Fónod Zoltán – Tőzsér Árpád költészete (1)

2007-10 Posted 2008.01.20. | by admin

Arcok és művek
A költő és esztéta Tőzsér Árpád négy évtizedes munkásságával maradandóan beírta a nevét a huszadik századi magyar irodalomba. Első jelentkezése 1953 májusára tehető, az Új Szóban és az Új Ifjúságban megjelent versei a kor politikai „kísértéseit” követték, melytől a kortárs irodalom, így az egyetemes magyar irodalom legjobb alkotói sem voltak mentesek ezekben az években.

Az alkalmi verselő késztetései után antológiás jelentkezése volt számára a „mezsgyekő”, egy új korszak nyitánya, melyben lírai tehetségét, nagyfokú költői tudatosságát és egyre tisztább értékeket kereső költői képességeit felmutatta. A Fiatal szlovákiai magyar költők című antológiában megjelent versei (1958) lényegében a szlovákiai magyar költészet élvonalába emelték őt és nemzedéktársait. Költői erényeit a hetvenes években megjelent kötetei még inkább öregbítették. Megerősítették persze azt a megalapozott „gyanút” is, hogy Tőzsér a „kevés szavú” lírikusok közé tartozik. Húsz esztendő költői termését ezekben az években három kötet alig több mint száz verse bizonyította. Mértéktartó „visszafogottságát” a pálya későbbi szakaszain is megőrizte, bizonyítva persze a költészet megújításáért folytatott állhatatos küzdelmeit is. A poeta doctus jellegzetes típusa, aki első költői megnyilvánulása óta kitartó küzdelmet vív önmagával, a korszerűség, a megújulás és a minőségi költészet érdekében. Csak megerősíthetjük, amit egy beszélgetésben vallott, hogy ő az „örök újrakezdő”, mert nem akar lemaradni, nem akar „sereghajtó” lenni a költészet megújítását jelentő mindennapi küzdelemben.

Nagyfokú tudatossággal és elhivatottsággal indult a pályája. Egyike volt azoknak, akiknek nevéhez a kisebbségi magyar líra megújulása fűződött Cseh/Szlovákiában 1945 után. És az sem véletlen, hogy (leszámítva első próbálkozásait) költői munkásságát szinte kivétel nélkül a megkülönböztetett műgond jellemzi. Korábbi köteteiben az irodalom és a társadalom létkérdései iránti fogékonyságára is felfigyelhettünk, ez a törekvése csak a későbbi korszakaiban került a mellőzésre érett „tehertételek” közé. Kevés költő van a kortárs magyar irodalomban, aki olyan megkülönböztetett figyelemmel követné a huszadik századi költészet változásait és megújulását Magyarországon, Közép-Európában, valamint szerte a világban, mint ő. A megkülönböztetett figyelem a filozófiai és a létproblémákra is kiterjed, elsősorban azokra, melyek meghatározói lehetnek a líra korszakváltásának és megújításának.
Indulása elején számára a költészet önnön létét meghatározó és „ösztöneit fegyelmező” forma is volt, „a fizikális tragédia néküli katarzis és túlélés lehetősége. Az ösztön – tett – forma képletben az ösztön helyére csak később került a gondolat” – mondta pályájára emlékezve.1 Sajátos helyét a cseh/szlovákiai magyar irodalomban meghatározza az is, hogy nemcsak költőként, irodalomkritikusként és műfordítóként tartjuk számon, hanem közíróként, szerkesztőként, irodalomszervezőként, főiskolai és egyetemi oktatóként, majd a pálya végén kiadói irodalmi vezetőként is.

Úgy kezdődött az ő élete is, mint sorstársaié. Már gyermekkorában rázta őt a történelem: hároméves, amikor 1938 novemberében (a bécsi döntést követően!) „hazát vált” anélkül, hogy szülőföldjét elhagyta volna. A történelem kegyetlen grimasza azonban először 1945-ben, a háború befejezése után éri őt és családját. A „nemzeti demokratikus forradalomnak” csúfolt csehszlovákiai eseményeket minősíti, hogy a féktelen magyarüldözés miatt 1947 februárjában szüleivel együtt menekülnie kellett a szülőföldről, csak így tudták ugyanis elkerülni a csehországi deportáció rémét. A „zöld határon” Magyarországra szöktek, s egyéves hontalanság után, 1948-ban térhettek csak haza. Számára a hazatérés csak „időleges” volt, és a hétvégeket jelentette. Elemi iskoláit ugyanis a szülőfalujában kezdte, a körülmények miatt azonban szülei – előrelátó paraszti bölcsességgel – úgy döntöttek, mindaddig Magyarországon (Pagonyban, ma: Szilaspagony) járatják őt iskolába, amíg a magyar nyelvű oktatást Csehszlovákiában nem biztosítják. Általános iskolai tanulmányait, menekült diákként, Magyarországon végezte, és csak 1950-ben, a politikai helyzet változása és a magyar kérdés részleges megoldása után vált lehetővé, hogy végérvényesen visszafogadja a szülőföld. A szülői döntés alapján az új tanévet már Rimaszombatban kezdte. Az egykori kisdiák legnagyobb szomorúsága az volt, hogy a rettegett szökések és a tiltott határátlépéseket követő „hatósági” büntetések után egyszer sem próbálhatta ki a „szép fehér, merített papíron” készült útlevelét, melyet 1950 tavaszán vehetett kézbe. Ez az érzés – a Genezis című kötetének előszava szerint – évtizedek múltán is élénken él emlékezetében.

A hazátlanság szomorú élményeit idézi később a Fejezetek egy kisebbségtörténelemből című versében is. A hétvégeket otthon töltő kisdiák „jó harminc kilométeres” gyaloglásait (Salgótarjántól hazáig) örökítette meg a Gyalog Péterfala határában című költeményében. Medvesalja és Rónatető kanyargó hegyi útjai ekkor vésődtek egy életre szólóan az emlékezetébe. Első „igazi” versének is mondhatjuk ezt, mely 1956 októberében jelent meg az Új Szóban. Meghitt és megejtő az az emlékező múltidézés, melyet a Genezisben szentelt nemcsak meneküléseinek, hanem első költői korszaka felidézésének is. Részben az adósság késői tudatosítását is jelezte, hogy – évtizedekkel később – a már említett beszélgetésben, a múltat „valóban be kellene vallanom” gondolatát megtoldotta azzal a felismeréssel: „a szlovákiai magyarság háború utáni megpróbáltatásaiból, tragédiáiból egy Musza Dag negyven napja hatású művet lehetne írni”. Való igaz, mára jócskán elfejtődtek ezek az évek. Holott – és most Tőzsért idézzük – „a nagy, történelmi bocsánatkérések közepette talán mi is megérdemelnénk egy bocsánatkérő szót az illetékesektől, az egyéb aktuális jóvátételekről már nem is szólva”.

A rimaszombati „kitérő” után életének meghatározó állomása (Rév)Komárom lesz, ahol 1951-ben megindították az első és egyetlen magyar nyelvű gimnáziumot (Csehszlovákiában). A gimnázium diákjaként 1954-ben itt érettségizett. Innen rajzott ki az a költőnemzedék (Nyolcak), melynek sorsfordító szerepe volt irodalmunk fejlődésében. Egy időben Komáromnak (eszmélése szempontjából is!) meghatározó jelentőséget tulajdonított(ak), évtizedek múltán azonban – személyes történelme számára – „átértékelődött” ez a kép. A korábbi „mentsvárról” 2000-ben azt vallotta, „nekem tulajdonképpen nincsenek jó emlékeim Komáromról. Persze, a kommunista totalitarizmus legsötétebb éveiben (1951–1954-ben) jártam oda, s akkoriban bárhol tanultam volna, mindenhol a totalitarizmus szellemével találkozom, de ez mitsem változtat a tényen, hogy az alma mater Komároma számomra a privát történelmem sötétségkorszaka”.2

Érettségi után – Zs. Nagy Lajossal együtt – a pozsonyi bölcsészkar magyar– szlovák szakos hallgatója lett. Egy „félidőre” (szemeszterre) szólt a bátorságuk (mert – ahogy írja – mivel „az iskolai fegyelem formáiba nem fért bele irodalmi „sikereinken” nagyra hízott önérzetünk, de még valószínűbb, …azt nem bírtuk elviselni, hogy hiányos szlovák tudásunk miatt szlovák kollégáink félnótásokként kezeltek bennünket”), fél év múlva vége lett a „kalandnak”. Egykori verse (Lángpiros arccal) tanúsága szerint: „Léptem bőszen, lángpiros arccal, / semmit nem fontolva, vakon, / mint ki sarkig rúgja az ajtót, / csakhogy nyöghessen szabadon”. Az Ady megfogalmazta „engem az én falum vár” hite éltette ezt a nemzedéket is, s így került Tőzsér is abba a „kényszerhelyzetbe”, hogy másfél évig szülőfalujában tanítóskodjék. A nosztalgiát azonban szertefoszlatják azok a súlyos drámák, melyeket környezetében, családjával, rokonaival megélt. Így aztán az otthon maradás kalandja után a menekülés érzése lett számára az erősebb és a meghatározó. 1956-ban a változás lehetőségeit latolgatva (ismét) a továbbtanulás mellett döntött. Így lett Pozsonyban, a Pedagógiai Főiskola magyar–szlovák szakos hallgatója. Minthogy a költői pályán már gimnáziumi évei alatt elindult, ez a „meneküléspszichózis” egyszerre más tartalmat nyert, más távlattal biztatott, elindította őt – egyebek mellett – a szerkesztői, majd a műfordítói pályán.3

Munkahelyei is segítették őt küldetéses feladata teljesítésében. Előbb a Hét című képes hetilap (1960 és 1965 között), majd 1965-től az Irodalmi Szemle szerkesztője, 1971-től a nyitrai Pedagógiai Főiskola adjunktusa, 1976-tól 1992-ig a Madách Könyv- és Lapkiadó szlovák irodalmi szerkesztőségének a vezetője. A Comenius Egyetem Magyar Tanszékén előbb óraadóként (1991/92), majd 1992 szeptemberétől nyugdíjaztatásáig (2002 febr.) egyetemi adjunktusként működött. Közben az Irodalmi Szemle főszerkesztői tisztségét is ellátta (1992 júniustól 1996 júniusig). 2002 szeptemberétől a Madách-Posonium Könyv- és Lapkiadó kiadói részlegének a főszerkesztője. Életrajzához tartozik, hogy 1975-ben a Comenius Egyetemen bölcsészdoktori címet, később pedig PhD fokozatot (1998) szerzett. Munkásságáért két ízben Madách Imre-díjjal (műfordítás: 1988, tanulmányok: 1984), később Fábry Zoltán-díjjal (1991), majd József Attila-díjjal tüntették ki (1993). Egyéb díjai mellett 2004-ben Kossuth-díjjal, illetve a Magyar Köztársasági Érdemrend Kiskeresztjével (1996) és az Érdemrend Középkeresztjével (2002) és a Ľudovít Štúr Érdemrend III. fokozatával (2004) tüntették ki.

A költő számára az első erőpróbát a Turczel Lajos szerkesztésében megjelent Fiatal szlovákiai magyar költők antológiája (1958) jelentette. A nyolc szerző közül a kritika elsősorban Tőzsér és Cselényi László jelentkezésére figyelt fel. Fábry Zoltán szerint: „A költészet a magyarság legadekvátabb önkifejezése. Petőfi – Ady – József Attila: mindennél szükségesebb, reálisabb valóságok! Ha nincs költészet: nincs magyarság”. Fábry Zoltán ezzel a fogadtatással lényegében a „nyolcak” szerepét is aláhúzta vagy megelőlegezte. Még akkor is, ha az antológia – Fábry számára – „egyformán és egyszerre” jelentett „örömet és – csalódást”. Cselényi és Tőzsér azonban mindenképpen biztató kezdet, „új fejezet” volt számára: „bennük látjuk és tudjuk e nyolcas kar két vezérszólamát, szólistáját”– írta Fábry Zoltán. Arra a predesztinált szerepkörre gondolt, mely egy életre szólóan meghatározóvá vált mindkettőjük számára. Tőzsér verseiben (köztük a Férfikorban címűben is) kiváló kritikai érzékkel „a világgá tágulás pattanó dinamikáját” és a „férfimozdulat világlendületét” dicsérte Fábry, s a „mozdulatok hitelét” tartotta megragadónak. „Zsebében Ajnácskővel, mint egy parittyás Dávid áll szemben a Góliáttá tántorgó világgal. Tőzsér az anyameleg varázslattal és a szülőföld-hűséggel tudja, látja és bírja a világot”– írta Fábry. A „Jussom a szóra / igazra szépre…” gondolatait így jellemezte: „Itt férfi szólt, ember szólt az emberiség anyanyelvén: költő!” Meggyőződése szerint a „vox humana stafétabotja… biztos kezekbe került”. A „vox humana” Fábry Zoltán számára (derűsebb óráiban!) a kisebbségi magyarság megtartó, éltető princípiuma volt! (Ez idő tájt Bábi Tibor teljesítményét is idesorolta.) A sematizmus és a dogmatizmus tömény képtelenségei szomszédságában Fábry nemcsak azt erősíti meg a „nyolcak” fellépésében, hogy a fiatal költőnek joga van őrizkedni a „pártosság imamalmaitól” és az élet teljességét, szépségét, örömét és fájdalmát felmutatni, hanem jólesően veszi tudomásul, „líránk az évek folyamán főveszélyétől – a frázistól – megszabadult”, s költőink őszintébbek, reálisabbak – és így „líraiabbak, költőiebbek” lettek.4 Fontos ez azért is, hisz a sematizmus és a szocialista realizmus gödrei ez idő tájt még takaratlanok voltak.

Talán az elismerő, szinte hódoló szavak meg a kritikai fogadtatás egyértelműsége és a megfelelni akarás felfokozott igénye is közrejátszhatott abban, hogy az igazi bemutatkozásra, egy önálló kötetre éveket kellett várni. A Mogorva csillag című kötete ugyanis csak 1963-ban jelent meg. Szerepe lehetett ebben kétéves tényleges katonai szolgálatának, legfőképpen azonban annak, hogy számára az írás küzdelem volt, saját bevallása szerint „mindig is lassan, gyötrődve” írt.5 A kortársakat is meglepte, hogy első önálló kötetében viszonylag kevés volt az új vers. „A mindössze ötvenhárom verset (s ebből az antológia tizennyolc versét is) magában foglaló Mogorva csillag című kötetben több mint tíz év termése fekszik” – írta Turczel Lajos. A „terméketlenség” okát Turczel a költő munkamódszerében, a „lírai élményt hosszan érlelő, szigorú igényességében és … verbalizmustól mentes, lényegre törő szűkszavúságában” látta.6 Összefüggött ez – vélhetően – azzal is, hogy a költészet léptéke (magyar viszonylatban különösen!) hihetetlenül megváltozott ezekben az években.

A Mogorva csillag című kötet minden kétséget kizáróan a sokféle útkeresés, s a megannyi élmény, lehetőség felvillantása volt. Úgy kereste a kibontakozást, ahogy jeles költőink mindegyike: a költőegyéniségekre figyelt, jó mestereket keresett, és talált is a maga számára. Turczel Lajos szerint „a kötet anyagának nagy része, legalább négyötöde az »illyési korszak« szülötte”.7 Illyés Gyula kétségtelenül meghatározó szerepet játszott a fiatal Tőzsér költői alkotómunkájában, főleg az irányok és a tájékozódás kérdésében volt eligazító, de a téma- és formakeresés dolgában is. A falu- és természetélmény epigrammaszerű megformálásaiban is kétségtelenül Illyés hatása érvényesült nála, az emberi kiszolgáltatottság eseteiben azonban József Attila, a mitologikus vonások és a folklór fellelhető elemeire, illetve a balladás hangvételre viszont Nagy László lehetett a példa. Ezt a hatást önmaga is megerősítette a Gyalog egy vers határában címmel írt vallomásos prózájában (Genezis), amikor az „elégedetlenség magammal s a világgal” és a „csak azért is!” magatartásából született versei „ellenáramlataként” Illyés Gyulát említi („nem a természet- és tárgyleíró költő, hanem a nemzetmentő, a néptribun vonzott Illyés verseiben”). Illyés-kultuszát erősíthette az is, hogy gimnazista éveiben, 1952-ben, a Jókai-szobor visszaállításának komáromi ünnepségén (Veres Péter és Urbán Ernő társaságában) Illyés Gyula is részt vett az avatáson, így ő lett számára „az első valóságos, hús-vér költő”. Ez a „találkozás”,persze, a véletlen műve volt, költői példaképei megválasztásában a költői habitus rokonsága, közelisége játszott meghatározó szerepet. A Turczel által felvetett „biológiai determinizmusára” vonatkozó kérdésre utalva (e hatások ’56 táján érték) említi a költő: „… ha ezt a differenciálódást az engem ért hatásokkal akarnám kifejezni, akkor azt kellene mondanom, hogy József Attila és Illyés mellé Nagy Lászlót is mesteremmé fogadtam”. 8
Erre a jelenségre Bata Imre is felfigyelt. Első verseskötetéről ezt írta: „Kamaszos dalhangja Petőfire, verseinek intellektuális jellege Illyésre, indulati ereje pedig Nagy Lászlóra emlékezteti azt, aki a Mogorva csillagot olvassa.”9 A kritikus a költő fenekedő vagy „spleenes” verseit (Kárhozat, Keseredetten) tartja a korai Nagy László hangjának, Tőzsér viszont úgy vélekedik, hogy az „… Illyés és József Attila hangján szóló néptribun s a világfájdalmas és lázadó Byron mellett egy magzat-Baudelaire is megmozdult bennem”.10 Ez utóbbi, persze jobbára csak „embrionális” formában létezett nála. Szerepe van az útkeresésben – az említettek mellett – Juhász Ferencnek is, s egy-egy fogalom, jelzős szerkezet erejéig (gyehennaoltó hűs emberség, virágember, piros ködök stb.) Ady hatása is érezhető, bár ezt soha, sehol nem említette. A helyét kereső költőt érezzük a motívumaiban rendre visszatérő szülőföld igézetében éppúgy, mint az epigramma tömörségű verscsokraiban (Közhelyek, Egy hét a Fátrában, Hazai napló, Reggeltől estig, Karácsonyi morzsák). Az Útban című négysorosában így vall a tájról és önmagát kereső szándékáról:

Mint egy keresztrejtvény, olyan a táj.
Megfejtésként versem írom bele.
Vagy csak írnám? Olyan sok a szabály,
hogy nem tudom, megbírok-e vele.

Ezekben az években a kortárs magyar költők (Illyés Gyula, Nagy László és mások) is gyakran elidőztek ennél a hagyományos formánál. Az Ady-fogantatású Háborús karácsony vagy a családi tragédiákat megidéző versei (Legénybátyám sírjánál, Fájdalom, Kenderszer – Pusztaszer) a példái annak, hogy már indulásakor egy öntörvényű „különélet” fogságában érezte magát. Ekkor talán még nem is sejti, hogy a „Fejem, ez a makacs különvilág” (A fejem meg én) megfogalmazásával költői pályája egészére érvényes igazságot állapított meg.

Húsz ördögként fűt húsz hetyke évem,
s nincs lány, nincs asszony, ki velem égjen.
Nincs csobogó víz nyugtalanságomra:
Elégek, mint Mózes csipkebokra

– írja a Három pokol tüze című versében. Mi sem természetesebb, minthogy a kötetben a szerelmi gerjedelmekről szóló versek is helyet kaptak. A vágy meg a keblek és idomok, a szemek és a lábak tornásztatják a férfivágyat, s innen már a „kárhozat” képzete sem lehet messze. Harmatosan szép verse a kötetnek a Húsz vég vászon, vagy a Szerelemsirató. A romantikus világlátás és a valóságot vallató szándék a népköltészet termékenyítő hatásával együtt jelentkezik szerelmi lírájában. Húsz vég vászon című versében például szuverén módon alkalmazza a „beszédes hallgatás” technikáját. Azt a „kihagyásos” kifejezésmódot, mely népdalainkban, balladaszerű verseinkben gyakori. „Nem mindent lehet kimondani, amit érzünk, és nem mindent megnevezni, amit érzékelünk– írta Balázs Béla A lírai érzékenységről című líraian szép tanulmányában. – …Akkor támad a költőnek igazi feladata, mikor azt, amit kimondani nem lehet, a versbe belehallgatnia kell”.11 Balázs Béla e módszer népköltészeti „őseként” említi az ismert magyar népdalt: „Kaszab András megy a rétre, / Vele megy a felesége. / Én volnék a felesége, / Én mennék vele a rétre.” Valami hasonlóval találkozunk Tőzsér említett versében is, amikor (a húsz vég vásznat teregető gazdag menyasszonyról) ezt írja:

Mert ha az a vászon
csak három vég volna
Gyöngyvér, a gazdája
most az enyém volna.

Akárcsak a népdalban, a költő itt is – rafinált módon – a szerelmi vallomását „belehallgatja” a versbe. Ady számára sem volt ismeretlen ez a módszer, ő a hasonlatot „váltja ki” ezzel a megoldással a Tengerpart, alkony, kis hotelszoba kezdetű versében, amikor ezt írja: „Dalol a tenger és dalol a múlt”. Ez a költői kifejezésmód, amikor – ahogy Balázs Béla írja – „a dolgokat mondom, az érzés helyett, mely megláttatta velem”, mondhatni polgárjogot szerzett a magyar költészetben. A tizenkilencedik századtól ez a módszer – a legjobbak lantján (Petőfi, Arany, Ady) – a költői kifejezésmód megújulását segítette, s ezt a funkciót vállalja Tőzsérnél is. Bizonysága ez annak is, hogy (koroktól függetlenül!) a népdal, a népköltészet felől is vezet út a költészet megújulásához. Ez a hangulat jellemző a Szerelemsiratóra, ahol a „Megkötöm lovamat/szomorú fűzfához” adja a vers mértékét, vagy a Virágszeretőmnek című, ahol a vers játékos hangulata meg a „Gyere, mentsd költővé/ördögarcú lelkem” népmesei motívumai uralják a költő érzéseit. Mondhatnánk azt is, „szövegként” kerülnek ezek az elemek a versbe, akár csak Balassi Bálintnál, a török és magyar szimbolikájú versek/szövegek esetében. A „szöveg” szerepe, funkciója azonban csak Tőzsér későbbi korszakában értékelődött fel, egy elfogadott új kánon szerint.

Vallomásos, önmagát kereső versei közül kiemelkedik a kötetből a Férfikor és a Fémek ideje. Új színt visznek ezek a versek a költészetébe. A Férfikor drámai erővel, átéléssel a humánum eszményét és a József Attila megfogalmazta „a mindenséggel mérd magad” igényét egyszerre fejezte ki. Nem „elkötelezett” költő akar lenni, hanem olyan, aki (Adyval szólva!) túllát a „mai kocsmán”. A „játszok a sorssal / szembeköpősdit”, „Tövis lettem, mert / fagyok neveltek”, „Jussom a szóra, / igazra, szépre, / gyehennaoltó / hűs emberségre”, stb. egyértelmű bizonyságai annak, hogy az örök emberit fogalmazza meg. Ars poeticaként is felfogható üzenetében Petőfi tüze vagy Ady és József Attila dühe (Mécs „körtáncát” is megidézve) egyszerre szólal meg. Koncsol László szerint: „Az indulat nemzette, hordta ki és lökte világra ezt a verset. Hiányba, űrbe született, programnak, hogy ami nincs, legyen”. Ebbe a „nincs”-be Koncsol bekódolja „a szabadság, egyenlőség és testvériség hármas forradalmi elvét” is.12 Meggyőződésünk szerint ez sem lehet kizáró ok arra, hogy a verset az alkalmi („a költőre, nemzedékére és a szocializmus akkori gondjaira jellemző”) vagy vélt motívumok alapján ne a politikai/agitatív költészethez, hanem a vallomásos líra eseteihez soroljuk. Nem kétséges persze a kortársnak az a megállapítása, miszerint „…a Mogorva csillagban még mindig a Férfikor aktív magatartása bizonyult meghatározó erejűnek. Tőzsér különben is a Petőfivel, József Attilával és Illyés Gyulával körülhatárolható forradalmi vershagyományból indult ki, ezért, noha fontos szerepet játszott az antológiában és kötetben egyaránt olvasható őszi verse, az Őszi világ – őszi szemmel, illetve a meggyilkolt fiútestvért sirató Fájdalom, egyik sem tudta elnyomni a férfias költői programok, a tragédiák okaival is szembeszegülő aktív magatartás verseit.” Koncsol László mutat rá arra is, hogy a vers a magyar népdalokból, népballadákból is ismert felező tízes (3:2/3:2 ütemezésű) formában íródott, amely „ereszkedő időmértékével a nyugat-európai rendszerbe is beillik”.13

Ritmuselemeivel, hangulati asszociációival, a szókincs népi elemeivel, plebejusi szemléletével, a Juhász Ferencnél is gyakori szóösszetételeivel (virágember, tűzláng, fagyfegyelem, vérmeleg, aranygyep) egyértelműen a modern líra útját járja. Az sem véletlen, hogy a kötet több versében is ezt a formát alkalmazza (Mogorva csillag, Eszmélés a Sajó partján, Hazai napló stb.). Kötete utolsó ciklusában, különösen a Fémek ideje vagy a Credo ut intelligam (a.m.‘hiszem, hogy megértsem’) című verseiben nemcsak a „hinni szeretnék” szándékát fogalmazta meg, hanem formai megoldásaival (látomások, az egyéni leltár expresszív lírai eszközei stb.), valamint „Ady sátános mágikusságával, vörös-fekete színeivel, József Attila teljességigényével”, a „biológiai determinizmust sugalló vonásokkal és ószövetségi könyörtelenségű etikával” – ahogy Görömbei András írta róla – a költői világkép erősítését is felvállalta.14 Ez a ciklus (a maga öt versével, a Mogorva csillag versvilágát is ideértve minden kétséget kizáróan az avantgárd formai hagyományok és a változás lehetséges iránya felé is mutatott. Azzal együtt, hogy a Hanka című versében a „vasnehéz sors az én szerelmem” mellett a „sok igen” és „sok nem” meg a „Szeress érte, s tán ne szeress” játékos ellentmondásával akaratlanul is Ady szerelemfelfogását is megidézi. A Szemekben is erőteljes hangsúlyt kapnak az érzések meg az élmények. Ezek között a történelmi múlt emlékei is megjelennek, melyeket számára igazán csak a „szemek utópiája” feledtethet.

„Gondjaim országgá nőnek,/ … Most jön az igazi vizsga:/ verseim, fogjatok öszsze” – írja a Kettős űrben című kötet (1967) bevezető versében.A „csillagidőt” meg az „ősmozdulásokat” erősítendő, aligha véletlen, hogy előző kötete címadó versét, a Mogorva csillagot is a kötet élén találjuk. Remélt „gazdag elemző” korszakát – előző kötetében – az „országos szeretnék lenni a hitben” (Fémek ideje) gondolattal előlegezte meg. Második kötetében „nemcsak új, szoktalan oldaláról mutatkozik be, hanem költészete sajátosságait, öntörvényeit is erőteljesen bizonyítja”. Az elmélyült gondolati líra erőteljessé vált költészetében, a „nincs”-től való félelem űzi, és a lélek görcsei, fájdalmai is megjelennek verseiben. Az értelem és az érzelem küzdelmei is meghatározóakká válnak. „Az értelem lázadása (a lét ellen) formában is következetesebbé teszi, a nyelvezete szikár, pontos, és képiségében is változatos”.15 A címadó vers Nemes Nagy Ágnes Kettős világban című versére rezonál, költői programjában azonban Illyés vagy József Attila hatása is megtalálható.

Ha korábban a mindenséget az „Anyánk képén a / világ a ráma” jelentette, második kötetében jelzés értékű a kötetet indító vallomás: „Szülőföld, de kicsi lettél,/már vállig sem ér a templom”. A költő önmagát kereső szándéka ebben a kötetben is megtartotta ugyan jussát az „igazra, szépre, gyehennaoltó hűs emberségre”, a várt férfikor költészete azonban mégsem egyenes folytatása a korábbiaknak, az előre jelzettnek.Versei a kiüresedést és a kilátástalanság érzetét egyszerre keltik, jobbára azonban mégis a valóság talaján mozognak. Nem vitás, keresi a kitörési pontokat, talán akkor is, amikor (kötetzáró versében) „Reggelente együtt szalonnázunk/ papírból, én meg az örök isten”. „Elfogytak a titkok”, s nem vigasztalja, hogy „A valót írtam, s túljutottam/ a valóság megvont határán”. „Vágyból áll össze” verseiben a világ, s az „üvöltenek testembe árván” megfogalmazás nem a beteljesülés öröme. Az érzékiség, mely későbbi köteteiben erőteljesen jelen van, markánsan jelentkezik ebben a kötetében (Kettős űrben, Egyszerű történet, Megkésettek), s vele együtt az is, ott, ahol „kapualjakban, átjárókban / ízlelgetjük az ősi bűnt”, a szerelem sem lehet „víg ajándék”.

Az önmagát értelmező Tőzsér szerint az ő „második indulása” a hatvanas évek közepére esik, ekkor érinti meg a „teljesség”, „a világirodalom, elsősorban az avantgárd kísérletező alkotók” szelleme. Olyan alkotók, mint T. S. Eliot, Ezra Pound, Zbigniew Herbert, Miroslav Holub és Milan Rúfus hatása.16 Az új hang, magatartás és formajegyek kétségtelenül megtalálhatók a Kettős űrben című kötetében, mindenekelőtt az értelem és az érzelem (e kettős űr) megújuló örök bajvívásában, a váltás azonban nem megy könynyen. Nemcsak azért, mert „Keresi magát / a végtelenben” s mégis a „négy fehér fal” és az ablak „vasrácsa” mered rá, hanem azért is, mert a „csillagidő” csak „percnyi kéjt szül” számára, s a remélt „váltás” és látásmód sem szellemiségében, sem eszközeiben ekkor még nem állt össze. Talán ez magyarázza a panaszt is, hogy: A költő nem felel („Keresi magát/ fában, fűben, / de minden néma”). Úgy tűnik fel, verseiben jócskán visszafogott az az „új hang” és formajegyek, melyeket egy későbbi nyilatkozata szerint az „avantgárd-kísérletezőknek” tulajdonított. A megújulás – a versek tanúsága szerint! – ezekben az években is a magyar líra hajszálgyökerein keresztül érkezik hozzá. Ezra Pound igazsága, „Ahol él az emlék/ otthon ott van” Tőzsérnél is érvényes. Lényegében ezzel is magyarázható, hogy „kísérleteiről” korábban (1978) ezt állapította meg: „Még a legszabadabb kísérleteimben is ott van az a bizonyos valami, amit népszerűtlen, de annál megbízhatóbb szóval realizmusnak nevezhetnénk.” Ez a „képességeit behatároló adottság” – szándékai szerint! – azt a „verseszményt” próbálta kiteljesíteni, melyet Eliot és Ezra Pound nyomán így fogalmazott meg: „a rész élménye helyett az egész élményéből kell verset csinálni”.17 A „változás” igénye egyébként ott volt a kortárs magyar irodalomban is, az ösztönzés tehát innen is érkezett. Csoóri Sándor „második születését” ezekben az években így jellemezte: „Amit szerettem, mindent elhagyok, / hogy végre szabad legyek.”

Tőzsér munkásságában a „minőségi” irodalom eszménye kezdettől fogva jelen van. Költészetének sajátosságait, öntörvényeit (a biológiai determináltságot, tragikus gyermekkorát, „tövissé nevelt” sorsát) a Kettős űrben című kötetében is megtalálhatjuk. Abban a kérdésben, hogy a kötetet „határkőnek”, „mezsgyekőnek” lehet-e tekinteni, azonban eltérőek a vélemények. Tény, hogy mindenképpen más, erőteljesebb lírát képvisel ez a kötete, mint az első. A váltás, a változás kérdésében (és ez korábban sem volt ismeretlen számunkra!) a költő „az Érintések című kötetét tekinti meghatározónak, olyannak, melyben objektivizálódik a játék, s határozott jelek mutatnak a külvilági jelenségek groteszk, vagy mély gondolati ábrázolására”.18 Ez a kötete – versei tanúsága szerint – is kétségektől terhes: „Ki tudja itt, hogy / ki a lényeg és / ki a látszat./ A jövő eljön/ s befog mindent / … Tán nem is eggyé –/ különválni / a lehetetlen”– olvassuk a Vydrica 5.-ben. Súlyos, nehéz versei között említhetjük a csallóközi árvizet megörökítő Fut Csallóköz című versét, vagy az Ébredést. A változást, kitörést sürgető versek száma kétségtelenül megnőtt ebben a kötetben. „Tisztább perceimben értem a nincset” – írja a Kiáltásban, s nemcsak azt érzi, „Mennydörgő isten, félek a nincstől, / add hogy ne legyek különvilág már”, hanem azt is: „A kör bezárul, a világ rólam / leszakad…” A panasz lényege:

Világom egyre öntörvényűbb –
ahogy kínom nő, úgy fordul vissza
világra szabott öt érzékszervem,
s mint a csigacsáp, magát tapintja.

Akárcsak a Választható halál (mely amolyan „szerényebb” ős Kajánnak is felfogható), valamint az Ébredés című versében a költő hadakozik a magánnyal, a halállal,meg a világgal: a „fél egyenlet” sorssal, s az ok és okozat dolgaival. Szakadatlan a küzdelme a „determinált valósággal”, azért is, mert a „halál van minden ébredésben”, és mint a „póknőstény hímjét: szerelemből / felfal az új nap mindenestől”. (Ébredés) Nem véletlen, hogy az Ars poetica mellett A vak ember és a költők című verse is a műhelygondokkal foglalkozik. A költő kérdez és A költő nem felel címűek pedig akár perlekedésnek is beillenek Illyés Gyula A költő felel (Kézfogások, 1956) versével, vagy a Költők egymás közt cíművel (Dőlt vitorla, 1965). A „költő, előzd meg korodat” vagy a „Nem lehet tisztességes ember,/ ki a versírást abbahagyja. / Az igazmondást hagyja abba” (Illyés Gyula) gondolatok Tőzsér számára vélhetően leegyszerűsítették a kérdést. Illyés gondolatainak „felülírásáról” (Tőzsér Árpád említi ezt egyik Naplójegyzetében, Alföld, 2006/6.), azonban nem beszélhetünk. Illyés Gyula nemesveretű gondolatait („A sorssal se mégy semmire/ viták haragos érve nélkül” vagy az „Ide teszem az akácról az illatot,/ Ide teszem a Dunáról a fényt”) Tőzsér említett versei nem „írják felül”. A költészet ügye ezekben az években Tőzsér számára is egyet jelentett a „lenni vagy nem lenni” küzdelem vállalásával. Nemcsak a „Mi hát az ember?” kérdésére keresi a választ (A költő kérdez), hanem valós gondjaival is szembenéz: „…kérdezem magam s a / négy falat:/ Hol kezdődik a / vonal, mit húztam,/ s mért szakad meg, / ha megszakad?” A sors, végzet, élet és halál gondjai ezek, az önpusztító magány szinonimái és a vele vívott küzdelem motívumai, melyeknek ős okai között a kikerülhetetlen fátum, a végzetszerűség kísértései a legerősebbek. A „Mi hát az ember?” (és mi a költő?) kérdésére végül is (az adys hangszerelésű) cím nélküli záróverse felel: „Csúcsra értem, de micsoda csúcs ez? / Mögöttem semmi, előttem semmi.” És a befejezés, most már az elidegenedés hamisítatatlan pecsétjével:

A valót írtam, s túljutottam
a valóság megvont határán.
Vágyból áll össze már minden versem,
üvöltenek testemben árván.

A minden lehetséges állapota ez, mert „Elromlott bennem/ a világ rendje” (Szégyen) … Aligha szólhat másról most már az „üvöltés”, mint az „újraindulásról” meg az „újrakezdés” kényszeréről, s az új kihívások megszelídítéséről.
Költői és szellemi útkeresésében merészebb kísérletezőnek mutatkozik az Érintések (1972) című kötetben. Nem az egyértelmű „hozsánna” esetei ugyan ezek a versek, egy részük a Kettős űrben című kötet folytatásai – a Kőlegelőn ciklus néhány versére (Ősz, Holtpont, Megtérés) gondolunk –, azonban olyan remekléseket is találunk, mint a Nagybátonyi ősz, Változatok az anya-fiú motívumra vagy a Szülőföldtől szülőföldig című. A Változatok… címűt Szepesi Attila „lírai polémiának” mondja Tolnai Ottóval („akinek Málnakör című verse a rokon „freudi tételt” (az apa és lánya motívumát) fogalmazza meg”. A Nagybátonyi ősz utolsó versszakát: „A szél alatt reggel / felfedett hasú / tölgylevél reszket / (Már ráadásnak / fogok fel minden verset) pedig a költő magára találása pillanatának érzi, ez – szerinte – átvezet az Érintések ciklus Radiátor című nyolcsorosához, mely „megadja az Érintések alaphangulatát, síkváltásai, áttételes versbeszéde, asszociációi a miniatűr formában is olyan problémák és gondok terhét hordják, mint ember és természet, ember és anyag, ember és ember bonyolult XX. századi viszonyai, s a forma … itt harmonikusan idomul a hangulathoz … lényegében tehát: önmagához”.19

A költő világlátása kétségtelenül összetettebb, gondolatisága pedig gazdagabb lett. Olyan korszaka ez, amikor – esetenként – mintha az igazság puszta létezését is megkérdőjelezte volna, megelőlegezve a Jean Baudrillard által később megfogalmazott igazságot: „Ne higgyük, hogy a valóságos valóság marad, ha elűzik az illúzióját” vagy „az igazság igazság marad, ha lerántották róla a leplet”. Persze, a posztmodern apostolának megállapítása, miszerint „az igazságnak nincs puszta létezése”, s a „valóságnak nincs objektív valósága”, Tőzsért egy későbbi korszakában „ejti rabul”, de a „kísértés” – ekkor még a kételkedés jogán! – ott fészkelt a verssoraiban.20 Talán azért is, mert tudja, hogy a költő – Szilágyi Domokos szavaival élve – a „végtelennel játszó véges”. Költészetének tárgyiasságával, analitikus látásmódjával és erős képi kifejezőerejével olyan költészeteszmény vonzásába került, melyet elvont tárgyiasságnak, „elszemélytelenedett” lírának is szoktak nevezni. A „váltásnak”, a korszerűsödésnek ez a (tájainkon) szokatlan módja késztette Grendel Lajost arra, hogy („a harag villámainak” feltételezhető „lobbanása” ellenére!) is kinyilatkoztassa: „Tőzsér Árpád a csehszlovákiai magyar költészet első klasszikusa”. Egyszerűen azért, mert ez a „páratlanul izgalmas intellektuális költészet, amely főleg az Érintések című … kötete óta bontakozott ki” új fejezet kezdete a kisebbségi magyar lírában.„Irodalmunkban Tőzsér Árpád az első gondolkodó – írta Grendel –, aki felismerte, számunkra végzetes lehet, ha a csehszlovákiai magyar irodalmat légmentesen elzárjuk a térségünk többi irodalmában zajló folyamatoktól. (…) Mind a magyar, mind a cseh és szlovák irodalom java még a hatvanas években megszabadult azoktól a tehertételektől, amelyek a modernizmustól és a kortárs világirodalmi áramlatoktól igyekeztek elszigetelni bennünket. A kapuk tehát a csehszlovákiai magyar irodalom számára is nyitva állnak. Mi kell hát ahhoz, hogy valaki ezen a kapun kilépjen? Egy dolog biztosan: az, hogy ki is akarjon lépni.” Grendel számára a végkövetkeztés: „Verset az írjon, aki költőként látja a valóságot, tehát a valóságot úgy nézi, hogy részleteiben az Egészet látja”.21

Nincs szó persze csodáról abban a harmincnyolc (ezek kétharmada öt- és tizenkét soros) verset tartalmazó kötetben, melyet Tőzsér az irodalom asztalára tett, inkább természetes, törvényszerű folyamatról. A modern líra lehetőségeit keresi, új távlatok kerülnek költészetének horizontjára. Elsősorban érzékenysége vizsgázik, ahogy odafigyel a táj és a világ dolgaira. Olyan versek szegélyezik ezt az utat, mint A papír partján, a Kőlegelőn, s leginkább a Szülőföldtől szülőföldig vagy az Éjszaka című. „Nyers és vad és kétségbeesett, mint a sarokban ütlegelt állat kínja és dühe”– írta a kötet borítólapján Koncsol László. Ez az új hang ragadta meg Grendelt is, s ennek alapján előlegezi Tőzsér számára a „belépőt”– a „nagy csapatba”. Hamarjában nemcsak azt felejti el, hogy merész kísérletek az első köztársaság irodalmában is voltak (Mihályi Ödön, Forbáth Imre, Vozári Dezső stb.), hanem azt is, hogy a váltás, a változás igénye nálunk is – költészetben és prózában – a hatvanas években szinte egyidejűleg ment végbe. Ezért az útkeresés kényszere sem lehetett „egyszemélyes” történet, igaz, nem volt tömegmozgalom sem! A költészeti „terepen” ott volt Cselényi László, (Zs.) Nagy Lajos vagy Gál Sándor, akik nem kisebb buzgalommal tették a dolgukat. Tőzsér szerencséje (Grendelt idézzük), hogy a „létköltészetnek a csapásain indult el, s jutott el az Érintések »fenomenológiai« líráján keresztül az Adalékok a Nyolcadik színhez nagyszabású lírájához, amelyben az érzéki-tapasztalati adottságok és a gondolkodási aktus elválaszthatatatlanok immár”. A Grendel által említett kötetek sorát (ma már!) továbbiakkal is kiegészíthetjük, melyek perdöntőek lehetnek a vállalás nagyságát illetően is, mintegy bizonyítva, hogy Tőzsér (évtizedekkel később!) valóban igazolta a „próféciát” – sportnyelven szólva –, hozta a „papírformát”.

Megragadóan szép verse a kötetnek a Szülőföldtől szülőföldig című, melynek Ivan Meštrović Jób szobra az ihletője. E vers kapcsán a mítosz megjelenése a fontos. S talán Ezra Pound bölcseletének felismerése is, miszerint „egy oldal vers többet mond, mint hat oldal próza”, mert „gyökerei a mítoszba nyúlnak”. Nem véletlen egyébként, hogy ezekben az években a kisebbségi lírában is polgárjogot szerzett a mítosz. Az egyetemes magyar irodalomban Nagy László és Juhász Ferenc voltak a fő szálláscsinálói. Jelzésértékűnek is tekithetjük, hogy Jób, a szenvedéstörténet szimbólumaként (feltehetően Meštrović sugallatára!) szinte egy időben és egymástól függetlenül három alkotót is „megérintett”. Szilágyi Domokos verse Erdélyben, Tőzsér Árpádé a Felvidéken, Tóth Ferenc Jób című drámája (1971) pedig a Vajdaságban látott napvilágot. A Jób-mítosz első hazai megjelenítése Tőzsér Árpád nevéhez fűződik. Zalabai Zsigmond a mítosz (a szenvedés, próbatétel!) hazai megidézői között említi még Varga Imrét, Gál Sándort, Zs. Nagy Lajost és Cselényi Lászlót.22

Tőzsér esetében a Jób-mítosz előzményei között – vélhetően – Szilágyi Domokos: Meštrović: Jób című versét is említhetjük, mely az 1956–1971-es évek verstermését felölelő (Sajtóértekezlet, 1972) kötetben jelent meg. Szilágyi Domokos a lázongó Jóbot idézi elénk: „Egy csont-bőr, vén zsidó üvölt föl / egekre a szemétdomb földről”. Az „iszonyat lázában égve”, a fájdalom, a hűség és a szenvedés mögött, az Úrral vívott kegyetlen konfliktusa fogalmazódik meg, imigyen: „Mit számít, hogy, imádva Téged, / megérhetek négy nemzedéket /…de bármint tisztelnek s szeretnek /az emberek: nem, nem parancsolsz, / nem, nem, nem az emlékezetnek!” Tőzsér Árpád verse (Ivan Meštrović Jób-szobra előtt címmel) először 1971 decemberében jelent meg az Irodalmi Szemlében. Az Érintések című kötetben (1972) Szülőföldtől szülőföldig a vers címe (Ivan Meštrović Jób-szobrához alcímmel). Értelmezésében Tőzsér eleve „átrendezi” a tárgy élményét. Mondanivalója személyesebbé válik, nemcsak azzal, hogy az ébredés pillanatai (a „Papucs után motozó lábad”) szembesítik az ártatlan Jób szenvedéseivel („A felkelt időből / ösvényként ágazó árnyék”-kal), hanem azzal is, hogy kiteljesítse korábbi elhatározását, melyet korábban úgy fogalmazott meg: „A költői eszközök ne legyenek harsányak, s a belőlük szitáló fény olyan szögben hulljon a tárgyra, hogy az egyfajta csendes ragyogást kapjon”.23 Valóban, a tárgy megválasztásán s Jób szenvedéstörténetén túl, a „tárgy belső terében a költő arca dereng”.
Az otthontudat lebontásának igénye korábbi kötetében is felsejlik. A Vydrica 5. című versében például rendkívül markánsan fogalmazta meg a mindennapok kínját: „Eszméleted is / vérből, halálból, / kínból épül. / … Nyers vagy, mint itt a / falaknak döntött / utcalányok, / piszkos asztalon / kidöntött sörként / csillog álmod./ …Hol az édes táj? / Hol a gyermekkor / anya-álmod? / Itt csak halszag van, / s versed falában / rum szivárog./ Sörgyár csörömpöl / s beteg tüdőként / neon reszket, / de külön kínod / s a világ tán itt / érintkeznek”. És ezen az érintkezési ponton „Tán nem is eggyé – / különválni / a lehetetlen”.

Tőzsér a vallomásos típusú költők közé tartozik, így Szülőföldtől szülőföldig című versében is egy életút tapasztalatait, költői pályája „panaszait” is beleszövi az őt ihlető Jób sorsába. Ettől lesz igazi és megismételhetetlen az a versvalóság, mely a szenvedéstől a szülőföld békéjéig ível. Erőteljes metafórával az „e tátott kő” megrázó erejű élményével mondja el, „Milyen messzire kellett jönnöd / hogy meglásd magad e tátott kőben / s rátalálj egy új / befelé táguló tájra”. Először ebben a versében alkalmazta azt az elioti versmodellt, mely későbbi korszakában (különösen a Mittel-korszak után) uralkodóvá válik költészetében.24 A versszövegben intarziaszerűen megjelenő dokumentum, idézet világirodalmi előképe nemcsak az angol T. S. Eliotnál található meg, hanem jóval korábban már a magyar költészetből is ismerős, esetenként Balassi vagy Csokonai is művelte. Tőzsérnél is a vendégszöveg „beépítéséről” van szó (Milan Rúfus szlovák költő Okno /Ablak/ című versének egy részlete jelenik meg a versben), mely nemcsak közvetítő feladatot vállal, hanem a költészet határtalanságát és az emberi sorsközösség oszthatatlanságát is példázza. Tőzsér esetében ez a sorsközösség nyitófejezete a Mészöly Miklós vagy Milan Kundera által felfedezett közép-európai életérzésnek, s az adott versben pedig lezárja a szenvedéstörténetet, s megfogalmazza a költő lírai vallomását. A „Tudod, honnan jössz. Tudod, hogy hívnak” nemcsak a „disszonanciaélmény” (Zalabai Zsigmond) megnevezésének az alkalma, hanem a sorsvállalás és a léttapasztalat, a „mit ér az ember”gondolatának a megidézése is. A gyermek idegen nyelvű megidézése, s az „anya testmelege” a szülőföld valóságnak hitt álmát teszi a költő számára elviselhetővé.
A sorsvállalás pátosza a személyiség válságát is feloldja. A versben megjelenő „élveboncolás” vagy az „anya testmelege” (érvként, emlékként is!) vallomásértékű, jelzi azt is, hogy a költő magányában, meneküléseiben és jövőt kereső szándékában idegen az értékek és a hagyományok megtagadása. A golgotai úton („Hull rám a kék mázas égből / nagy cseppekben az ecet”) az („anyatest”) ujjhegynyi érintése jelenti számára az erőt és a biztonságot. Rúfus versrészlete számára az „Ige”, mert a „megváltástörténethez” (vélhetően) a „Gyermek” példáján keresztül vezet az út. „A környező űr arcán a tisztaság könnycsepp. Sok ez, vagy kevés? Mi a válaszod? Az, hogy a gyermekek elalvás előtt legalább ujjuk hegyével akarják anyjuk testét érinteni”.(Az idézet magyar fordítása, lapalji jegyzetként, csak a Jelenlét /1979/ című költői antológiában jelent meg, elkerülendő, hogy értelmetlen „vakszövegnek” tekintsék.) Való igaz – ahogy Bata Imre írta – „a táj most befelé nyílott ki,… a szülőföld odáig szűkült, hogy már csak ujjhegy-érintésnyi”.25 A „leszakadozott” múlt és „szándék szülőföld” könyörtelen valósága ellenére költészetének gyökérzete, s az ágak és lombok – a Fejezetek egy kisebbségtörténelemből című vers tanúsága szerint is – az „ujjhegyérintés” az „álmodás” és az emlékezés felsejlő képeiben is tovább él, mert ez az élmény „létet és – nevet” adott nemcsak egy gyermeknek, hanem „egy néptöredéknek” is. „Vetkőztesd le a szavakat” – mondja Szilá-gyi Domokos a Búcsú a trópusoktól című versében –, „mert minden szín egy szóba fér”. A „levetkőztetett szó” megváltó erejében mindig ott a kétségbeesett hit, az a „csak”, mely – mint most is! – csaknem minden! Az „ujjhegyérintés” – gyermeki példázata! – a mérhető (vagy: megállított!) pillanat, mely a szenvedések után megváltást, a reménytelenségek szaharái után – fényt, új eget, az álmodni is szabad reményét is jelentheti. A „magányos” Tőzsér, hosszú évek küzdelme után, a „teremtő” és „termékeny” magány pártjára állt, a „lélek belső ívén átalakult” (Bata Imre szavai), s ebben a váltásban Jób – ha akarom! – csupán ürügy, hogy „korunk mítoszát” megfogalmazza. A versmítosz gondolata – a Fejezetek egy kisebbségtörténelemből című verse szomszédságában – egy évtizede érlelődött Tőzsérnél. (Előzményeként a Katonák, a Megtérés, az Europé monológja stb. verseit említhetjük!). Talán az sem véletelen, hogy a vers először Ivan Meštrović Jób-szobra előtt címmel jelent meg. Az Érintések című kötetben változott meg a cím (Szülőföldtől szülőföldig), kifejezve azt az „átváltozást”, melyet a költői tudat a megszemélyesített sors és a megszenvedett szülőföld képében egyaránt megélt. És talán az sem mellékes, hogy a horvát Meštrović szoboralkotása Tőzsér számára (miniatűr) történelmi és szociológiai mélységeket tár föl, melyben végső soron nem is a bibliai történet a fontos, hanem az elvesztett szülöföld (a golgotai út mása), melyet az anya és a gyermek tehet (ideig-óráig!) meg nem történtté. Szilágyi Domokosnál a vers utolsó akkordjaként az emlékezetre hagyatkozó unokák „… az iszonyat lázában égve / föl- s fölüvöltenek az égre”, / Tőzsérnél az emlékezetet feledtető „érintés” és „álmodás”, az egyetemessé növő anyaképpel és a szülőföld vonzásával válik vigasszá, a valóság „égi” mása ellenére is. Talán nem erőszakolt, ha idézzük – az ambivalencia lehetőségeiről – Tőzsér (későbbi) megállapítását – Szilágyi költészete kapcsán –: „a költő nem ott van, ahol a szavak jelentése jelzi a helyét, hanem valahol máshol”.26 Ez az „als ob”, ez a „mintha”-költészet (melyet Tőzsér a hetvenes évek végére időzít Szilágyi költészetében) Tőzsérnél a későbbi éveiben teljesedik ki, „nyomelemeiben”, depoetizáló szándékaiban azonban már az Érintések című kötet második (Érintések című) ciklusának rövid verseiben is felfedezhető. Nem túlzás viszont azt állítani, hogy Tőzsér Árpád említett Jób-versében találta meg az adekvát formát, mely jelzésszerűen ott volt korábbi verseiben, így a lelkiválságait megnevező Kőlegelőn című ciklusának verseiben (köztük a gyakran ellentmondásos, Vladimír Holan hatását jelző gnómikus tárgyversek némelyikében) is. „A felkelt időből” ez is egy fénysugár, mely később sokszorosan „kamatozik” számára. Vele és általa lesz az Érintések című kötet is mezsgyekő a költészetében, sőt ezen túlmenően a kisebbségi magyar líra szlovákiai történetében is.

Versei, esszéi, kritikai írásai tanúsága szerint egy új eszménykép igénye, a lírai személytelenség problémája, a „Minden Egész eltörött” titkainak keresése, sőt tételes megfogalmazása már a hetvenes évek elején megtörtént. A „világidő” keresését jelzi az Egyszemű éjszaka című antológia bevezetője, melyben az Új Symposion ihletésében induló fiatalok törekvéseire utalva – Pilinszky nyomán – Simone Weil-t idézte: „Van a személyes, van a személytelen és van a kollektív zóna. Csak a személyesből lehet eljutni a személytelenbe, a kollektívból soha. Előbb személyessé kell válni s aztán átlépni a személytelenbe. Itt tanyáznak szerinte az igazi nagy igazságok, és minden nagy mű a személytelenségből táplálkozik.” Bár az antológiában lényegében Tőzsér előszava képviselte valójában a „személytelent”, az a tény, hogy az Érintések (1972) megjelenése után 1979-ig elhallgatott (illetve egyetlen verset írt, a Fejezetek egy kisebbségtörténelemből címűt), ha nem is válságkorszakot jelzett (hisz ekkor írta a Régi költők – mai tanulságok című kötetét), mindenképpen a „másság” jegyei gyötörték. Ma már – egy előszó ürügyén – tudjuk, hogy a „személytelent” kereste… Előcsatározásainak ezt a gyakorlatát a későbbi években is folytatta, egy kis túlzással azt lehetne mondani, hamarabb újult meg (kritikái, esszéi, tanulmányai tanúsága szerint) „elméletileg” és csak később szokott megtörténni: a váltás, az új út keresése. Jellemző, hogy most is inkább „seregszemlét” tartott korábbi művei felett, s aztán mondta ki a „hopp”-ot (a „Sic Rhodos, sic saltus!” mintája szerint).

A Genezis (1979) című kötete (az útkeresés során) hasznos „pótcselekvésnek” bizonyult: esszék, versek, interjúk társaságában versszármazástannak, ok és okozati összefüggések vizsgálatának lehetünk a tanúi. A kötet szerkesztésekor a szerző így nyilatkozott szándékairól: „Új kötetem nem lesz összefoglaló gyűjtemény… Versszármazástan lesz: verseim egy csoportját emeli ki és állítja ok-okozati összefüggésbe. Genezis lesz: egy emberi és költői eszmélet kialakulását, történetét nyomozza visszafelé az időben. S természetesen a teremtés kezdete is akar lenni: kijelöli az alapokat egy további verses világépítéshez.” Versei az újraértelmezés során minőségükben nem változtak, értékesek azonban azok a vallomásértékű anyagok, melyek a verseket s azok „környezetét” kiegészítik. A Genezis Mózes öt könyvére utal: „…én is öt könyvben szeretném összefoglalni az általam megélt s a megélteken keresztül felfogott világidőt. Minden újabb könyv az első három kötetem más-más vonulatához tér majd vissza, életem első felének más-más érzelem- és fogalomkörét próbálja kiteljesíteni…”27

A kötet lényegében a „nagy egységesülés” szándékával szerkesztődött és a „műfaji hasadtságot” akarta felszámolni. „Nem egészen az lett belőle, amit elképzeltem, de – mint a középkori alkimisták, akik az aranycsinálás helyett a szappancsinálás módját fedezték fel – én is fölfedeztem valamit: a meglehetősen torz, de azért járó, működő, gesztikuláló, élő Mittel-verseket”– mondta a kötetről és szándékairól évtizedekkel később, egy beszélgetés során. Nem érdektelen utalnunk arra is, ahogy később a kötetet minősítette: „A Genezis mindenképpen fordulópont. Akkor is ez a kezdete a Mittel-ciklusnak, ha benne a »Mittel« szó még le sem íródott… De hát a »fordulatok« mindig az időben mutatják meg létüket, természetüket.”28 Rajta is múlott, hogy a „világidő” meg a változó világ a költői önmegvalósítás más léptékét és mértékét igényelte. (Megjegyzem: a Genezis /és más, későbbi válogatások: Körök, 1985; Négy negyed, 1999/ az Érintések című kötet részeként tünteti fel a Fejezetek a kisebbségtörténelemből című verset. A vers 1971 őszén az Irodalmi Szemlében megjelent, de az Érintésekben nincs nyoma.) A Négy negyed című kötet hátsó borítóján később töredelmesen beismerte, „nagyképű istenkísértés lett volna a mózesi Öt ötöd mintájára »pentateuchusba« erőltetni az életművemet”. „Elszállt” tehát a mózesi kísértés, s helyét a négy negyed foglalta el, mely (kiadása idején) lényegében négy „utolsó” kötetére (Genezis, Adalékok, Történetek Mittel úrról, Leviticus) utalt, furcsa módon megcsonkítva az életművet.

A Genezist nemcsak a költő tekinti „fordulópontnak” költészetében, hanem monográfusa, Pécsi Györgyi is azonosult ezzel a nézettel, az életmű vonatkozásában „poétikai határkőnek” nevezte a kötetet. Megállapításuk jogosságában nem kételkedünk, a különvélemény jogán legfeljebb megkérdőjelezzük, azzal az indokkal, hogy a „hozott versek” újfajta besorolása (esetenként javítása!) alapján nem beszélhetünk minőségileg új helyzetről még akkor sem, ha a „Mittel-verset” szemléletként fogjuk fel, elszemélytelenedett állapotnak tekintjük. (Az Adalékok egyes verseiben – Mittel úrral együtt – az „új minőség” jelen van, így az „alapozás”, „egy további verses világépítése” – ahogy 1978-ban Tóth Lászlónak nyilatkozta – nem képezi vita tárgyát.) Pécsi Györgyi következtetései egyébként pontosak és szigorúak: „A Genezisben a hagyományos versforma (és ebben az értelemben hagyományos forma a tárgyvers is) kifejezési, megfogalmazási készsége, befejezettsége kérdőjeleződik meg. (…) A Genezis után nemcsak vándormotívumok, vándorversek, vándorszövegek jelennek meg lírájában, hanem olyan versbokrok, vándor versszegmentumok is, amelyek elágaznak, a kontextustól új értelmet nyernek, s a véglegesség helyett az ideiglenesség, az egzaktság helyett a befejezhetetlenség érzését sugallják. (…) A Tőzsér-vers a Genezistől kezdve az a törékeny jég a talpunk alatt, amelyről csak annyit tudhatunk bizonyosan, hogy vele kapcsolatban olvasói helyzetünk bizonytalanságán kívül semmiben sem lehetünk biztosak.”29 Meg talán abban is, hogy alkotómunkája „végtermékeként” vers terem ez után is, akár hagyományos, akár posztmodern vagy antik témákat, formákat művel.

A kötet újra kiadására – a Magyar Antaeus Könyvek-sorozatban – 2006-ban került sor. A szerző utójegyzete szerint „olvasói kérésre” bekerült a kötetbe („némileg lerövidítve és módosítva”) a Férfikor című verse, azzal az „időszerűsített” megjegyzéssel, hogy „Az opus első változatai még 1957 elején születtek, mintegy az 56-os magyar forradalom jegyében.” A vers ajánlása is ehhez a felismeréshez igazodik (az Ifjú Szivek népművészeti együttes két tehetséges szólótáncosának ajánlja a verset!). Az utójegyzet szerint a „saját (biológiai) forradalmát” is ehhez a történelmi eseményhez köti: „Most úgy tűnik számomra: a Férfikorban … tulajdonképpen én is „eltáncoltam” és „eldaloltam” a „forradalmat”. A kötet Elek Tibor utószavával is kiegészült.

A lélek belső késztetései, a „Minden Egész eltörött” felismerése, parancsai ellenére akár meglepetésnek is mondhatjuk, hogy az Adalékok a Nyolcadik színhez (1982) című kötetében – a tárgyköltészet képében! – a múlt „relikviái” is felsorakoznak. Ez a „múlt” azonban egyben a jövő is. Jó egy évtizeddel korábban a Lírai vallomás hogyanja című kritikájában a kisebbségi magyar költészet jövőjét arra a felfogásra építette, hogy az „új valóság” teremtésében a „tárgyi hitelességű” vers lehet a lírai személytelenség eszköze. Christopher Caudwellt idézte: „ A műalkotás a negáció negációja – szintézis a művészet meglevő világa (meglevő tudat vagy elmélet) és az én tapasztalatom (élet vagy gyakorlat) között”. Az ilyen versben – értelemszerűen – a költő saját valóságtudata, mondandója szólal meg. Charles Ballyra hivatkozva („a versben az érzelmek annál hatásosabbak, minél inkább implicite fejeződnek ki”) azt vallja, „a tárgyvers lényege: nem a tárgyak viselkednek ember módra, hanem az ember veszi fel a tárgyak tulajdonságait”, vagyis a tárgyiasult kép (a „szubjektum objektív változata”) magával a mondanivalóval azonos.30 Ilyen „elméleti” előzmények alapján akár úgy is tekinthetünk az Adalékokra, mint egy seregszemlére a döntő ütközet előtt, még mielőtt végképp elszánná magát a változásra, a költészet újabb kalandjaira, keresve „egy emberi és költői eszmélet” újabb lehetőségeit. Ezeket a „kitörési pontokat” – ahogy már említettük – korábbi verseiben (Érintések, 1972) is megtalálhatjuk, s plasztikusan ott van a Jób-versében is, melyet érezhetően nemcsak a szobormás vagy a kánoni irat szenvedés- és üdvösségtörténete ihletett, hanem a költő „szenvedéstörténete” is. A dráma hőse arra a kérdésre kereste a választ, miért szenved az ártatlan és miért él jól a bűnös. Tőzsér számára nem az isteni próbatétel súlya vagy a rendíthetetlen hűség demonstrálása a fontos, hanem a kiszolgáltatottság, az elesettség mozzanata. Az értelmetlen szenvedéseknek ez a garmada ott volt saját életében, az általa is megélt huszadik század pusztításaiban, egyáltalán a háborúk századában, a hazavesztés és kitelepítés élményében, s ott volt a kortársak élettörténetében is. (Jób drámai története, egy ismeretlen szerző műve, mely a babiloni fogság után, az i. e. 3. században keletkezett, lényegében csak „ürügy”a „kinyilatkoztatásra”. Nem véletlen, hogy a világirodalomban olyan alkotókra hatott, mint Goethe / Faust/ vagy Madách / Az ember tragédiája/, illetve a héber költészet). Következésképpen kiváló alkalom arra, hogy témájában a költő szembesüljön korával.

Az Adalékok a Nyolcadik színhez című kötet a „nagy kísérlet” kezdete, mely később Mittel nélkül is folytatódik, mintegy nyomatékot adva annak a felismerésnek, hogy Tőzsér költészetében a többféle líramodell nem hiánycikk. Babits Mihály költészetében a tárgyversek „belépőt” jelentettek a költészet birodalmába, Tőzsérnél nemcsak kaland, hanem a költői én és a „korszerű líra” eszközeinek a keresése is. Nyilvánvalóan nem a parnasszista költészet eszménye hevíti, hanem a lírai anyag drámaisága és a személyiség drámája. „Művészetének méltósága van, szavai súlyosak, írásait nem terjedelmük minősíti” – írta Tőzsér munkásságáról a kötet kapcsán Görömbei András. Nem kétséges, poétikai és gondolati értelemben az Adalékok „az életmű szerves folytatása… minőségét éppen a horizonttágítással, közép-európai jelleggel megemelő eredményeként értelmezzük”. Vélhetően benne van a „kísérletben” a (kisebbségi irodalomból való) „kitörési” hajlam is, melyről Szenci Molnár Albertról írt tanulmánya kapcsán Tóth Lászlónak nyilatkozott.31

A mindössze tizenöt verset, kompozíciót tartalmazó kötet két ciklusának (Adalékok a Nyolcadik színhez, Bejárat Mittel úr emlékeibe) előzményei (szándékaiban, mikromozaikokban) megtalálhatók Tőzsér korábbi verseiben, az új kötetben azonban ezek a gondolatok elmélyültebb filozófiai tartalommal telítődnek. A Valete című, archaikus hangvételű, magyaros verselésű vallomással indul a kötet, hangvételében a régmúlt magyar költőinek fájdalma, busongása szólal meg. A szándék mögött vélhetően megtalálható az is, melyet Görömbei így fogalmazott meg: „A régiséggel Tőzsér Árpád valóban kitörni akar a szűken értelmezett lokalitásból, s a röpke divatokból egyaránt”. A szándék azonban mindenképpen egyszemélyes, saját költészetének „irányát” akarja más égtájak felé tájolni, s a magyaros vagy a klasszikus formák csak variálják és gazdagítják a keresés pillanatait, a „választék” lehetőségeit…A „De hát hova oda? S lehet nélkül élni?” kérdésfelvetésében nemcsak a „Tandori által abszolutizált viszonyszó-költészet bizonyos elemei” vonulnak fel (Görömbei), hanem a versek szövetében megjelennek a testi-szellemi „léthiány” gondjai is. A Leltár, születésnapi számvetés, ahol a költő klasszikus verslábakkal idézi az „ősi férfisors” küzdelmeit, az „új bort” régi tömlőbe helyezi, s ezzel a régi formák új tartalommal telítődnek.

Metrum és rím tartja a föld négy sarkát,
zöld jelzők és sárga igék markolnak
sápadt főneveket s földrészeket egybe.
Rend ez is. Véli magáról. Görcsös
Okker ecetfa lóg be az ablak mély poharába.
Mozdul az ág, ki-kivág a lombkoronából,
S összekavarja a rendet.

Vélhetően az Arany János-i „hadd lássuk, Uram, mire megyünk ketten” esete forog fenn a Téli levél a kedveshez esetében is. Radnóti gyönyörű elégiájának (Levél a hitveshez) hangulatát idézi a vers. Radnóti „a háborúba ájult Szerbiából” üzeni, hogy „üvölt a csönd fülemben s felkiáltok” (meg azt is: „féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e”), Tőzsér verse visszafogottabb, vigasztalanul várja a postást, s nem a szerelmet kéri számon, hanem (a „hiányt” érzékeli), szinte kiábrándultan üzeni Koritnyicáról a kedvesnek, „hideg van fázom… nem melegítenek az emlékek se”, … „Elfáradt szárnyként verdes a szó is. / … Elfáradt szárnyként, melyhez nincs madár, / csak lebegés van, és nincsen hová.” A „fázom” kétségtelenül nemcsak a testnek szól, hanem a léleknek is, az „elfáradt szárny”, a „nincsen madár” és a „nincsen hová” meg a „csak lebegés van” azonban már a költő és a költészet meg a hogyan tovább? gondja.
A kötetnek és a ciklusnak is címet adó Adalékok a Nyolcadik színhez azt jelzi, Tőzsér várható új korszaka az elioti személytelenség-esztétika érvényesítésében meg a versesdráma és a filozófia irányában keresi a kibontakozást. A „teljes nyitottság, a minden hatásra fogékony, befogadó szellem és a nyelvi elaszticitás” volt számára ezekben az években fontos.32 Az Adalékokban Az ember tragédiája nyolcadik („álom”) színét egészíti ki egy elképzelt jelenettel, Kepler és Szenci Molnár Albert párbeszédével. Az Adalék a Nyolcadik színhez lényegében „előzmény”, a lehetőség felmutatása, mely két évtizeddel később egy versesdráma kiteljesítésével (Faustus Prágában, Po., 2005) lényegében már elszakad a madáchi vonulattól, s önálló műként fogalmazza meg azt, ami korábban talán lehetőségként sem vetődött fel. Tőzsér Árpád a drámai költeményben (akárcsak korábbi változatában!) a haza szolgálatát, a kultúra egyetemességének és nyitottságának gondolatát és a szülőföldhöz való hűséget fogalmazta meg. Az Adalékok című kötetben jut szóhoz először a Mittel-jelenség is. Tőzsér szerint ugyan (ahogy már utaltunk rá!) a Genezis a fordulópont, „akkor is ez a kezdete a Mittel-ciklusnak, ha benne a „Mittel” szó még le sem íródik. A ductusa, a beszéd- és szerkesztésmódja már mitteli”.33 Nem kételkedem abban, hogy a „fordulatok” mindig „az időben mutatják meg létüket, igazi természetüket”, a szándékot azonban csak a versvalóság igazolhatja (vagy hiteltelenítheti). Így vagyunk a Mittel-jelenséggel is, mely a legerőteljesebben az Adalékokban van jelen, majd később (különböző „igazításokkal” a Történetek Mittel úrról… című kötetben (1989) is felbukkan, s erőteljesen jelentkezik a Mittelszolipszizmus (1995) című válogatásban. Arra a kérdésre, hogy (az egyes kötetekben) a Mittel-jelenség többszöri (azonos) előfordulása a „kalandozás szenvedélyét” s az „alakcsere”súlyát erősíti-e, vagy a (vers) „hiány” pótlására szolgál, netán a „megtartó formákba való kapaszkodást” fejezi-e ki, a válasz számomra nem egyértelmű, inkább bizonytalan… Talán a „hiány” pótlása, a számszerűség lehet az egyedüli indok.

Az Adalékok „mezsgyekő” szerepét nemcsak a lírai személytelenség esztétikájával, hanem a „magánszenvedés” átváltozatásával „univerzálissá és személytelenné” tételével is erősítette, azokkal az „elvárásokkal”, melyeket korábban – Eliottal azonosulva! – a költői vallomás hogyanjában fogalmazott meg. A jelek szerint nem a látszatvilágot akarja felderíteni, hanem a „mögöttes alapot”, melyet „Kant nyomán Tőzsér Mittel ura is »magánvalónak« nevez”.34 A kötet tizenöt verse nem rengette meg a világot, de Tőzsér Árpád költészetében új fejezetet, új minőséget teremtett, (és a kisebbségi magyar költészet szempontjából is új csapást jelentett), mely hajszálgyökereivel szervesen kötődik korábbi munkásságához. Létfilozófiájában persze egészen más ez a világ, verseiben az Alea iacta (est, a.m. ’a kocka el van vetve’) meg az „egyszemélyes Rubicon” élményeit követhetjük nyomon (Adriai miniatűrök, A polai amfiteátrumban, Nagy Károly lovas szobrára, Tanulmány egy Bosch-képhez). Egy-egy élmény, történelmi pillanat kimerevítése, a kor szellemének megidézése, „óriás szem”, „mely éppen/ leúszik az Isten homlokáról / s belecsobban egy ismeretlen arc / óceánjába”, vagy „gyönyörű / ambivalens mozdulat”, mely túllép korokon, „álcázott örömtanyákon”, a „hatalom szorító tégelyein”. Ezek a versek nemesveretű költői tettként jelennek meg előttünk. Költője számára nem a tárgyak fontosak, hanem azok jelentései. A Valete kivételével személyes dolgai, élményei is úgy jelennek meg, mint aki kívülről, ironikus vagy tárgyilagos hangvétellel „számol le” az élményekkel. A második ciklusban (Bejárat Mittel úr emlékeibe) esetenként már az élmény is meghatározhatatlan, a Mittel úr feltalálja a vers nélküli verset esetében (az antiversek rémével) pedig csak a kanti felismerésre appelálhatunk: „nem az a kérdés, hogy van-e magánvaló, hanem az, hogy megismerhető-e”.35 Amit ezekben az években biztonsággal megtalál, az a filozófia irányába mutat. Tőzsér egyébként is kereső, feldező típus, ehhez azonban nélkülözhetetlenek számára a „minták”, a példaképek is.

A „Mittel-jelenség” (társadalmi közegként) A homok óra nyakában (1970) című esszéjében foglakoztatta először. A „homokóra nyaka”, metaforája Közép-Európát jelentette számára, a „történelem átjáróházát”, ahol a kis népek sorsát a „kapaszkodás” kényszere szabta meg, ez az emberi magatartás – a mostoha sors miatt – azonban a kis népek irodalmában nem válhatott mítosszá. Lévi Strauss strukturalizmusa volt (Voigt Vilmos tolmácsolásában, Új Symposion, 1969) a gondolat szülőatyja. Strauss szerint „A mítosz nem tartalom, hanem gondolat; nem a lét formáira, tényeire, hanem a tudat tényeire, formáira épül fel. A mítosz az ábrává vált logika…”36 A közép-európaiság gondolatának képviselői között olyan neveket találunk, mint Vladimír Holan, Nemes Nagy Ágnes, Tandori Dezső, Milan Rúfus, Zbigniew Herbert, Vasko Popa az „eszmei” ősök között pedig Ezra Pound, Eliot és Paul Éluard nevét említi, meg Illyés Gyulát, Éluard (és a polgárosodás) ürügyén. Lényegében a „nemzetféltés” kohójából pattant ki a „között” fikciója és a „lét nélküli tudatú” hős ábrázata. Cikluscímadó verse, a Bejárat Mittel úr emlékeibe motívumaiba is kötődik az említett esszéhez, s ezzel (Közép-) Európa szenvedéstörténetéhez. Megidéződnek az esszé főszereplői (Herbert, Holan, Popa) és a szlovákiai magyar költő is (aki furcsa „alakításban”, levetkezte fejét, karját, húsát, csontját, létezését) „belépett Mittel úr emlékeibe”. A mittelszolipszizmus fogalma itt jelenik meg először. A szereplők mindegyike „furcsa sorsokról beszélt, / albérletekről a nemzet szemgödreiben, / a haza szájában / s Európa véredényrendszerében”. Mittel úr Közép-Európát jelenti meg az „érzékenység minden irány nélkül” köztes állapotát. Mindez olyan korszakban történt, amikor a „menekülés mítosza”, a „szenvedés mítosza” tárgya lett nemcsak a költészetnek, hanem a kisebbségi magyar prózairodalomnak is (Rácz Olivér, Dobos László, Mács József, Monoszlóy Dezső).

Groteszk elemekben, megoldásokban bővelkedik a Történetek Mittel úrról, a gombáról és a magánvalóról. Mittel úr a bazini elmegyógyintézet lakójaként jelenik meg a versben, „volt pénze,/ csak hűtőszekrénye s családja nem volt”, s „lelke/ akkoriban úgy lengett ide-oda, múltból jelenbe/… akár a spiritisztáké, …/ semmi sem volt azonos önnönmagával”. A vers egy későbbi kötetben (Történetek Mittel úrról…1989) jelentős változáson esett át, (egyik versszaka módosult), befejezésében pedig kiegészült. Mittel úr rádöbben arra, „mi az a furcsa erő,/ amely a gombát, azaz a magánvalót/ az érzékek csápjai nélkül is/ kosarába teheti…” Amikor egy beszélgetésben az „ős” után kutattam, meg arról vallattam a költőt, Mittel úr szimbólum vagy maszk, netán alakcsere, a proteuszi alkat megjelenítésére, melyben a citoyen-ember eszményeiből, csalódásaiból is öröklődött valami, egyáltalán: Zbigniew Herbert Cogitója, vagy Kálnoky László Homálynoki Szaniszlója volt a példa, a válasz így szólt: „… a Mittel-versek a korábbi Közép-Európa-elképzeléseim paródiái… míg komolyan vettem Közép-Európa-eszméimet, addig a kutya sem figyelt föl rájuk, de amikor kétségbeesésemben el kezdtem önmagamon, azaz a megszemélyesített Közép-Európán gúnyolódni, egyszeriben »sikeres lettem«. A kezdet kezdetén tehát volt a csalódás, aztán jött a kiábrándulás, és Homálynoki Szaniszló! A többit, az alakcseréket, a kalandozás szenvedélyét, a relativizmust aztán már a látszólag torz, kötetlen forma hozta magával, a szövegalkalom megszülte a maga tolvaját: a citoyen-ember paródiáját, egyszóval Mittel urat.”37 Kálnoky lírája feltehetően azt a költőt is elérhető közelbe hozta számára, akit ezekben az években „a prométheuszi teremtő erő s a baudelaire-i szenvedés” (Rónay László) egyaránt jellemzett.

Családtörténetként jelenik meg a kötetben az Egy felkoncolt születésnap nézőterén című négyrészes kompozíció. Az „emléktelenség” idején, midőn „Platón ősembere a barlang szájában háttal ül a valóságos tárgyaknak”, idéződnek benne az emlékek, melyek „egy idegen látomásai” – emlékek emlékei – is lehetnének, „mikor még boldog voltam” s „Mint óriás mellkasban jártam / a szülőföld meleg üregeiben, / A mi házunk a szív volt, / dobogott megállás nélkül”. Az ezt követő (Prehistória) vallomásos epikusan előadott, első személyben elmondott fejezetében a családtörténet, a „pogány Tőzsérek”, a „pásztorősök” megrázó képei, eseményei, „két család honfoglalása” tárul elénk, mely „tarka sorsot” ígért a születő fiúnak: „ … albérleteket a nemzet szemgödreiben, / a haza szájában / a Közép-Európa véredényeiben”. Aligha véletlen, hogy a személyi genezis szó szerint ismétli meg a Bejárat Mittel úr emlékeibe című vers sorsvallomásait, melyet korábban a közép-európai sorstársak panaszoltak fel Mittel úrnak Moszkvában a Gosztyinyica Szálló hetedik emeletén. Megrázó, lírai vallomás ez az alkotás, ott zakatol benne (hagyományos lírai eszközökkel!) a megélt történelem, minden képtelenségeivel, s azzal a megmásíthatatlan ténnyel, hogy a „vasárnap délelőtti csendben” „nem a nemzet vajúdott, / a csapzott hajú fiatal asszony / egyedül küzdött a saját és a / gyermeke életéért”.

Tőzsér egyébként rendre újraírja, formálja, javítja, sőt újraértelmezi verseit. Jellegzetes esete ennek a Körök című kompozíció, melynek egy részét először a Genezisben olvashattuk, Fejezetek egy kisebbségtörténelemből címmel. A „gyűjteménynek”, „versszármazástannak” szánt kötetben az Érintések című kötet versei közé iktatta be a költő, bár korábban ott nem jelent meg! Az Adalékokban, Körök címmel, új közegben, s új köntösben jelenik meg a téma – a történelem. A Fejezetek egy kisebbségtörténelemből második részét „emeli” át a költő az új közegbe, kiegészítve „a megidézett és felkínált jelentés” indoklásával meg egy újabb verssel, mely már „mitteli” fogalomkészlettel, „a körök közt a Között” gondolataival súlyosbítja a „magántörténelmet”, hiteles absztrakcióval „mitizálja, személyteleníti” (Görömbei) a verset… A vers bevezető kisesszéjében olvassuk: „S jaj annak a versnek, amely nem ismeri a kereslet és kínálat mechanizmusát. Az ilyen vers rendje vélt rend, a történelem benne vélt történelem.” A nyolc év előtti versből (a második résszel együtt!) valóban új vers született, „a születés köre fölé (alá?) új kör rajzolódik: a szlovákiai magyar létezés köre”, s hogy a „pokol kútja” vagy a „mennyei rózsa”-e az irány, azt nem tudjuk, „csak azt tudjuk, hogy iránya megfelel az idő, a történelem irányának”. A Négy negyed (1999) címmel kiadott összegyűjtött versek, magától értetődő módon mindkét verset közli. (Nem a közlést kárhoztatjuk, hanem a Fejezetek… című vers esetében a lábjegyzetet hiányoljuk.) A Körök szerint:

Az ismert formákon túl van e kör,
túl és innen: örökkön uton.
(…)
Egyik parttól a másikig botol,
s érzi: ő a körök közt a Között.
(…)
Ami máshol csak érintő, az itt
a lélek fényes közepét szeli.
(Közlés a Négy negyed c. gyűjteményes kötet szerint.)

A kötetet záró Mittel úr feltalálja a vers nélküli verset Mittel Ármin költő és szerkesztő képtelen történeteivel a kisebbség sors kilátástalanságait, az örökös „köztes” állapot nyűgét mutatja be, szellemesen, ötletes képiséggel és gondolati fricskákkal. Mittel Ármin nemcsak a Švejkről szóló verset nem írta meg, s „Szomorú, többdimenziós tudatához / sehogyan sem talált létet”, hanem „a lét és tudat között / egy olyan harmadik minőséget produkált,/ amelynek jelene egyenlő volt a zérussal”, s csak „a jövő irodalmi lexikonaiban, / irodalomtörténeteiben és tankönyveiben létezett”. A „vers nélküli vers” megszületett, de az „nem Švejkről szólt, / sőt egyáltalán nem szólt semmiről”. Vitriolos versesszé, mely a lehetetlenségnek meg a kisszerűségnek állított emléket (melyet Féja Géza a két világháború között – a csehszlovákiai magyar kisebbségi irodalom vonatkozásában – „irodalmi bozótnak” becézett).
(Befejezés a köv. számban)
Jegyzetek

1 Fónod Zoltán: Közelkép irodalomról, közéletről. (Beszélgetés) Po., 2000. 121, 124–125.
2 Uo. 123.
3 Tőzsér Árpád: Előszó helyett Gyalog egy vers határában. In: Uő: Genezis. Po.,1979. 11., 15.
4 Fábry Zoltán: Res poetica. In: Uő: Harmadvirágzás. Po., 1963. 218., 224–228., 230.
5 Fónod Zoltán: Uo. 138.
6 Turczel Lajos: Tőzsér Árpád versei. In: Uő: Írás és szolgálat. Po., 1965. 204.
7 Uo. 208.
8 Tőzsér Árpád: Gyalog egy vers határában. I.m. 13., 17.
9 Bata Imre: Tőzsér Árpád új versei. Irodalmi Szemle. 1972. 10. 948.
10 Tőzsér Árpád: Uo. 17.
11 Balázs Béla: A lírai érzékenységről. In: Uő: Halálos fiatalság. Bp., 1974. 361.
12 Koncsol László: Férfikor. In: Kísérletezések és elemzések. Po., 1978. 53.; Uő.: A harmadvirágzás korszakai. In: Évek és pályák. Po., 1981. 191–92.
13 Uő: A csehszlovákiai magyar költészet a második világháború után (Történelmi vázlat).
In: Uő: Nemzedékem útjain. Po., 1988. 334. Uő.: Kísérletek és elemzések. 55–57.
14 Görömbei András: A csehszlovákiai magyar irodalom 1945–1980. Bp., 1982. 308.
Uő: Napjaink kisebbségi magyar irodalma. Budapest, 1993. 193.
15 Fónod Zoltán: Kettős űrben. In: Vallató idő. Po., 1980. 99.; Uő: A költészet hatalma. In: Élmény és absztrakció. (Szerk.: L.Erdélyi Margit), Nyitra, 1996. 69.
16 Vö.: Erdélyi Erzsébet–Nobel Iván: Disputa Tőzsér Árpáddal In: Uő: Én otthon költő vagyok, Bp. 1993. 41.
17 Tóth László: „… a rész élménye helyett az egész élményéből kell verset csinálni…” In: Uő: Vita és vallomás. Po., 1981. 226.
18 Fónod Zoltán: I.m. 68–69.
19 Szepesi Attila: Tőzsér Árpád: Érintések. Kortárs, 1973. 3. 507–508.
20 Baudrillard, Jean: Az utolsó előtti pillanat. Budapest, 2000. 148.
21 Grendel Lajos: A közép-európai költő. Hét, 1988. június 17. 15.
22 Zalabai Zsigmond: „Követelem a Holnapot”. In: Uő: Mérlegpróba. Po., 1978. 170.
23 Tőzsér Árpád: I.m. 21.
24 Koncsol László: Szintézisek lírája, In: Ívek és pályák, 70.
25 Bata Imre: Tőzsér Árpád új versei. Irodalmi Szemle, 1972. 10. 950.
26 Tőzsér Árpád: A vers lehetetlensége mint posztmodernizmus Szilágyi Domokos költészetében. Forrás, 1990. 8. 93.
27 Uő:Vita és vallomás. (Riporter: Tóth László). In: Genezis, Po., 1979. 160.
28 Egy 65 éves „fiatal költő” információs bankja (Beszélgetés). In: Fónod Zoltán: Önarcképek, Po., 2004. 137.
29 Pécsi Györgyi: Tőzsér Árpád, Po., 1995. 98.
30 Uő: I.m. In: Az irodalom valósága, Po., 1970. 96., 126., 130.
31 Görömbei András: Tőzsér Árpád adalékai a Nyolcadik színhez. In: Uő: A szavak értelme, Bp., 1996. 92.; Tóth László: Vita és vallomás, Po., 1981. 221.
32 Fónod Zoltán: I.m. 144.
33 Tőzsér Árpád: I.m. In: Uő: Az irodalom valósága, Po., 1970. 62.
34 Mészáros András: Mittel úr státusza. In: Élmény és absztrakció, Nyitra 1996, 58.
35 Uo.
36 Tőzsér Árpád: I.m. Uő: Az irodalom valósága. Po., 1970. 151.
37 Fónod Zoltán: Önarcképek, 138.

Tags: Fónod Zoltán Tőzsér Árpád