Németh Zoltán prózája

Németh Zoltán prózája

choppedfoxcrusade felvétele

Hallucinációk 6.

Gyűlölöm a prózát!

 

Gyűlölöm a prózát! A legszánalmasabb írásmód. Vagy műfaj. Vagy műnem. Nevezzük bárminek. Epikának. Utálom.

A próza mindennek, ami művészet, az elárulása. A művészet lenullázása, minimálisra redukálása. Csináljunk úgy, mintha irodalmat írnánk, de közben hajszoljuk a történetet, a sztorit, a cselekményt. A próza a pletyka műfaja.

Próza. Hányinger még kimondani is. A rengeteg ember. Összeszámolta már valaki, hány szereplő van egy-egy regényben? Mindig csak az emberek, minden lapon megjelenik minimum egy új szereplő. Minek ennyi ember, jönnek az arcodba folyamatosan, nem engednek gondolkodni.

Megmondom, minek ennyi ember, és minek ennyi történet. Éppen ezért. Hogy ne kelljen gondolkodni. A sztori felfüggeszti a gondolkodást, lehetetlenné teszi a megállást, lehetetlenné tesz bármiféle önreflexiót, önmagunk elgondolásának a mélyítését, bármiféle kérdést, ami a mélységeinkre vonatkozik.

Csak a felszín. Ennyi a próza. Ez a próza.

Grigorij Pomorscsuk, a 19. századi nagy orosz klasszikus, az ún. plazmarealizmus megalapítója, Dosztojevszkij és Tolsztoj barátja, aki 138 évesen hunyt el, így minden bizonnyal a leghosszabb ideig élő irodalmárként írta naplójába: „A próza bámulatosan hajlítható nyelve mindig is vonzott!” Az, persze. A műanyag nyelv. Gratulálunk.

És a nevek! Minek ennyi név? Összeszámolta már valaki ezeket a neveket? Ezek a kitalált, kimódolt, mesterséges, mesterkélt nevek! Hányinger. Beszélő nevek. Na, ebben a jelzős szerkezetben minden benne van. A legprimitívebb eljárás, hát persze, a történet nem lehet más, hiszen a szereplő neve árulja el, utal rá, előrevetíti. Szánalmas.

Mint ahogy szánalmas minden próza értelmezése is. Akkor már inkább a telefonkönyvet.

Igen, szánalmasak a prózában ezek a siralmas együttállások, utalgatások, a felszínen, a trécselés, a pletyka, a sztori pocsolyapiszkos felszínén, ezek az összekacsintások, ezek a „Te is tudod, hogy én azért írtam így, hogy az jusson eszedbe, ami egyébként is eszedbe jutna”-féle megoldások.

Merthogy a prózában nincs semmi, aminek köze lenne a valódi kreativitáshoz.

Liang Zhendong, az első kínai erotikus regény írója egy levélben azt írta: „Csak a regényben tudunk ilyen hosszasan és kitartóan evezni az érzelmek és a boldogság lótuszvirágos tengere felé.” Lónyál!

A próza áru. És valóban, egyetlen ismérve az eladhatóság. Nézzük meg az ún. sikerlisták élét! Pontosan oda valók, a sikerlisták élére!

A történetek! A pletykák! A ki mit csinált. A ki hogyan csinálta. A ki miért csinálta. A hálószobatitkok. A primitív lehallgatások. Kihallgatások. A hatásvadász megoldások tömege. Az én mindent jobban tudok, mint más. És miért? Mindez azért történik, hogy ne kelljen a nyelv belső titkaival foglalkozni.

Itt minden azért történik, hogy ne kelljen a nyelv belső titkaival foglalkozni.

Kedves Prózaíró! Foglalkozz magaddal, kérlek! Foglalkozz a nyelvvel, kérlek! Hárítasz! Amíg prózát írsz, addig sem kell önmagadról beszélni, ugye?

Mint ahogy Arthur Cossowitzky, a lengyel származású francia klasszicista regényíró nyilatkozta egy őszinte pillanatában: „A regény számomra, pénz, díjak és interjúk.” Tökéletes.

A próza hazugság!

A legaljasabb pedig mind közül a naplóregény. Az emlékezőpróza. Az autobiográfia. Az önéletrajzi kiskáté. Istenem. Történeteket gyártani önmagamról, amelyeket úgy írok meg, hogy a történet ne történetként jelenjen meg, hanem önelemzésként. Micsoda bonyolult recept, haha!

Egy napom. Az…

Csak éppen a legintimebb események maradnak ki az úgynevezett naplóregényből, igaz? Csak éppen a kényelmetlen részletek. Csak éppen az, ami árthatna, ami önellentmondás, ami kreativitás, ami elbizonytalanítás, ami kérdés és nem válasz.

Esküszöm, félek a prózától! Átlagemberek átlagművészete! Átlagemberek átlagemberek számára készített átlagirodalma.

Hát, mit mondjak, egyáltalán nem csodálkozom, hogy a könyvek eladási listáinak az élén a prózai művek állnak. Regények! Ez pontosan behatárolja és megvilágítja azt a horizontot, amin a prózai műveket kell elképzelnünk.

Egy prózakötet 300 oldalon ér el akkora energiaszintet, mint egy négysoros vers. Elképzelhetjük, mekkora energia jut egy mondatra, és mit is gondoljunk a prózáról.

Ahogy Kovács András Ferenc nyilatkozta: „…ha valamit prózában akarok elmondani, ideges leszek, és az egészből inkább egy újabb vers születik.”

Igen! Semmi bizonytalanság, csak a sima, kígyózó, kígyószerű mondatok – sajnos nem a semmibe, hanem a jelentések egyértelműségébe. A próza minden mondata állítás, a vers minden mondata több kérdés párhuzamosan.

Ó, én hányok a prózától! Túl sok fekete túl sok fehéren. Kétségbeesett teleírása a semminek semmivel. A könyvtáramból már száműztem mindent, ami prózára akár csak hasonlít is.

A próza és a prózaíró azt hiszi, ha leírja az életet, akkor az valamiféle tanulság, lehetőség, útmutatás – de nem, túl sok élet van, és egyetlen emberben is életek százai, ezrei, és ezzel a próza semmit sem tud kezdeni, mert ráhordja a rengeteg törmeléket, koszt; elfedi, megfoszt tőle.

És hiába nyomja le a torkunkon a történeteit, ezek idővel mind elfelejtődnek, és mi ott maradunk a saját, nem felismert egyéni történeteinkkel, amelyekkel nem foglalkoztunk, mert a próza nem engedte, mert ráhúzta a szennyesét, a szennyes lepedőt, felszínes történeteinek koszos pokrócát melegedni. Pedig nekünk fáznunk kell, vacogni, a fagyhalál egészen konkrét kapujáig kell eljutnunk, ha valamit meg akarunk tudni a világról és magunkról.

A végére hagyom Ajtony Áron kortárs magyar prózaíró csodálatosan őszinte nyilatkozatát hatodik, egyébként díjnyertes regénye után: „[Amikor] Befejezek egy regényt, ösztönösen félek kimenni az utcára. Leteszem a tollat, és négy napra bezárkózom a szobámba. De fura módon nem akasztanak fel. Ez a szégyen lesz aztán a következő regényem inspirációja. És a pávatáncunk itt újra körbefut.”*

 

*A szerző a kézirat elkészítése idején a Kisebbségi Kulturális Alap ösztöndíjában részesül.

 

Megjelent az Irodalmi Szemle 2024/6-os lapszámában

 

 

Németh Zoltán (1970, Érsekújvár)

költő, irodalomtörténész (Varsói Egyetem). Portréját Mariia Kashtanowa készítette