Varga Imre versei
Egy diáklány levele
Ha én ő lennék, / Állandóan rám gondolnék, / Vágyakoznék, képzelődnék.
Hajolj belém, láss rá
rejtelmeimre,
a gizgazok, szikla, sár
fedte kincseimre.
Ízleld, szagold a titkom.
Ahol már tested vagyok,
ahol élve beléd halok.
A túl világa is a mélysötét,
hadd hordozom benned
szerteszét. Te legyél
a tüzem, a lüktetés
és a fekete nyugalom,
ahonnan föltör a hold.
Testemből testedbe csúszkál
forrón a lélek.
Combom tövében ez izzik,
ez éget.
Szemeddel magamat
látva nézlek,
kezeddel testem simogatva
érzek.
Aki álmomban voltál,
azzá változtál.
S belőled váltam ki,
mert megálmodtál.
Ez az érzés a kiterjedésem:
a hajadat látom,
s rajta a fényem.
Valamit ki akar, ki akar
fejezni általunk a néma isten,
aki csak van, aki igen,
akiben másik, a nem
nincsen.
A Krúdy-hagyatékból.
A placentacsoportból
Kicsit szoros, szorítós anya voltál
(de szeretőnek már jóval tágabb),
erősen bal vállamba markoltál;
s mivel itt minden jel, kép: a vágat
két levél közötti rés az asztalon.
S a délövi virág bibéjén a fény –
ez a gyönyör-illat és izgalom.
Éles a szó, lüktet, ahogy a fém,
mikor a fogók szorították a fejem –
lihegtél a születésemért, velem.
És feszes testtel fölém hajoltál.
A kutacsomon kis híján kiszálltam;
mert még kéken odafent vibráltam,
miközben testedből megint kitoltál.
Szerelmi végrendelet
Ginának, újraírva
Mert nem veszhet, nem, semmi itt el.
Minden ismétlés, változás.
Mi jó, teljes, megtartja Isten,
S emlékezet, utánnyomás.
Mindennek, amit itt szerettünk,
Ereje, fénye fönnmarad.
S minden mit önzetlenül tettünk,
A mi időnkön túlra hat.
Ám körötted e földi limlom
Irigyed, mert adósa vagy.
Kertedben a fehér liliom
hogy gyűlöli az arcodat!
És megrontja öled a mező,
Hajad a hold letarolja.
Mondd, lehet-e majd védelmeződ,
Ha léted a halál zsoldja.
Hisz terméketlen minden szépség,
Ha csak önmagába zárul.
Ha vagy a világ ellen vétség –
S csak a sírt kapod hazádul.
Ami benned jó és nemes volt,
A teremtés visszavonja.
Maradsz majd zörgő és beteg csont.
A volt dáma: mások rongya.
Mit adni kaptál, kuporgattad.
Alkuba vitted a tested.
S én mennyit szenvedtem miattad.
Közönnyel várom elested.
Ha eltűnök s már nem lesz nemünk,
Belém halsz, majd te is akkor.
Hideg kövön lesz a nevünk.
S nézzük egymást: csillag s vackor.
Viviane elhagyja Merlint
Zöld érzésekkel fölgyűrődik a mélyben
s alám zúdítja dombjait Fehér
csorgásokon szurkos ereken át forogva
zuhanva a vágyból a közös ágyból Színeken
át s hangokon át majd hazaérek
De hát otthonom minden ha nézlek
tudásom és szavaim a belőle szállingózó részek
Szétrobbannak odalent a megőrült
lombok a sárló rózsák
szétfröccsennek fentről az égi formák
A hintázó kislány aki voltam
rákenődik a tér falára S zöld hernyóként
araszol Tenyérnyi levél erdők falkája
zokog utána Megnyíló időm piros fala
Még benne ficánkolsz benne Lüktetsz
Szertehökken ami kemény ami
test volt Szín-sziporkái sötétbe tűnnek
A tanyák fehér házaikkal szétrebbenve
az ég aljára peregnek: úszó rovásírás-
jelek ragadnak bele hajamba-hajába
Mert ő a fű a szél a víz áramlása
Bennem is ő kering ő a vérem és kívül is ő
Ő bennem az érzés és a kinti színes eső
A föld magából időnket fölveti a napvilágra
kristályokban zodiákus-ábrák
rakódnak e pillanat áttetsző falára
A színek egymásból egymásba égnek
A sárga vörösbe és zöldbe a kékek
Látom újra az arca Egy arc földtani rengései
Rázkódása benne közös létünk zokogása
Feléd és mégis tőled el Szivárvány
Színeit ibolyát vöröset lilát kéket
Pirosat sárgát súrol asszonyod hasa lába
Viszem ami voltál ami most vagy
Nélkülem sötét lakatlan torony
A teremtés előtti űrbe meredsz föl