Antalík József – Világra érkezem

Világra érkezem, félve és védtelen.
Sírva tiltakozom. Emberi sorsom
láncait hordva indulok utamon.
Csetlek-botlok, sietek, loholok, –
hová? Minek? – örök titok.

Gyarló életem, mint hab a gyors vizeken, –

elrohan.

Végződik utam.

Lelkem ujjongva, teste nyűgét földbe dobva,

szárnyra kel. Mint könnyű, lenge szél,

nem sejtve mikor, merre tér.

Immár szabad!

Tán a mennybe, tán pokolba talál utat.

Bolyong, fut, rohan, de partot nem lel.

Üres az űr, sötét és végtelen.

S a Menny sehol, sem a jajgató Pokol!

Még hajtja, űzi a nyomasztó tér,

de már nem remél.

Bénán megáll, s csüggeteg felzokog:

Uram, mondd, Hozzád hogy jutok?

S ekkor rádöbben: bennem él Istenem!

Én vagyok a Kezdet, – mely mindent teremtett,

Én szülöm az Időt, – a múltat és jövőt,

Magzatom a Pokol, – mely bennem lángol,

Gyermekem a Menny, – mely él szívemben,

S én vagyok az Éj, – a sötétség és vég.

Újból útnak indul, tisztán, ártatlanul.

S világra érkezem, sírva és védtelen…