Perem és centrum – Tőzsér Árpáddal beszélget Kőrössi P. József

Tallózó
Kőrössi P. József: Gömörpéterfalán születtél 1935-ben, kíváncsi lennék arra a környezetre, ahol gyerekeskedtél.
Tőzsér Árpád: A gyermekkoromat, a szülőfalumat és a történelmi Gömör vármegyét, azaz azt a tágabb szülőföldemet, amelyet, ha jól tudom, én neveztem először Gömörországnak, már számtalanszor megírtam, harmincéves koromig íróként szinte belőle éltem, s ahhoz, hogy most megint tudjak róla beszélni, újra ki kellene találnom.

Zárójelben jegyzem meg: ezt az „újra ki kellene találnom”-ot Parti Nagy Lajostól csentem. Nemrégen, Veszprémben, arra a kérdésre, hogy az egyetemi éveiről miért nem be-szélt, miért nem írt még soha, ő válaszolt úgy, hogy az még túl közeli, még nem találta ki egészen. Én fordítva: a gyermekkorom meseországát annyira kitaláltam már, hogy érdekessé csak azzal tehetem, ha újra kitalálom.

K: Vágjunk bele.
T: Kezdjem azzal, hogy az a bizonyos Gömörország a mi hőskorunkban, az öt-venes évek végén és a hatvanas évek elején úgy képződött meg, mint a „szlovákiai magyar irodalom faluja”. Annyian jöttünk, írók, költők Gömör rejtélyes várai, hegyei közül, akkor még aránylag jól önszervezett faluközösségekből, s persze mindnyájan feltupírozott népi öntudattal, hogy írásainkban Gömörország valamiféle kozmikus faluvá mitizálódott. Szemben a világgal, mint kozmikus várossal. Egyfajta újromantika volt ez, olyan romantika, amely ma már teljességgel használhatatlan. S nemcsak azért, mert a romantika általában az, hanem azért is, mert egyenesen komikus volna akkor a falut idealizálni, mikor az már, mint életforma tulajdonképpen eltűnt, s mivel a hagyományos falu nem kőből és téglából épült, tehát kevéssé maradandó, eltűnőben van tárgyi kultúraként is. Ahogy korábban a tanyavilág, most a falu világa pusztul el, a megmaradt falvak pedig olyan mértékben urbanizálódnak, hogy ma már inkább kisvárosok, mint faluk. De bennünk, akik falun szocializálódtunk, nem tűnik, nem tűnhet el a falu, hanem valamiféle „éjszakai tudatként” tovább él. (Jung nevezi az álmot, az értelem kikapcsolódását s az élet szerves erőinek tudattalan tovább működését éjszakai tudatnak.) Ez az éjszakai tudat, ha jól megnézzük, már önmagában egyfajta sajátos irodalom: a világ-, illetve szövegszerű írások között olyan harmadik minőség, olyan imaginárius világ, amelynek nagyon-is szükségszerű következményei vannak, azaz minden képzeletjellege ellenére is való-ságként működik. Azt hiszem, ha „irodalmilag” újra ki akarnám találni a gyermekkoromat és környezetét, akkor ennek a harmadik minőségnek az irányában kellene elmozdulnom.  S annál is inkább, mert közben az irodalomértés módja is megváltozott, más a látószögünk, a műveltségi anyag, amely azóta felgyülemlett bennünk, másként töri a fényt, az időt, mint korábban. „Ami volt, annak más távlatot ád az idő már” – profanizálhatnánk a szakrálissá nemesedett Radnóti-sort. Ma az egykori verseimnek, írásaimnak is más a távlatuk. Másként olvasom őket, mint ahogy korábban olvastam, s meglepődöm egykori olvasataimon. Azokat is újra ki kell találnom, és ez nem is olyan egyszerű.

K: És mondjuk – durván leegyszerűsítve — az, hogy megváltozott a világ, az, hogy történt egy rendszerváltás, sőt, a te életedben kettő is, ettől másképpen lehet-e látni azt a gyerekkort, amit harminc-negyven évvel ezelőtt láttál?
T: Ezt nem hiszem, engem a rendszerváltások különösebben nem változtattak meg, sem írásaimat, sem emberi mivoltomat illetően. Elég korán rájöttem – meg is írtam annak idején, valamikor a hatvanas évek közepén, második felében –, hogy „elmém mindenből kivisít, / minden, mi van, meghamisít”. És ezzel odacéloztam, hogy a társadalmi létezés kitéríti az emberi egzisztenciát. Nem csak úgy, ahogy annak idején Ahmatova írta, hogy a szovjetrendszer idején sohasem a saját életében, minden reggel más mederben ébredt, hanem úgy is, ahogy Heidegger gondolta, mikor azt mondta, minden társadalmi létezés nem-tulajdonképpeni, az emberi lényegtől idegen lét. Ilyen értelemben a társadalom engem csak nagyon korán, a népi korszakomban, az első kötetemben alakított, később szinte tudatosan fordultam szembe a társadalmi elkötelezettségekkel.

K: Igen, 1968-cal kapcsolatosan olvastam tőled valahol, hogy a társadalmi mozgásokhoz általában szkeptikusan viszonyulsz. 1968-ban is 1956 élménye kísértett, és azt is nagyon kétkedve fogadtad.
T: 1956-ban egy kicsit azért más volt a helyzet. Húsz-huszonegy éves voltam, és a magyar forradalom számomra egyfajta metafizikus élmény volt. Addig Magyarországról keveset tudtunk. S ez akkor is így volt, ha én 1950-ig, tizennégy éves koromig Magyarországon jártam iskolába. Gyerekfejjel éltem meg Magyarországot, s a tizennégy éves gyerek és a huszonegy éves fiatalember között óriási a különbség. A csehszlovák–magyar határ csaknem légmentesen le volt zárva, azt sem tudtuk, hogy  Magyarország létezik-e még egyáltalán. Beszéltünk, olvastunk Budapestről, a „magyarokról”, de konkrét élményeink nem voltak róluk. A magyar világ bizonyos értelemben túlvilág volt a számunk-ra…  És akkor egyszer csak jött 1956, és a világsajtó, főleg a Szabad Európa Rádió, s a cseh-szlovák újságok tele lettek Magyarországgal. Fogható, tapintható közelbe jött hozzánk a korábbi metafizikus magyar világ, a valószínűtlen magyar lét. És hatalmas alakító erővel kezdett ránk hatni. Korábban mibelénk ugye azt sulykolták, hogy a történelmi szükségszerűség így, meg úgy…, szóval, hogy az adott világ megváltoztathatatlan. S egyszer csak kiderült, hogy nem az, hogy nagyon is megváltoztatható. 1956 „voluntaristákká” tett bennünket, rádöbbentünk a saját megvalósítható akaratunkra, a  létezésünkre.

K: Egészen kicsi gyerekkorod óta, írsz a vers mellett naplót is. Vannak feljegyzéseid 1956-ról?
T: Naplót írni valóban nagyon korán kezdtem, nem tudnám megmondani, mikor, mert az egészen korai naplóim elvesztek. S elvesztek az 1956-os jegyzetfüzeteim is: 1968 után, házkutatásoktól félve, átvittem őket Nagybátonyba, Magyarországra, a nővéremhez, s ott elkallódtak.

K: S a gyerekkoriak?
T: 1950-ben, amint már mondtam, hazazavartak bennünket Magyarországról, mondván, hogy vagy kérvényezzük meg a magyar állampolgárságot, vagy aló mars, kívül tágasabb. S én indultam haza, a naplóim meg ott maradtak Taron, ahol iskolába jártam. A magam gyártotta kis noteszeim ott maradtak egy padláson, az eresz alatt, ahová az avatatlan szemek elől rejtettem őket. Évek múlva, amikor visszamentem, már csak papírcafatokat találtam, az eső szétáztatta a kora gyermekkoromat. De talán a napló egyébként is az egyetlen valami, amit nem lehet „újra kitalálni”, a napló lényege az egyszeriség és az egykorúság. Az első megmaradt noteszeim 1952-ből valók.

K: Verset szintén korán, általános iskolás korodban kezdtél írni. Ehhez képest vi-szonylag későn, 1963-ban jelent meg az első önálló köteted. 28 éves voltál. Ennek vajon mi az oka? Költők hamarabb szoktak könyvvel jelentkezni.
T: 1952-ben, 17 éves koromban jelent meg az első, mondjuk, már említésre méltó és ma is vállalható versem. Csak hát, akkor, nagyon nehéz volt kötetet kiadni. Megvolt a szigorú protokollja: először antológiában kellett megjelenni, s azután jöhetett a saját kötet, és az antológiáig is hosszú út vezetett. 1952–1953-ban kezdtem rendszeresebben publikálni,1958-ra gyűlt össze annyi versem, hogy kötetben is megjelenhetett volna. De akkor, egy éppen megjelenő antológiába betették a verseim legjavát, s ezzel az önálló kötetem ellehetetlenedett. Heves vitákra emlékszem szerkesztőkkel, cenzorokkal, pártemberekkel olyan verssoraimról, hogy „körül vesznek nagy, piros ködök, / szabadulnék, magam küszködök”, meg hogy: „vitára szellős ésszel, mi oszlopigazságoktól sem riad”. Azt akarták, hogy legyen a köd inkább „lila”, az „oszlopigazság” meg „ellenforradalom”, s akkor megjelenhetnek a verseim, így aztán az önálló kötetem megjelenése 28 éves koromra tolódott. Dobos László jóvoltából 1965-ben kerültem a Hét című folyóirattól az Irodalmi Szemléhez. Dobos Lászlóról tudni kell, hogy ő már akkor is nyakig benne volt a politikában, úgyhogy nemigen szerkesztett, inkább csak szervezett és rep-rezentált. Ha szerénytelen akarnék lenni, azt mondhatnám, hogy én szerkesztettem (Koncsol Lászlóval) a lapot. 1970-ben, az 1968-as események után azonban tarthatatlan lett a helyzetünk. Nekem különösen, mert 1970-ben összeállítottam egy antológiát az akkor jelentkező s teljességgel az avantgárd jugoszláviai Új Symposion ihletésében induló fiataljaink verseiből, s írtam a verseik elé egy bevezető tanulmányt, ahol Szlová-kiában talán először írtam le Roland Barthes nevét és gondolatait, mondván, hogy a verbális kalandnak a fájáról érett gyümölcsként esik le a vers. S ez volt az én halálos bűnöm. Hajtóvadászat indult ellenem, én lettem a korábbi cseh, jugoszláviai és nyugati kártékony irodalmi elméletek szlovákiai propagálója, s mint ilyen, az irodalomban persona non grata. 1971-ben elegem lett a dologból. Meghívtak Nyitrára, az ottani tanárképző főiskolára tanítani, és én elfogadtam a meghívást. Azzal távoztam a fővárosból, hogy én a szlovákiai magyar irodalomba többet vissza nem megyek, hogy nem vagyok többet szlovákiai magyar író, sőt nem vagyok író sem.

K: Az Irodalmi Szemle-beli kollégáid hogyan fogadták ezt a döntésedet? Szolidárisak voltak veled…?
T: Dobost 1970-ben természetesen minden funkciójától megfosztották, az Irodalmi Szemlét meg tulajdonképpen már előbb átadta Duba Gyulának. 1971-ben Duba és Koncsol László voltak a szerkesztőtársaim, akik a távozásomról hallani se akartak. Én meg arról nem akartam hallani, hogy tovább járjam az ideggyógyintézeteket, mert akkoriban kétszer vagy háromszor is pszichiátriai kezelésre kerültem. Ráadásul 1969-ben meghalt az édesanyám, egyedül maradtam, sok minden összejátszott hát abban, hogy megjártam néhány gyógyintézetet. 1971-ben Nyitrára kerültem, és bizony hosszú évekig egyáltalán nem írtam. Az első jelentkezésem az 1979-es Genezis című vers- és esszékötetem volt, de új írást abban sem igen találhatott az olvasó. Ebben tettem először kísér-letet a korábbi műfaji „hasadtságom” felszámolására, ott jelentek meg az első, esszét, tanulmányt és verset vegyítő kvázi esszéverseim, s bennük az ún. Mittel-motívumok. A későbbi Mittel-ciklusoknak természetesen  csak afféle magzatmozdulása ez a gyűjtemény, de azért már körvonalazódott benne a korábbi központi eszmémmel, az ún. közép-európai gondolattal való paradox szembefordulás, felhangzott az a „lássuk, Uramisten, mire megyünk ketten” féle keserű kacaj, amiből később Mittel Ármin ironikus és önirónikus figurája megszületett.

K: Abban az időben, amikor  az Irodalmi Szemlénél dolgoztál, milyen kapcsolatok lehettek és voltak a különböző, határon túli és anyaországi folyóiratok, műhelyek között? A kolozsvári folyóiratokkal volt-e kapcsolatotok? A Korunkkal vagy a marosvásárhelyi Igaz Szóval?
T: Azzal kell kezdenem, hogy azokban az időkben nem volt teljesen kockázat-mentes az ilyenfajta Kárpát-medencei, közép-európai kapcsolatkeresés. Én az irodalmi Közép-Európa gondolatát valamikor a hatvanas évek elején, úgy 1963–64-ben vetettem fel, fogalmaztam meg először, több dolgozatban is, és hogy mennyire tabutéma volt ez akkoriban nálunk, annak az illusztrálására hadd mondjak el egy történetet. ľubomír Feldeknek, az egyik legnagyobb élő szlovák költőnek az apját azért csukták le az ötvenes évek elején, mert valami Közép-Európa-szervezetet akartak összehozni, s ott Közép-Európáról mint hagyományról és lehetséges szellemi közösségről mertek beszélni. Könyörtelenül bebörtönözték őket. Sőt az 1945 utáni első csehszlovák alkotmányban egy paragrafus arról szólt, hogy Közép-Európa, mint eszme emlegetését a törvény tiltja. Feldeknek a szülei csehek, ő maga, biztosan nem véletlenül, az 1989-es rendszerváltás után, miután elég sok meghurcoltatásban volt része, visszatelepült Prágába. Ma is Prágában él – illetve felváltva: Pozsonyban, Prágában. Ez a ľubomír Feldek a hetvenes évek közepe táján írt egy regényt, az volt a címe, hogy Van Stiphout, amit mi lefordítottunk magyarra, s a Madách Könyvkiadó – akkor is ott dolgoztam –, kiadta. Volt benne egy passzus, ami Közép-Európáról és Feldek apjáról szólt, ez a rész a szlovák kiadásban nem jelenhetett meg, kihúzták. Mi viszont a magyar kiadásban megjelentettük, és mit ad Isten, most, pontosabban 2006-ban újra kiadták a szlovák Van Stiphout-ot, de közben az inkriminált rész elveszett, s ezt, az első szlovák kiadásból kihagyott részt most a magyarból fordították vissza szlovákra, és tették az eredeti helyére. Ennyit Közép-Európáról. Ebben a hangulatban, ebben a politikai légkörben Dobos László, aki akkor központi figurája volt a szlovákiai magyar köz- és szellemi életnek, kiadóként a mai napig az, elképzelte a közép-európai irodalmi lapoknak valamiféle társulását. 1965-ben kezdte szervezni a hálózatot, először a prágai Plamennel vette föl a kapcsolatot. Erről a lapról csak annyit, hogy 1968, a prágai tavasz valahol ebben a folyóiratban kezdődött. 1963-ban tartották az úgynevezett liblicei konferenciát, amely Kafka-konferenciaként híresült el, s ott a későbbi 1968 eszméit, Kafka kapcsán már rendre felvetették. S ennek a konferenciának az egész anyagát lehozta a Plamen. A társulás további tagjai a lengyel Poglody (ez Katowicében jelent meg), a pozsonyi Slovenské pohľady, a kolozsvári Korunk, az újvidéki Híd s a budapesti Kortárs, s természetesen az Irodalmi Szemle voltak. Később aztán jött a szovjet bevonulás, és sajnos mindennek vége lett, megszűnt a közép-európai laptársulás, de azért legalább elmondhattuk, hogy elkezdődött valami. Én, kicsit ennek a közép-európai kezdeményezésnek a hatására tanulmányoztam az irodalmi Közép-Európát, foglalkoztam a közép-európai eszmével mint olyannal. Így jutottam el az előbb felsorolt szerkesztőségekbe is, s ekkor látogattam meg először, 1967-ben, az erdélyi Korunkat is.

K: Kikkel találkoztál?
T: Kántor Lajos, a kísérőm sok olyan román íróhoz elvitt, akinél korábban maga Kántor sem járt. Ezt ő maga, Lajos mondta. Ana Blandiana költőre és Dumitru Radu Popescu íróra máig emlékszem. Kolozsváron és Marosvásárhelyen szinte minden jelentős íróval, költővel megismerkedtem, így Balogh Edgárral, Sütő Andrással, Kányádi Sándor-ral, Lászlóffy Aladárral, Panek Zoltánnal, Fodor Sándorral s másokkal. Egyedül Szilágyi Domokossal nem sikerült találkoznom, de hát róla állítólag sohasem lehetett tudni, hogy éppen hol jár. Méliusz József Bukarestben szintén nagy hatással volt rám. Sokáig mondogattam, hogy két európai formátumú írót ismerek személyesen: az egyik Forbáth Imre volt, a prágai avantgárd költő, a másik pedig Méliusz József. Akkor ismertem meg Bukarestben Szemlér Ferencet s Majtényi Eriket is, de voltunk például a ma már kevésbé ismert Aszódy János lakásán is, akire azért csodálkoztam rá, mert a fiaival románul társalgott.

K: Ezek a személyes kapcsolatok később fennmaradtak, vagy ennyi volt? Leveleztetek-e…
T: Fennmaradtak. A romániai látogatásom következtében az Irodalmi Szemlében ugrásszerűen megszaporodtak az erdélyi s bukaresti szerzők. Ugyanez megismétlődött a jugoszláviai, a lengyel, a cseh stb. lapokkal és szerzőkel is. A hivatal nem nézte jó szemmel a barátkozást, de engedély nem kellett hozzá, mi meg nem ütöttük dobra a dolgot. A rendszer egészen 1969-ig működött.

K: Idézek egyik versedből, amit  Cselényi László költőbarátodhoz  írsz. „Ha a szlovákiai magyar irodalom még mindig »szlovákiai«, elég baj az neki.” Szabad erről hosszabban beszélni? Szabad-e ezt kibontani, vagy ott a helye a versben?
T: Azt hiszem, beszélni lehet is, meg kell is a dologról. A magyar irodalom univerzumát, beleértve az ún. határontúli tartományokat, éppen úgy újra ki kell találnunk, mint a gyermekkorunkat. A szlovákiai magyar irodalom például korántsem úgy „határontúli tartomány”, mint az erdélyi magyar irodalom.

K: Miért?
T:  Az irodalomban akkor kezd valaminek külön léte lenni, ha az sajátos stílust, külön iskolát jelent. Az erdélyi magyar irodalomnak régebben volt ilyen külön léte, a szlovákiai magyar irodalomnak soha. A szlovákiai magyar irodalomban a „szlovákiaiság” mindig is belterjességet, „kicsi, de mienk” normát jelentett. Akkor alakult ki s addig tartott, míg a határok légmentesen le voltak zárva. A szlovákiai magyar írók így rá voltak kényszerülve a belterjességre, a saját irodalmi normák kialakítására, a szükségből erény kovácsolására. Egyetlen példa arra, hogy az ún. szlovákiai magyar irodalom meny-nyire zárt volt, amíg volt. Weöres Sándor A hallgatás tornya és Tűzkút című versesköteteit mi annak idején, az ötvenes és a hatvanas években Párizson keresztül kaptuk meg. Cselényi László többször is járt Párizsban…

K: …a műhelyeseknél, gondolom…
T: …persze, a hatvanas évek második felében többször is vendégeskedett a párizsi Magyar Műhelyben, és ő hozta hozzánk a friss könyveket, a kísérletező szellemet. Sokszor olyasmit is, amit egyszerűbb és természetesebb lett volna Pesten beszereznünk. De akkor Pozsony és Pest között a közvetlen kapcsolat elképzelhetetlen volt. Na már most a kérdés az, hogy ma, mikor ez a két város szinte csak karnyújtásnyira van egymáshoz, köztük a határ csak jelképes, s most én itt ülök az Alexandra Könyvesház panoráma termében, s pesti közönség előtt beszélek az irodalom dolgairól, van-e még értelme szlovákiai magyar irodalomról beszélni? Igen, továbbra is mondjuk, hogy szlovákiai magyar irodalom, meg hogy erdélyi irodalom, de elfelejtjük hozzátenni, hogy ilyenkor már csak a szlovákiai és az erdélyi magyar irodalmi intézményrendszerre és a körülöttük alakuló irodalmi körökre gondolunk, de nem gondolunk sajátos irodalmi kép-ződményekre.

K: Megkülönböztetted a szlovákiai magyar irodalmat meg az erdélyi magyar irodalmat. Miért? Az „erdélyi” nem belterjeset, nem provinciálisat jelentett/jelent?
T: Az erdélyi magyar irodalom századokon keresztül nemcsak, mint kifejezés, hanem mint irodalmi képződmény is létezett. A magyar történelmi regény Bethlen Miklós Emlékirataival kezdődik, és folytatódik, mondjuk, a megint csak erdélyi Jósikával vagy Kemény Zsigmonddal és a ma élő marosvásárhelyi Láng Zsolt fiktív történelmi regényeiig húzódik. Az erdélyi magyar irodalom számomra a történelmi regény iskoláját jelenti. Nem pusztán helyi irodalmi intézményrendszert, hanem sajátos irodalmi minőséget. Ilyen sajátos irodalmi minőségnek tartom Tamási Áron tündérkedését és Nyírő József ruralizmusát is, sőt akár még Szilágyi István „történelmi egzisztencializmusát” is rá tudnám kapcsolni ezekre az eleven erdélyi hagyományokra, de például Kovács András Ferencet ilyen értelemben már semmiképpen sem tudnám erdélyi írónak mondani. Nos, ilyen sajátos irodalmi minőségeket, iskolákat a szlovákiai magyar irodalom történetéből nem tudunk kimutatni. Bár, akárcsak Jugoszláviában, nálunk is voltak kísérletek, amelyek a szlovákiai magyar irodalom létét a Halotti beszédig vissza akarták vezetni (ennek a becses nyelvi és irodalmi opusunknak a története köztudottan az egykori Felvidékhez, a mai Szlovákia területéhez, Rimajánosihoz, Deákihoz és Pozsonyhoz kötődik). A néhai Csanda Sándor szerint például Szenci Molnár Albert és Mikszáth Kálmán éppen úgy a „szlovákiai magyar irodalom” része volt, mint… Fábry Zoltán. Az utóbbi időben mintha az erdélyi irodalmi minőségek, az irodalmi erdélyiség is felbomlóban volna. Ami nem biztos, hogy minden esetben szerencsés dolog. Igen, az irodalom nyelvfüggő, az irodalmi mű mindig a nyelv immanenciáiból építkezik, s ennyiben mind-egy, hogy Kolozsváron vagy Pozsonyban írják-e, de ezt nem kellene összetéveszteni az egyetlen irodalmi iskola, azaz valamiféle kánon egyeduralmával. S van más vonatkozása is a kérdéskörnek: azt hiszem, ide kell kapcsolni a perem és centrum kérdését is.

K: Van az irodalomnak pereme és centruma?
T: Az irodalom peremét és centrumát nehéz meghatározni, mert esetenként a „perem” is lehet centrum, s a „centrum” is süllyedhet a perem szerepébe. Az Új Symposion fénykorában például egy ideig Újvidék volt a magyar irodalom centruma és Pest volt a „perem”. Én tehát inkább a nyelvterület vonatkozásában beszélek peremről és centrum-ról. Tény, hogy a magyar irodalom legnagyobb alakjai általában a nyelvterület pereméről jöttek. Kezdjük nálunk, a Felvidéken: Balassi Bálint, Madách Imre, Mikszáth Kálmán, Krúdy Gyula, Kassák Lajos, Márai Sándor. És menjünk körbe: Erdély: Arany János, Ady Endre. Délvidék: Kosztolányi, Csáth Géza – hogy valóban csak a legnagyob-bakat említsem.

K: Ma is így van ez? Vagy mondjuk az elmúlt ötven évben is így volt?
T: Az elmúlt fél század még túl képlékeny, arról nem mernék nyilatkozni, de azt látom, hogy ez a centrum–perem viszony valamiképpen a szellemi nyitottsággal, a befogadókészséggel kapcsolatos. Úgy tűnik, a nyelvterület belseje nem annyira befogadó, mint a perem. A perem felé haladva az irodalmon túli elkötelezettségek egyre lazulnak, úgyhogy a nyitottság… Hát ezt is messzebbről kell kezdenem. Ernest Renan, a 19. századi francia filozófus tartotta magáról, hogy ő tulajdonképpen „dilettáns”. A szó eredeti értelmében: az olasz dilettare  ugyanis, amint tudjuk, annyit jelent, mint gyönyörködni. Tehát ő  olyan világban-gyönyörködő ember, mondta, aki igyekszik mindent megérteni, de csak e megértés révén vesz részt a természet végtelenül gazdag termékenységében. A perem sajátja szintén a nyitottság, a megértés, a gyönyörködés. És nem az elkötelezettség. Azt hiszem, hogy a perem alkotói ilyen értelemben szinte mindig „dilettánsok”. (Sajnos, sokszor más értelemben is, de ezt most hagyjuk.) Ismételjük el: nyitottság, meg-értés, gyönyörködés. Elkötelezettség nélkül. Az elkötelezettség lehúz, megköt, bizonyos értelemben bezár, s ezt a bezártságot a nyelvterületnek, az etnikumnak a közepén gyak-rabban látom, mint a peremen. Hívják azt bár népiségnek, urbánusságnak, realizmusnak vagy posztmodernnek, MSzP-nek vagy Fidesznek – mindegy. Az író feladata pedig nem ez, az író feladata: a megértés és a dilettare révén részt venni a természet végtelen termékenységében. S ez nem is olyan egyszerű, mint ahogy hihetnénk. Ma is nagyon kevés olyan alkotó van a magyar irodalomban, akik ebből a megértésből és gyönyörködésből, s nem az ilyen vagy olyan elkötelezettségekből csinálnak irodalmat. S azt hiszem, ilyen megértő „dilettáns” néhány mai „perem-írónk”, mondjuk az erdélyi Kovács András Ferenc vagy a délvidéki-palicsi Tolnai Ottó. – S ilyennek szeretném tudni (kitalálni?) magamat én is.
(A Könyvjelző 2007. 4. számában Szemben a társadalmi elkötelezettséggel címmel jelent meg.)