Dezső Kata versei

Helen Anderson felvétele

HI1RCF utolsó levele Kojot asszonyhoz

Kedvesem!

Farkasüvöltések feletti magasságból írok, verandám fenyőerdő és
érintetlen vadregény összeolvadása, meg pár tömörfa cölöp,
reggelre a törzsek első roppanásait menedékemig hordják az állatok.
Messze vagyok tőled vagy csak olyan rég láttalak, hogy
barátaimból, a dűlőutakból sem tudnám kiolvasni nyomaid,
ha utolérnél, mielőtt nyugatra kapaszkodom.
Élőben ezeket akartam kérdezni:
történhet-e bármi, ami a természetre nem tartozik?
A természetet magunktól vagy a természettől lopjuk el,
az állatokat magunkért vagy az
ölés természetéért?
Ha itt hagyok mindent, mikor fognak a
fák nekem
megbocsátani?

Utolsó levelem ez,
szorongasd, ha megtalál,
ha nem hallasz felőlem,
mert sok még, amiről
inkább csak,
mégis csak
hallgatok.

Azúr hegytáblákban

a hideg isten birodalma,
ahol a természet rándulásai diktálják az időt, ünnepelni
sose, inkább dünnyögni és dünnyögni és
dünnyögni szoktak a sokadik
városban a
sokadik királyok.

Tüzet rakunk,
mert felismertük, hogy a völgyek, a tundra alatti
síkok a készülő világ
sarokpontjai, mondta az egyikük,
miközben figyelni kezdett.
Halljátok? Ezek a roppanások a faágak
történetei,
ahogy minden erejükkel
új irányba kapaszkodnak,
ahogy tanulnak.

A rombolás arról árulkodik,
hogy nem lehet szép helyekre néző,
mágikus hazát találni, mikor csak
a felfedezők látszanak, a legelők
hegyboltjai látszanak, a kérlelhetetlen
utak látszanak, a sáros patakok,
és sehol a felfedezés.

Dezső Kata (1996)

Szlovéniában él, férjezett, kutyája neve Némó. A vécépumpa lélektana munkacímű kötetén dolgozik, fest és reálisan főz.