Gál Sándor ver­sei

szár­nya­kat gon­dol­tam kar­ja­id he­lyé­re
                                                       Anyám­nak

            mi­re gon­dol­hat­tál még
            ami­kor el­jöt­tem
    
            a csend meg­ke­mé­nye­dett
            ton­nás sú­lya
            föl­dig rogyasztott

            mit mond­hat­tam vol­na
            azon a ke­gyet­len dél­előt­tön
            hogy föl­emel­lek
            és ma­gam­mal visz­lek
            el e ri­deg szo­bá­ból
            el a fáj­dal­mak elől
            s ma­gam­ba rej­te­lek
            él­ni még to­vább
            ha csak egy pil­la­nat­tal is

            szár­nya­kat gon­dol­tam
            kar­ja­id he­lyé­re
            ha jár­ni nem tudsz már
            hát re­pülj
            hi­szen kön­­nyebb vagy
            a le­ve­gő­nél is
            emel­ked­het­nél az égig
            kön­­nye­den egy szél­fu­val­lat­ban
            és én idelentről
            ámul­va kö­vet­ném
            min­den moz­du­la­to­dat
            ahogy egy­re csak su­hansz
            a csil­la­gok kö­zött
            s le­szel kö­zü­lük egy
            a leg­főbb bi­zo­nyos­ság
            el­iga­zí­tó jel

            és el­csi­tul­nak
            a fáj­dal­mak is bi­zon­­nyal
            hi­szen ilyen tá­vol­ság­ból
            már csak
            a fé­nyek ér­nek utol
            hoz­ván a vég­te­len üze­ne­tét

            tu­dom
            már min­den­ről le­kés­tem
            hi­á­ba a szán­dék a szó
            el­tűnsz elő­lem
            s két moz­du­lat kö­zött
            meg­szű­nik az idő

            s még­is
            vér va­gyok és test
            vé­red és tes­ted
            a te­rem­tés
            ben­nem foly­ta­tó­dik
            a min­den­ség év­gyű­rűi
            egy­mást öle­lik
            bor­dá­im alatt

            szár­nya­kat gon­dol­tam
            kar­ja­id he­lyé­re
            hogy re­pülj
            mert nem szá­mít már
            sem­mi tá­vol­ság

            vi­gyá­zom az örök­lét csend­jét
            öle­lem pil­le­kön­­nyű ár­nya­dat
            az egyet­len igaz ott­hont

            se­gíts meg­ma­rad­ni ma­gad­ban
            se­gíts meg­szü­let­ni új­ra
            le­gyek né­ked is­mét
            szen­ve­dés és öröm
            hogy kü­szö­böd­ről
            vis­­sza­ret­ten­jen a ha­lál
fá­zik az öreg­em­ber

             fá­zik az öreg­em­ber
            sze­mé­ben könny-rügy fa­kad
            s le­csor­dul a fe­ke­te rán­cok kö­zé
            es­té­li idő vi­szi
            öle­li hol­lók csend­je
            bú­csú­zó ágak ár­nya
            lép­te­i­ben az út emel­ke­dé­se

            fá­zik az öreg­em­ber
            vér­kö­re­i­ben jég­vi­rág­ok nő­nek
            s jég­kris­tá­lyok a szív­kam­rák fa­lán
            a bor­dák bolt­ívei alatt
            las­sú ha­va­zás tá­mad
            s egy kön­­nyű fu­val­lat
            ki­csi hó­tor­la­szo­kat emel

            fá­zik az öreg­em­ber
            az éj­sza­ka tük­ré­ben ön­ma­gát né­zi
            a sehová-se-való fe­les­le­get
            már nem szám­lál­ja
            a hall­ga­tás kö­re­it
            s ke­zét sem eme­li
            a csil­la­gok ar­ca elé