Aich Péter: EL

Az íróasztalnál ült, tekintete a falra meredt. Az íróasztal a szoba sarkában állt. Háttal a falhoz tolva, bal oldalával szintén, mivel jobboldalt, ahol az íróasztal végződött, kezdődött az ajtó. Éppen, hogy elfért. Ritkán férnek el így a dolgok egymás mellett, sima, problémamentes határok. Mert mindennek van határa, igen. Az íróasztalnak is. A falaknak föltétlenül. Talán még az ajtóknak is.

Mert azokon lehetne ki és be… Úgy általában. Vajon meddig? Az íróasztalt tulajdonképpen másként akarta odaállítani. Eredetileg kilencven fokkal jobbra fordítva, de úgy nem fért el. Vagyis elfért volna, hiszen hosszabb volt, mint mély, de akkor mögötte nem lett volna helye a széknek. Mert akkor háta mögött a másik fal. Na meg az ajtó miatt. Amelyen aztán nem lehetne se ki, se… Alkalmazkodni kell, hogy nekem legyen igazam, okoskodott, ez az intellektus lehetősége, átrendezni a megmásíthatatlan határokat, hogy kompatibilisek legyenek. Kiszúrni azzal, ami rajtam kívül van. Esetleg. Gatyába rázni. Azaz a sarokba. Így került éppen oda, ahol van. Meg aztán kár lett volna ezt a szép bútordarabot úgy háttal kifelé fordítani. Persze vannak íróasztalok, amelyek a térbe állítva szépek, mert a hátuk is díszes, faragott, vagy éppen csak a hátuk az, de az övé nem olyan volt. Mintha szándékosan úgy készítették volna, hogy a falhoz állítsák. Elölről és oldalról ugyan míves volt, de nem kimondottan a díszpéldányok közül való, de azért mutatós, főleg mióta megjavíttatta, szinte más bútordarab lett belőle, fénylett rajta a friss lakk, domborulatai pedig élesebb árnyékot vetettek, titokzatos hölgy, amelynek lelke kiismerhetetlen, akár az elfelejtett fiókok mélye.
Az íróasztalnál ült, tekintete a falra meredt. Ez volt a hatványa az egész helyzetnek, hogy a kilátás előtte el volt vágva. Igaz, ha nyílt az ajtó, egy oldalpillantással máris látta a belépőt, de általában nem szokott az ajtó nyílni, és nem is szokott rajta senki belépni, ami, ugye, logikus, hiszen csak akkor léphet be rajta valaki, ha kinyitja az ajtót, mivel az ajtó többnyire csukva szokott lenni. Egy kisebb szobába nyílt, inkább elő-szobának volt mondható, így, kötőjellel, mivel a valódi előszoba ezen a kis elő-szobán túl volt. Nem nagyon szerette ezt az elő-szobát, nem is fűtött benne, azaz nem volt fűtőtest benne, ebből az íróasztalos szobából lehetett csak kifűteni, jobb tehát, ha zárva tartja az ajtót, más így a benyomás, az ajtóknak meg különben is az a küldetésük, hogy becsukják, ha nem lehetne, minek lenne ott, ajtó sem lenne az, csak lyuk a falban, huzatos átjáró ház, kiszippantja a féltve őrzött gondolatokat. Úgyis át kell menni rajta, ha kimegy, ám ettől ódzkodott, ilyenkor mindig más világba kerül az ember, amely nem a sajátja, álmain kívül esik, ki tudja, mit vihet magával, s mi maradna mindebből, bár az előszoba már inkább a kedvére való volt, de ablaktalan és sötét, inkább odú, barátságos mégis, ha lefeküdt és aludni próbált, odaképzelte magát, olyankor a lámpát sem kell lecsavarnia, a szemét sem lehunynia, olyan sötét volt, zuhanó mély álom, barátságos meleg, ilyen lehet a pokol előcsarnoka, jöhetnek a varázslatok, igézések, jelenések, káprázatok meg egyéb agyrémek. És a csömör.

Az íróasztalnál ült, tekintete a falra meredt. Egy díszes széken ült, ezt is örökölte, ám ezzel véget is értek a dísztárgyak, hiszen élete, úgy vélte, eléggé dísztelen. A szék jól illett az íróasztalhoz, bár nem hozzá gyártották, tulajdonképpen karcsú volt, mégis szilárd, évek óta hintázott rajta, s nem lett rozoga, becsületes asztalosmunka, örök időkre készítették, magas támlájára kiválóan lehetett támaszkodni, a feneke is jól illett rá, mármint az ülőkére, tulajdonképpen minden fenéknek megfelelhetett, mégis vékony párnát tett rá, hogy némileg azért puhább legyen, meg fészkelődni is jobban lehetett így, ha izgága a lélek, mozdulni kell, motorikus ösztön. Ezen ült most is, a falnak szegezte tekintetét, arra gondolt, hogy el kéne mennie. Hátradőlt, és igyekezett végiggondolni, mi mindent kellene elintéznie, általában minden napra akadt volna egy-két, sőt néha több elintéznivaló dolog, s gondolni kellett rá, nehogy elfelejtse, mert képtelen volt elindulni. Egy idő óta már inkább fölírta, mert kezdtek összekuszálódni a dolgok, mindig jött valami új elintéznivaló, vagy ami épp eszébe jutott, s amit azelőtt elfelejtett, tehát mindaz, ami áttolódott, azaz elintézetlen maradt, valójában ez volt, ami megzavarta, néha már az is megtörtént vele, hogy egy és ugyanazon ügyet kétszer intézett, kellemetlen volt ilyenkor magyarázkodni, mi a csodának jött el még egyszer, ha lehetett, azzal védte ki szórakozottságát, hogy csak ellenőrizni akarta, értsd utánanézni, bár ez mindig eléggé suta mentségnek bizonyult. Végtelen volt ez az ügyintézés, akár az idő, melyből mindig kevés volt. Vajon mi lesz akkor, ha már nem lesz időm, elmélkedett tovább, nyilván nem lesz semmi, de ki intézi akkor ezeket a végtelen elintéznivalókat, bár ha nem lesz ideje, talán egyáltalán nem lesz idő, csak időtlenség, ami, ugye, eléggé idétlen elképzelés, persze, ha esetleg a fejére esik az a bizonyos tégla (esetleg nem), akkor számára esetleg megáll az idő (esetleg nem), (tényleg, mi lesz akkor az idővel úgy általában?), na de ha mégsem, mert ez is lehetséges, hogy nem tégla esik a fejére, akkor esetleg elgázolja egy autó, vagy gutaütés végez vele (esetleg valami más), szóval a lehetőségek eléggé, izé, a veleje az egésznek mindenképpen az, hogy akkor már nagy a valószínűsége, szinte a bizonyossággal egyenlő, hogy nem kell már semmit sem elintéznie, esetleg elintézik mások, vagy örökké elintézetlenek maradnak, akár a félbemaradt mozdulat, de még elmennie sem kell, mert akkor már viszik, ezen az ajtón (esetleg), ha ugyan lesz még, mert ez is bizonytalan, bár az sem biztos, hogy ez a megoldás.

Az íróasztalnál ült, tekintete a falra meredt. Aztán szeme lesiklott, mintha nem is ülne, de hegytetőn állna, s a völgyet nézné. Szép, szép, gondolta, de hogyan jut el innen. Lefelé a hegyen eléggé bajos, mert a gravitáció löki, taszítja, sodorja a meredeken, nagy erőfeszítésbe kerül fékezni, jobb is, ha bottal megy, lefelé mindig bajos, mármint testileg, a szellemi hanyatlás könnyebben megtörténik, pláne ha nem tudja, hova megy tulajdonképpen. Mert nem minden út vezet Rómába, voltaképpen egyik sem, azt csak úgy képzeljük az útvesztőben. A botot még akkor halászta elő, vagy harminc éve lehetett, talán több, amikor megrándult a háta, még a székről fölállni sem tudott egyedül, négykézlábra kellett ereszkednie, úgy mászott a botjáért, hogy aztán keservesen fölállhasson, azóta még használta néhányszor, de az most más volt, kínszenvedéssé vált kiegyenesedni, egyre nehezebb, nehéz dolog a tartás, különösen, ha nem tudja az ember, mihez tartsa magát, hát ehhez kellett a bot, markába szorítja, öszsze ne csukódjon mint egy leporelló, és hát arra is, hogy maga elé meresztve fékezze a botorkálást lefelé, előbb-utóbb mindenképpen lefelé megyünk. Beléd karoljak, kérdezte tapintatosan az unokája, nem kell, mondta, még tudok  egyedül járni, ha majd nem bírok, lőjetek le, s az unoka nevetett, mert viccnek vélte, holott tulajdonképpen komolyan gondolta, mire jó az egész, ha már járni sem tud, és már a lejtő is kifog rajta. Persze hülyeség mindez, mert még távolról sem volt nyolcvan, sőt unokája sem volt. A falra meredt tekintetével, talán kissé üveges lett a szeme, ahelyett, hogy gondolkodnék, még el találok bóbiskolni, intette magát, ami ugyan nem a legrosszabb módszer, akkor rendszerint sok minden jutott eszébe, most is kiderült, hogy esetleg kenyeret kéne vásárolni, a többi elintéznivaló mellett, ha el nem felejti, bár nem olyan sürgős, csakúgy, mint a többi, de azért fölírom, bár tulajdonképpen halasztható még, annyi baj legyen, majd holnap, holnap. S miközben a falat bámulta, valójában átlátott rajta, mellőzve mindenféle határt, szögesdrótot, vasfüggönyt, undort, közönyt meg egyéb korlátot, a lakás ajtaját látta, két rekeszfalon túl, bár egy kissé azért igénybe kellett venni az  emlékezetét, mivel az előszoba olyan sötét és nem látni ott semmit, ha nem gyújtják föl a lámpát. A pokolban sincs lámpa, jutott eszébe, mintha emlékezne, legföljebb a bűnhődés tüze ég, az előszobában nem gyújtotta föl senki a lámpát, s bűntudata sem volt, érdekes, gondolta, egyetlen bűnöm sem jut eszembe, és az égvilágon nem jött senki, semmi, furcsa kábulat ez, miközben az íróasztalnál ül, és a falat bámulja. Jobb, ha kívülről nézem, gondolta, akkor bizonyára többet látok, a mulasztásaimat például, ha kiderül, föltehetően több a fény, remélem legalább, mindenki ebben reménykedik. Ekkor figyelt föl, milyen különös: az ajtó kívülről is zárva van. Arról volt szó, hogy be akart menni, de az sosem olyan egyszerű, meg kell találni a megfelelő kulcsot, ahogy édesapám mondta, minden zárra van kulcs, csak meg kell találni a hozzáillőt. Keresgélt, minden zsebét kiforgatta, elment a talált tárgyak házába, de kiderült, hogy azt időközben megszüntették,  ezért hirdetést adott föl, leltárt tartott lelkiismeretében, még a déli sarkra is elment, fagyos tájakon kutatott hiába, míg aztán egyszer csak meglett a kulcs, az égből pottyant, úgy látszott, mert csak az ég tudja, hogyan lett meg, minden átmenet nélkül, hirtelen, s csak később derült ki, álkulcs volt az csupán. Akkor úgy képzelte, immár mindig nyitva áll előtte az ajtó, mivelhogy ő most már nem kint, hanem bent lesz, ennélfogva neki is beleszólása lesz (esetleg), hogy ki jöhet be, s ki mehet ki, csakhogy az ajtó előtte még mindig zárva van, hogy lehet ez, mi van ezzel a kulccsal, talán valami önváltó kódrendszerre működik, és neki elfelejtették megadni ehhez a jelszót.

Az íróasztalnál ült, tekintete a falra meredt. Persze, fölfogás kérdése lehet mindez. Hol van a fal, és hol van ő. Hol van a bent és hol a kint. Ha jobban meggondoljuk, én mindig bent vagyok, a világ van kint. Megszemlélem, befogadom, de ki is rekesztem, mivel elfelejtem. Esetleg. Néha. Vagy többnyire. S ha itt vagyok az ajtó előtt, tulajdonképpen teljesen mindegy, melyik oldalról nézem, az íróasztalnál ülök, és bent vagyok, még akkor is, ha kintről látom az ajtót, vagyis az ajtó mindenképpen előttem van, rajtam kívül, én pedig bent vagyok, önmagamnál, azaz önmagamban, ez világos, egyelőre még nincs skizofréniám (esetleg mégis?), a kulcs pedig, amely nem működik, a zsebemben lapul, vagyis nem ott, az előszobában a kulcstartóra akasztottam, de vajon az most kint van-e, vagy bent, ezt most hirtelen nem tudta eldönteni, talán oda kéne mennie, hogy ezt megállapítsa, bár nem volt egyértelmű, hogyan kerülne oda. S akkor a kulcs hol lenne? Vajon akkor is kint, ha a zsebébe rakná?

Az íróasztalnál ült, tekintete a falra meredt. Azon tűnődött, hogyan lehet átjutni az ajtón. Ez lehet módszer, de akár szemlélet kérdése is. Az ajtók, mivel  bezárhatók, mindig nyílnak valahova, már ha nyílnak. Esetleg a semmibe, de az is valami. Többnyire. Kint tágasabb, igen, ezt már hallotta valahol. Lelki szemével máris kint volt. Ahol szabadon elrugaszkodhat. Vagy zuhanhat. Egy idegen kertben, talán inkább udvar lehetett, amolyan elkerített csupasz terület, ahonnan beláthat szerelme tornácára, mert látni akarta, amit úgyis tudott, hogy mással csókolózik, a gyér megvilágításban csak árnyképeket látott, de ő volt az, fölismerte, fölemelte kezét, átkulcsolt egy árnyfejet, magáét hátravetette, akkor jött a film, lassítva és gyorsítva pergett egyszerre, kánonban, végtelen hurokban keveredve, hogy van ez most, vajon ez lenne a szabadság, a bizonyság, amit immár visszavonhatatlanul tud? Mehet most tovább e nélkül? Érezte, sejtette, itt valami baj van, egyszer talán elfelejti, hogy kinn rekedt, esetleg önmagában bent, de talán elfelejti, akárcsak azt, hogy eltörött, még gyermekkorában a keze, aztán évek múltán, valami más miatt, röntgenfelvételt készítettek a kezéről, itt, mondta az orvos, el volt törve, ugye. Szóval látni. Évek múltán is. Cipeli magával. A heget. A heg nyomát. S ha a heg ő maga lett, elhagyhatja-e önmagát? Kinnrekedt, s most mégis minden bent van, a lélek üledékében, elég egy alig észlelhető áramlás, fölkavarja a vizet, a kulcs, úgy látszik, valóban jó, esetleg a zárat cserélték ki suttyomban, tudta nélkül, hogyhogy nem vette észre? S mi változna, ha mégis?

Az íróasztalnál ült, tekintete a falra meredt. Lelke elkalandozott valahova. S az álmok jöttek vele. Jobban mondva az álmok ragadták el. Rózsáit nyesegette. Két-három szem maradjon, hogy a magasba szökjön. Édesapja rózsája kissé elkanászodott. Sosem merte úgy igazán megnyesni. Nehogy véletlenül kifagyjon. Vagy kiszáradjon. Két-három szemnél mindig többet hagyott rajta. A tearózsa édesapa fölött nyílt, míg a sírt rendezték. Mély gyökere talán fölszippantotta nedvét. A génjeit. Benne él tovább, akár az emlékeiben. Emlékeztető. Hogy van kint és van bent, és hogy vannak kulcsok, ha megtaláljuk. S ennélfogva idő is, mindenek ellenére. A többi rózsát még édesapja nyesegette hajdanán. Vigyázni kell rájuk. A rózsa tovább adható. Az emlék nem. Ha elmegy, a rózsa tovább virít a lelkében. De csak az övében. Mert megélte a rózsát. S aztán, ha elmegy vele a csónak, emlékké válik. Ha ugyan nyomot hagyott, mint a törés helye.

Az íróasztalnál ült, tekintete a falra meredt. Arra gondolt, talán mégis el kéne mennie. Tulajdonképpen csak el kell határozni. Eszébe jutott, a déli sarkon már járt. Hova mehetne most? A határok, úgy látszik, eltűntek. Tehát kiléphetne, akár önmagából, elsimítani a nyomokat. Háta mögött hagyhatná az egész szobát, amit most úgysem lát. Próbálta fölidézni, milyen is ez a szoba. Ha oldalt néz, az ajtót látja, a szobaajtót, amely zárva van, amíg be nem lép valaki, de ez ritkán történt meg, inkább soha, ki lépne be hozzá, ha ajtót sem nyit, mert baj van a zárral, nem működik se belülről, se kívülről, hiába lóg a kulcs az előszobában (vagy mégsem ott), talán szórakozottan rossz helyre akasztotta; ha pedig a másik oldalra néz, az ablakot látja, az ablakon túl imaginárius édenkertjét, mindenféle virágot, rózsákat meg gyümölcsfát, mi szem-szájnak ingere, almát, Napot, kerek világot, amely nem kerek, mert a fű között kígyó leskelődik, szeretője mással csókolózik, mert úgy döntött, hogy ő kívül maradjon, lehet, hogy épp ez a magyarázat, tehát a harmónia mégsem ott van, pedig oda kéne menni, ahol van, csak hol van az, ha van egyáltalán, itt benn, vagy ott kinn (esetleg), szóval menni  kéne, el, ha képes lesz rá, bottal akár, persze itt kéne hagyni ezt az íróasztalt a sárgaréz-fogantyúival, a fiókokba zárt titkaival, talán föl  kéne állni, két lépést hátrálni, s jól megnézni, megmaradjon benne a kép, hogy majd legyen hova visszatérni, ha arra kerül sor, virtuálisan legalább, biztonsági szelep a titkos rekeszben, pedig valójában csalás, ha nem titkolja lelkiismerete előtt, mert micsoda elmenés az, ha marad egy híd, nem is biztos, hogy így gondolta, sőt valószínű, hogy nem így gondolta, vagyis tulajdonképpen nem arról van szó, hogyan gondolta, hanem arról, hogy ha elmegy, akkor valóban menjen, holott abban sem volt biztos, el akar-e menni, csak halogatja, gyanúsan, az íróasztalnál ül és gondolatban kóborol, az elvágott kilátásokon túlra, messze az íróasztaltól, az elő-szobán s az ajtón is túl, megfeledkezik a rózsákról is, pörög az ajtó, a Föld a saját feje körül, a kint és a bent, akár a film, állóképet vetít, pedig ha jobban odafigyelne, látná, hogy többnyire visszafelé pörög, s többnyire egy szempillantás csak az egész, akár a lét, egy önfeledt szempillantás, amikor megszülettek a fájdalmak, a vágyak árnyképei, a körvonalak, amelyek becsapnak majd, tévútra vezetnek, hogy csak keressünk, egyre csak keressünk, hogy menjünk, vaktában, az út felé, az álombéli út felé, míg a fejünkre esik az a tégla (esetleg nem), vagy valami más történik, ha ugyan történik, esetleg talál egy kulcsot az árokban, és azon tanakodik majd magával, minek a nyitját rejti, talán az idő az, amit elszalasztott, bottal verheti nyomát, talán ha mégis belém karolnál, el kell mennem, el az álmok csömörétől, el az íróasztaltól, máshová, mégse karolj belém, egyedül kell mennem, mindig egyedül megyünk, hiába zárnád rám az ajtót, mert úgyis kint vagyok, a mindenségen kívül, s csak önmagamban, nem tudom elfogadni ezt a falat az orrom előtt. Valahol talán mégis nyílnak tearózsák.