Duba Gyula: A „kutyás hölgy” Pozsonyban

Morvay szerkesztő felett eljárt az idő, már csak emlékezett a régi történetekre, amelyek egykor megestek vele. Inkább magában élt, új élményei elfogytak, s ha akadtak is néha, azokat olvasmányélményeivel, a könyvekből vett ismereteivel vetette össze. Kevésbé egykori tapasztalataival, néha balul sikerült, máskor szinte hősiesnek mondható tetteivel. A helyhatározós megnevezés azért szerepel az írás címében, nehogy némely olvasó összevesse a történetet Csehov novellájával, A kutyás hölgy cíművel.

A Pozsony megjelölés egyértelműen elhatárolja attól. S nem is csak a korszakok időbeni távolsága okán. Hanem azért is, mert ennek a történetnek a cselekményei nem a jaltai sétányon kezdődnek, hanem fővárosunkban a Manderla-ház széles árkádjai alatt, és a férfi főszereplőt sem Dmitrij Dmitrics Gurovnak hívják, hanem Morvaynak és nem negyvenéves múlt, hanem hatvan. De még a hölgy sem lehet azonos a jaltai dámával, nem is hasonlítanak. A pozsonyi hölgy szinte lány még, talán huszonnyolc éves lehet, de bizonyos, inkább csak érezhető, mint látható jegyekből arra következtethetünk, hogy lányos külseje ellenére is férjezett asszony. És végül, de nem utolsósorban fenn állnak azok a különbségek, amelyek a világhírű orosz fürdőhely és hasonló ismertségre igyekvő fővárosunk között vannak, sőt a másság az időben is tökéletes, a történetünk ideje nem a tizenkilencedik század vége, s a huszadik eleje, hanem a huszonegyedik század első évei. Mindezért természetes, hogy míg Jaltában „a parton fiatal, középtermetű hölgy haladt, szőke fején kis sapkával; utána egy fehér spicckutya futott”, addig a Manderla alatti hentesboltból, bár szintén középtermetű, ám karcsú barna, kissé mongolos képű, farmernadrágos, nejlonbundás ifjú hölgy lép ki, tömött bevásárlószatyorral a kezében. Kutyája sincs még, később lép színre egy hasonló kicsiny, rőtesbarna bundájú virgonc ebecske képében, rendszerint a hölgy előtt fut majd, fürgén szaporázva apró lépteit, míg gazdája másfél méterrel mögötte jár és megnyújtható pórázon tartja pikhercs ölebét…

Morvay szerkesztő első nyugdíját kapta azon a napon. Kora őszi délután lévén betért a hentesüzletbe, hogy parádés vacsorát vásároljon. Mióta egyedül él, kedveli a hideg vacsorákat, s elhatározta, hogy többféle felvágottat, májpástétomot és friss kenyeret vesz, a hentesnél mát azt is árulnak, ömlesztett sajtot, nápolyi szeletet s egy tábla csokoládét meg egy palack bort, Debrői Hárslevelűt vagy Muscát Ottonelt majd a sarki élelmiszerboltban vásárol. A hentesüzlet ajtaját ki sem kellett nyitnia, magától megnyílt előtte, és sietve, szinte szelesen kilépett az ifjú hölgyike, egy pillanatra a szerkesztőre nézett, mintegy beengedte őt az üzletbe, bár nem udvarias mosollyal, sem némi érdeklődéssel a tekintetében, netán a szépség öntudatával s némi kihívással, hanem teljesen közönyösen, ahogy egy érdektelen idegenre nézünk. A szemében mégis olyan apró fényt vélt felfedezni Morvay, mintegy parányi villanás visszfényét! Amely valami mély derűt, az életöröm ösztönös és állandósult ragyogását jelenthette, a nő talán nem is tudja, vélhetően belső tulajdonsága, arcán és a szemében él, a lényében lakik, egyéniségéhez tartozik, mint jégvirághoz a pompás kristályalakzatok, akár a lobogó lángnyelvekhez a felforrósodó melegség. A tekintetük csak egy pillanatra találkozott, s ez a pillanat azonnal elmúlt. S a szerkesztő azt gondolta: ennek a fiatal nőnek a lelkében oly mélyen nyugtalankodik az életöröm, hogy akkor sem tudná elrejteni, amikor közönyös, érdektelen a környezetével szemben, s talán a sorsával is elégedetlen! Aztán vásárlás közben elfelejtette a hölgyikét. Otthon sem jutott eszébe. Elégedetten vacsorázott a televízió előtt, háborús dokumentumfilmet nézett, a harcok képei mindig felkavarják, egykori emlékeire hangolják. Csodálat és némi bánat lengte körül őket, ahogy a nem is távoli élmények emléke is, amikor még többen vacsoráztak az adakozó kedvű képernyő tragikus vagy mosolyra fakasztó történeteit nézve…

Akkoriban bonyolult időket élt a szerkesztő. Váratlan magánya rádöbbentette, amit már sokkal korábban megsejtett, sőt részben gyakorolt is, kiadósan élt vele és gyönyörűséggel tette, nevezetesen, hogy az ember egyszer óhatatlanul egyre többet és mint szükségszerűbben emlékezik. Túlzó lenne állítani, hogy emlékeinek él, igaztalan lenne, nem csak a múltnak él, de ahhoz, hogy tisztában legyen a jelennel, hogy megsejtse napjai igazságait, egyre nagyobb szüksége lesz az emlékeire! Az összevetés tanulságai végett. A tisztánlátás okán. Nem az elmúlt dolgok utáni sóvárgás ez, nem is nosztalgikus álmodozás, hanem valamiféle igazságkeresés, a megélt dolgokban rejlő tanulságok összevetése a jelennel. Annak a felismerése, hogy jelen dolgaink igazsága a múltban történt meg! S talán még ettől is több. Az emlékezés önmagunkkal szembeni kíváncsiságunk megvalósulása, igazi természetünk keresése, mintegy legbensőbb énünk felfedezése. Haszontalannak tűnhet fel, az egykori cselekvő élet elmúlt, s a dolgok még egyszer nem történhetnek meg! Minek hát, ha elmúlt…? Ennek ellenére az emlékezés halaszthatatlan teendőink sorának is az élén áll, kényszer és csapda egyben, időnként kín is lehet. Néha valójában nem az elégedettség jóérzését jelenti, hanem a szégyen és a megbánás alávaló szörnyetegét szabadítja ránk. Ilyenkor az ember az emlékképbe szinte beleizzad. Hasonlóan nyugtalan gondolatok és meddőnek tűnő bölcselkedések közt telnek tehát a nyugalmazott szerkesztő napjai, az utcán jártában-keltében felidézett képek és elvontan elemzett jelenségek tömege nyüzsög benne, külön-külön mindennek jelentése van, egészében és egységében úgy tűnik fel – semminek!

Amikor egy enyhe, napsütéses téli délutánon megpillantja (még mindig kutya nélkül) a hölgyikét! Azonnal megismerte, megnézte jól. Néhány méterre lehetett tőle, a tömegben is látta teljes alakját. Ő a heves szélben szürke kalapját tartotta, el ne sodorja egy szilaj szélfióka, közben oldalról kitartóan nézte a nőt. Az egyenesen előre figyel, a jelzőfényekre, most pirosat mutatnak, mikor vált át zöldre? Láthatóan az égvilágon semmi más gondja nincs, minthogy a fényeket figyelje, ám Morvay, egykori riporteri megérzőkészség, finom intuíció öröksége, a szerkesztő esküdni mert volna, hogy a hölgyike már meglátta és megismerte! Nem néz rá, ám tud róla! Vannak ilyen megérzéseink. Oktalanok és indokolatlanok, bizonyíthatatlanok is, az ösztönökből fakadnak, sejtés rejtőzik mélyükön, mégis igazak lehetnek, néha szinte halálbiztosak. Finom irhabundát visel, derékig érő, divatos bézs színű bekecskét, fején dús szőrmesapka, kicsivé, kecsessé teszi az arcát és kiemeli finom nyakát, fekete nadrágja és drága csizmája módos családi háttérre utalnak. Egy kövér újgazdag felesége lenne? Volkswagenen vagy Chevroleten jár, esetleg vadonatúj Skoda-Octávián, és a nagyáruházakban, bevásárlóközpontokban bankkártyával fizet. Igazából nem kedvelem ezt a típust, gondolja Morvay, a bankkártyájukkal hátráltatják a pénztárak előtt a sor haladását s úgy viselkednek, hogy ha akarnák, mindent megvehetnének! Nem, ez a nő valahogy más…! A város egykori polgári szelleme árad belőle, lehet szlovák, magyar, de akár német is! Vagy egyszerre mindhárom, pressburger vérkeveredés! Most határozottan Anna Szergejevnára hasonlít, ilyen lehetett Csehov Kutyás hölgye, amikor Gurov ismét találkozott vele a vidéki kisváros színházában. Finom jelenség, talán mégsem bújik ágyba egy frissen megtollasodott behemóttal…! S a zöld fényre meglódult áradatban a szerkesztő a hölgyike után jár, a Lőrincz-kapu utcán kíséri, lohol utána, míg el nem tűnik az emberáradatban, de hát nem vagyok vadászeb, restelkedik magában, sem nyomkövető…!

A hölgyikét azonban már nem felejtette el. Emlékezetében felidézi mindkét képét, a Manderla alattit is, meg a Takarékpénztár előttit is, s a két kép külön-külön él, nem folynak össze, nem is halványulnak el, nem ugyanazok, mégis egymáshoz tartoznak. S ezen töprengeni lehet, filozófiai elméleteket faricskálni, mélyértelműen bölcselkedni, s neki ez elég! Morvay nem vágyik többre! Felesleges lenne, az az idő elmúlt. Bölcs pátriárkai hangulat lenne? Valami más, próbaút a megnyugvás ösvényein! De amikor néhány hét múltán, szokásos sétái során a Széplak utcában a hölgyike egy átjáróból kijőve szinte Morvay karjaiba repült, a nyugalmazott szerkesztőben, ahogy mondják, „szinte megállt az ütő!” Két lépcsőn alázúdulva robbant elébe, szinte érintették egymást, pardon!, motyogta ő fejvesztetten, s a nő anélkül, hogy ránézett volna, szó nélkül elviharzott, néhány gyors lépés után betért egy nagy modern lakóház kapuján. Tehát itt lakik, állapítja meg Morvay. Már egészen tavaszi illata van a levegőnek, gondolja később. De hát mi ez… milyen jelentősége van, hogy minduntalan összefutunk?

A gondolatra vetette magát, hogy elemezze, feltérképezze, kivesézze. Pompás téma gondolkodásra, önvizsgálatra, világértelmezésre! Minden alapfogalom sorra kerülhet általa: a véletlen, a sors, a végzet! De a semmi is!, gondolja fanyarul, igen… a nincs is, netán a fatális félreértések természete! Kétellyel telve megy tovább. Igen, a változások kora. Az utóbbi időben egyre fogyatkozó tetteit fokozottan megelőzi elemzésük, körülményeik felmérése és összefüggéseik tisztázása, a következményeik mérlegelése. A fiatalos „fejjel a falnak” szenvedélyek taktikája elavult. Az eljövendő tettek lefolyását is átgondolja, elképzeli a lehetséges párbeszédeket és megtervezi a mozdulatokat, gesztusokat. Még az előre el nem képzelt, előre nem látható meglepetésekkel szemben is megtervezi a gyakorlati és eredményes magatartást. Mondhatnánk: biztosra megy! Néha mégis megtörténhettek olyan dolgok, amelyek okos elméleteit teljesen felforgatták, óvatos taktikázásnak, máskor férfihoz méltatlan óvatoskodásnak mutatták; gyávaság volt!, állapította meg restelkedve. S amikor áthaladt élete delelőjén és a vágyott nyugalom lejtőjén csúszott alá a bölcs semlegesség felé, korábbi kényelmetlen esetei, melléfogások és csatavesztések, a látványos megszégyenülések emléke megalapozta bensőjében az állandósuló szégyen alattomos érzését.

Igen, idézhetnénk az egykori sláger kezdősorait: „Peches ember ne menjen a jégre, / peches ember örüljön, hogy él!”
Elenyésző, nevetségesen semmilyen, valahogy mégis létező kapcsolatuk ténye, viszonynak a legbőkezűbb jóindulattal sem nevezhetnénk, a hölgy személye és lénye tehát bekerült állandóan dolgozó tudatába, mintegy agya malmába, a garat mohón elnyelte, a kövek őrölni kezdték, korpáját lehántották, fehér testét sima lisztté finomították, számos részletét felfedték. Elhatározta, hogy legközelebbi találkozásuk alkalmával határozottan ránéz és régi ismerősként köszönti a nőt! Bizalmas üdvözlés, semmi több! Mintha időtlen idők óta ismernék egymást. De nem szólítja meg. Korai lenne, szokatlan és elhamarkodott. Megsérthetné a büszkeségét, önérzetében megbánthatná. Milyen alapon szólhatna hozzá? De azért minden eshetőségre felkészülve, mintegy mentőövként, végső megoldásként eltervezte, hogy ha mégis szólni kellene, nem a szokásos közhelyeket – szép időnk van!, szeles városban élünk! – mondja majd, hanem magabiztos férfiként így szól: ma nagyon csinos, asszonyom! Bár ebben némi ellentmondást is érzett, ha kihangsúlyozza, hogy ma szép, azt is jelentheti, hogy máskor talán nem, de hamar túltette magát kételyein, számára a jelen lesz fontos akkor, a pillanat…!

A véletlen gyakran gonoszkodik! Különösen olyan kételkedő s bizonyosságra vágyó lelkekkel, mint ő. Amikor legközelebb ismét a Széplak utcán találkoztak, a hölgy nem volt egyedül, előtte hosszú pórázon apró ördögnek tűnő, virgonc kutyus futott. Vakarcsnyi szobai ölebecske, torzomborz, mégis szép vagy inkább „édes” állatka, ahogy a nők mondják, feje tetején piros szalaggal átkötött, meredező copf vagy pamacs, s a hölgyike, ettől a naptól kezdve okkal a „kutyás hölgy”, komoly arccal ment utána, az ölebecskét nézte, máshová nem tekintett, a kutyuson kívül senki mást nem látott. Morvay döbbenten, lélekben megdermedve, mintegy gúzsba kötve bámulta a pikhercs állatkát, nem gondolt üdvözlésre, sem a megszólítás lehetőségére, érzéketlenül mentek el egymás mellett, a kicsiny fattyú erőlködve húzta gazdiját, az otthon közelségét érezhette, ahol majd puha fotelben szunyókál és vacsorára finom kutyaeledelt kap, drága csemegét, Chappyt vagy Pedigrét, amit a reklám ajánl ilyen kis dögöcskéknek… Morvay elkeseredett.
Attól a pillanattól, hogy megismerte, nem kedvelte a kutyust.

A hölgy viszont, minden jel szerint élt-halt érte. Az egymásnak homlokegyenest ellentétes viszonyulás a továbbiak során komoly akadályt jelentett. Amikor találkoztak, derűs meleg napok és sok napsütés következvén egyre gyakrabban, a kutya mindig asszonya előtt járt s az kitartóan nézte kedvencét. Morvay már azon töprengett, miért is nem sintér vagy más köztéri rendfenntartó, hogy az állat révén szólíthatná meg a hölgyikét. Egy alkalommal azonban egészen más történt! A nő idősebb hölggyel karonfogva jött szembe vele, élénk beszélgetésbe merülve. Talán hazafelé tartottak, anyja vagy nagynénije lehetett, Morvay inkább érezte, mint látta, hogy a fiatalabb felhívja őrá az idősebb figyelmét. Másként nem lehetett. Mert a koros dáma, nagyon jó megjelenésű, idős úriasszony, olyan figyelmesen megnézte a szerkesztőt, hogy az nem lehetett véletlen. A fiatal hölgyike pedig egyenesen a szemébe nézve oly kihívó tekintetet villantott rá, egészen anyjához – nagynénikéjéhez?  – simulva, oly szemérmetlenül parázsló szemekkel, oly gunyorosan lekicsinylő s egyben csábító tekintettel mérte fel, hogy a szerkesztőnek egyszerre rettenetesen melege lett. Iszonyatosan forró érzés öntötte el, érdekes módon azonban sokkal kevesebb benne az ujjongó öröm érzete, s a felvillanó megbizonyosodás. Inkább elbizonytalanodás, sőt szégyen fagyos sejtelme lehetett, az önmagára döbbenés kínja, hogy helyzetével nem tud mit kezdeni, tehetetlen! Hátra sem tekintve, bár ez szokása volt, fejvesztetten menekült el a Posta utcán át, mint az érzékenyebb hadvezérek vesztett ütközet után a csatatérről.

Újabb kérdések özöne és következményeik súlya szakadt a szerkesztő nyakába. Nem váratlan, mégis újszerű, döbbenetes helyzet állt elő. Nyilvánvaló érdeklődést mutat irányában a hölgyike! Vajon mi végből? Ennek lehetősége hihetetlennek, jószerével abszurdnak tűnik fel. Szép és fiatal, rendezett körülmények között él, válogathat a férfiakban, mitől hát a kétségtelen figyelme? Talán csak szórakozni akar, játszik vele? Baleknek véli, rajta méri fel csáberejét? Az is lehet, hogy maga is furcsa lélek, spirituális természetű lény, amolyan csodabogár, csapongó képzeletű álmodozó, a valóságban kutyáját sétáltatja s lélekben csodák világában jár! De talán ismeri őt, Morvayt a lapokból, találkozott egykori hírével, magyar családból lehet, született pozsonyi gyökér, igen „pressburák”, a város egykori szellemiségének örököse, talán monarchiabeli polgárivadék, a századforduló kultúrájának késői megérintettje. Olyan sejtés is megérintette Morvayt, hogy a magánya fogta meg a fiatal nőt, megérezte, hogy télen és nyáron azért csatangol a városban, mert egyedül van, magányában járja tavasszal felöltőben és kalapban, nyáron rövid ujjú ingben, és világos ballon- vagy fehér vászonnadrágban, szélben és esőben, napsütésben és hóesésben az utcákat és tereket, mindig egyedül látja, mintegy lassú léptű, komótos ámokfutót, akár a korosodó bolygó hollandit, lehet, hogy a megérzett magány kietlen pokla s egyben a képzeletnek csodás szépségeket kínáló látomása bilincselte le. Mily érdekes lélek lehet ilyen magányos bolyongó! Ó, hát mi minden ragadhatja meg a hasonló – szintén magányosnak tűnő – asszony érdeklődését?!
Mégsem nyugodhatott meg, rossz érzése támadt, a szégyenérzethez hasonló. Mintha a tehetetlenség megalázó érzése lenne. Az egész olyan, mint egy álnok csapda, melyből nem menekülhet. Egyszerűen a létével fogta meg a hölgyike! Semmit nem tett, csak van, él, s mégis fogva tartja. Elhatározta, hogy kerüli azokat a városrészeket, ahol gyakrabban találkoztak, távolibb utcák, idegen környezet felé vonzódott, a külvárosokban csavargott, sivár környéken bolyongott, nem jól érezte magát errefelé, de kitartott. Hiányzott a szembejövő kutyás hölgy, még a vakarcsnyi kutya piros bóbitáját is szívesen látta volna, de konok akarattal gondolta: ennek így kell lenni! Míg egyszer az isten háta mögött, ahol valóban a madár se jár, már azok is a belvárosba szorulnak, valahol az autóbusz-állomás környékén, egy keskeny elhanyagolt utcában szembejött vele a kutyás hölgy! A kis pacsmag peckesen masírozott előtte, a nő kockás sportos felöltőben, hetyke siltes sapkával a fején, haját szél fútta, ismét őszi szél már, nagyon fiatalos volt és nagyon szép, ebének hosszú pórázt engedett. S amikor Morvay szerkesztővel elmellőzték egymást, szokásától eltérően ránézett, s mintha némi rosszalló kérdést, bizonyos számonkérő értetlenséget látott volna a tekintetében. Ő ismét elfelejtett köszönni, pedig pompás alkalom lett volna rá, szólni sem tudott – ma kiváltképp szép! stb. –, nézett, mint a kuka, és amikor jó néhány lépésre távolodva tőle magához tért, sóhajtva gondolta magában: hát még sincs menekvés…!
Elmúlt az őszutó, tél jött és az is elsietett, a szerkesztő így töprengett, micsoda paradoxon, amikor az embernek már nincs semmi dolga, felgyorsul s szinte rohan az idő. Az enyhe tél tavaszelőbe csúszott át, majd váratlanul virágozni kezdtek a gesztenyefák. Az enyhe március után a Duna-partra tette át végtelen sétái színhelyét. S már meg sem rendült, amikor egy vasárnap délutánon, a kora este közeledvén, a város felől a kutyás hölgy jött egy férfi oldalán. Egymásba karolva közeledtek, kutyusuk kihívóan hetyke bájával előttük futott, hosszú pórázon ismét, a nő most is a kutyáját nézte, nem nézett a szerkesztőre, sem a férfire, csak a kutyát figyelte, mintha a pacsmag lenne minden gondja, mintha egyébként magányos lenne! Egyszer a férfival már látta őt a városban, az asszonytól idősebb, rokonszenves úr, középkorú lehet, bár fiatalos külsejű, jelentős munkakörben fontos pozíciót tölthet be, szolidan férfias külseje ellenére is nagymenő lehet. Utánuk nézett, követte őket tekintetével, egymásba karolva távolodtak, de nem beszélgettek, sem a nő, sem a férfi nem fordult a másik felé, mintha már szavak nélkül is értenék egymást, vagy éppen ellenkezőleg, már a szavak segítségével sem képesek egymást megérteni. Ismét Csehov Gurovja jutott eszébe, a novellának az a jelenete, amikor a moszkvai férfi a vidéki város színházában meglátja a kutyás hölgy férjét, akit az asszony lakájnak nevezett, nagyon magas, beteges külsejű, aránylag fiatal úr, és Morvay ismét töprengeni kezdett, immár az asszony (lehetséges) sorsa felett. Számos eshetőséget végiggondolt, míg azok visszafelé jöttek, ahogy az elébb! Egymásba karolva, szótlanul, összeszokottan és maguk elé nézve, a tökéletes azonosulás nyugalmával vagy közönyösen? Nem tudta eldönteni. Nem is próbálta. Érezte, meghaladná erejét, hogy az asszony titkába lásson!
Aztán egyszer… egyszer a nyár közepén, Morvay a kövekkel kirakott, ferde vízpart fölé nyúló párkányon könyököl a vaskorlátra, ott ahol a párkány alatt egykor az ismerős hajléktalan lakott, míg a vízbe nem szórták gönceit, mintegy kilakoltatva őt megszokott kuckójából. Könnyedén támaszkodik a fekete vasra, az enyhén hűvös fémre, és nézi a vizet. A folyó tömege hangtalan, nem is surrog, csak a parti kövek mentén locsog, mintha öntudatlanul, mihasznán fecsegnének önállósult részecskéi, hullámfiókái. A tiszta égből könnyű homály száll alá, egy német remor-ker két hosszú uszályt tol hörögve Bécs felé, s ő önkénytelenül, mintegy belső sugallatra a város irányába pillant, az Új híd felé. Nem messze tőle a kutyás hölgy közeledik – egyedül. A kutyát nem látja a kőfaltól, de azt igen, hogy a nő maga elé néz és határozottan jön, mint aki céltudatos és nyugodt, sőt, mintha elszánt lenne… Morvay tovább nézte a vizet, de a hullámfiókák fecsegését sem hallotta. Minden idegszálával a háta mögé, a sétányra figyelt, hallotta az asszony könnyű lépteit, s érzékelte, ahogy gyorsulnak és távolodnak. Majd utána nézett, görnyedten, alig felegyenesedve, s látta, hogy az asszony kissé távolabb megáll, visszanéz, majd lehajol, kutyáját az ölébe veszi és szinte futva, gyorsan belevész a sűrűsödő homályba. Aztán még sokáig várta, hogy talán visszafelé jön, de nem jött. Talán… sőt biztosan a Kultúrparknál villamosra szállt és úgy ment vissza a városba. Uramisten, kínlódott a szerkesztő, de hát mi történt…?!
Többé nem találkoztak. Pedig a Széplak utcában is gyakran járt, néha ácsorgott a házuk közelében, de a kutyás hölgyet nem látta már. Lassan megnyugodott. Talán, gondolta, váratlan csoda folytán a város fiatal szellemével találkoztam, szinte érintettük, mégis elmellőztük egymást, s ez így van jól…!