereket is többnyire fizikai valóságukban írja le:
„…a csillogó bor lefut a barna mellközön.”
Próza : 1
„… örülnek, hogy … mellükön a legények karja öt felé virágzik. …”
Próza : 8
„… mellem sebesre pattan, ha férfit látok …”
Próza : 10
„…Mellecskémből fehér tejet ihatsz!”
Bábjáték
Gyakran beszél mellekről akkor is, amikor áttételesen, elvonatkoztatottan van jelen versében az erotika. A leányok és az asszonyok melleiből permanens gerjedelem árad – mely olykor tárgy nélkül, azaz társ nélkül csak a belső hevület kifejezője, máskor viszont a bódítás eszköze.
„Éjjel egy lánynak énekelni kezdett a melle.”
Próza : 21
„FIÚ
Add ide a melled!!
LÁNY
Férfiaknak adtam, szélnek eresztették!
…
Ágyra terítettem, kalapjukra tűzték!…”
Bábjáték.
„… Egy asszony!
és a melle helyén két alma hintázik
Hozzá!”
Próza : 23
A férfit elcsábító ellenfél nemisége is – úgy vélheti – a „másik” melléből sugárzik, ezért fejezi ki a féltékenységet, a féltékenység ébredését azzal a pillanattal, amikor
„… láttuk a párunk szemében a másik asszony mellét. ”
Próza : 18
Az asszonyi kétségbeesést, a kínt, a félelmet, a kiábrándultságot érzékeltető költői képeiben is gyakran a mellek a fájdalom pólusai.
„… Az emeletek folyosóin asszonyok a mellüket tépték.”
Próza : 5
„… Kínjában véresre ásta a mellét. ”
Próza : 9
És az asszonyi-anyai mellek áldozatával fejezi ki a női odaadást:
„… asszonyok futottak a párjuk elé … Sovány mellükkel az utakat zárták!”
Asszonyok
„… Anyák mellüket tálalják a tányérokba.”
Próza : 17
Mintha a görög mitológia valamelyik rejtett istennőjének fondorlatos, látva-tapintva mételyező, de fiú-istenek lábhoz édesgetésére és színeváltozásra is képes mellei ihlették volna meg a verset író fiatal munkáslányt. Kitől tanulta? Nem a bátyjától, az biztos. Korabeli európai példát sem ismert. Senkitől. A külvárosból hozta magával, a zsúfolt szobákból. A varázslat igéjét pedig tehetsége tette hozzá. Kassák hamar felismerte a húgában izzó költői szikrát – Ujvári Erzsi rövidre sikerült életműve is jó példa rá, milyen kitűnően működött a mester tehetségre érzékeny szeizmográfja.
A külvárosi asszonyok, lányok és örömlányok Ujvári verseivel lépnek be a huszadik századi magyar irodalomba. „A nevető szájak”, a „párjukat megértő fülek”, a „vérző tűkkel az ágyakra feszítettek”, akiktől reggelente az ágyékukat nyitogató orvosok elveszik a gyereket, akik újra és újra elindulnak a fény felé s „szemük tükrében a csodaszagú szőlő fürtösödik”. A költészetté varázsolt egyszerűség, a hétköznapok csodái ők. Nem a messiást, nem az ifjú herceget, még csak nem is a főnyereményt várják. Nyugalmat, békét és betevő falatot. Csendes vasárnapot, amikor „egy lány nevetésében megfürödnek a fák levelei”. (Magyar Műhely Kiadó, 2007)