Bodnár Éva versei
Az érem két oldala
Itt most az út százfelé fut
szédült iramban,
Lassítok hát… Rohanj, világ!
Magam maradtam.
Kis pihenő – friss, jó erő –
kellene újra,
vagy délibáb: nap, fény, virág…
…és halleluja!
És tiszta szó, áldást osztó,
annak, ki várja,
hogy ez legyen a végtelen
remény országa.
De míg hamis vágyaink mind
elénk sietnek,
addig tudom, csak áhítom
a messzeséget.
Nehéz a szív, és egyre hív
a józan elme,
de oly kevés, ki arra kész:
szavát megértse.
Mert fut, rohan minduntalan,
jussát nem adja..
Míg a világ vesztes szobrát
ki nem faragja!
Szerelmes sóhaj
Ahogy felém fordulsz,
szemedben megcsillan a vágy.
Lágy susogássá halkul
a szívdobogás,
majd viharos robajjal
tépi a mellkast.
Érintésed nyomán
szívemben az érzés
újra meg újra feléled:
Halálos vétek
nem szeretni téged!
Esélyegyenlőség?
Kinek a test… kinek a vér…
Kinek haza… kinek csak tér.
Valahol átok… Valahol áldás.
Valahol bennrekedt
egy segélykiáltás!
Lelki próba
Arccal
a föld felé fordulva,
száraz leveleken
lépked a lábam.
Fut a képzeletem,
szárnyal a vágyam,
túl a csillagokon,
magasabb szférában.
Leírhatatlan szépség:
integető Angyal.
Felém közeledik,
mosolyog, marasztal.
Kilépnék önmagamból –
látni, hol hibáztam.
Mikor vitt rossz irányba
tétova lábam?
Eltűnnék, s nézném
aranypiros arccal,
– idelent bűnös (!),
odafent angyal (?) –
hogy miért születtem,
mit kell jobbá tennem?
Tanultam-e, vagy
mindent elfeledtem…?
Arccal a föld felé –
lélekben az égig…
Az angyal hűs keze
simogat, megérint.
Nem szól, de a szeme
kérdezi suttogva:
Meddig rakod még
a keresztet magadra?!
Ha tovább cipeled…
– nem váltod meg magad –
…összetörsz alatta!
Láss meg engem…
Lehet bennem fájdalmas csend, végtelen bánat.
Végigszánthat arcomon a bűnbocsánat.
Lehetek egy nagy-nagy magamba fordulás:
Kívülről szent, odabent gyötrő vágy – kárhozat,
amiről mindketten tudjuk: nem szabad!
Minden lehetek, amit csak akarsz…
…ha hazugság kell – megkapod,
csak láss egyszer olyannak, amilyen vagyok!
Ironikus felhang
Te!
(szólít egy belső hang)
Mozdulj meg végre!
Nem!
(válaszolja a lustaság)
Ráérünk, semmi sincs elkésve!
Legyen könnyű a föld…
Itt vagyok, bár még fáj a szívem.
Darabjaimban összetörten,
de ismét szól dalom.
Nem hívok senkit vigasztalni.
Az én fájdalmam most csak annyi:
Örökre itt hagyott!
Tovalibbent búcsúszó nélkül.
Az ember feje beleszédül…
Tényleg csak ennyi volt?!
A halál orvul elragadta,
vitte-vitte a túlsó partra…
Vajon ki várta ott?
Isten ölelő karja védi,
angyalok hada elkíséri
az égi otthonba.
Ha nem hinném, hogy újra látom,
– persze, nem ezen a világon –
Szívem megszakadna.
Csillagos égen fénye lágyan
ragyog a téli éjszakában.
…én hullócsillagom!
Kísérje hát nyugalom, béke,
s mit nem nyújthatott földi léte,
adja meg Égi Hon!
(Nővérem emlékére)
Mérleg
Tekintsd úgy, Élet:
Kiegyenlítve a számla!
Kóstolgatsz, csipkedsz,
karmod húsomba vájva.
És mégis akarlak –
Te keserűn is édes,
reménytelenül hittel teli,
igaznak látszó, hazug élet.
Ó, mennyire akarlak téged!
Pedig figyelmeztettél…
Bár a szakadék szélén állva,
fölötte mégis átemeltél.
Megingattál és megsebeztél.
Nem vigasztaltál – kinevettél –
halálos játékot játszottál velem…
S én eltűrtem hősiesen.
Mit akarsz még? Dacolok hát veled.
Nem segít a bizonyosság,
sem tisztaság, sem ártatlanság,
abban, hogy értselek…
Nekem elég, ha élhetlek!
Ha leránt a kétség és a félelem,
felkapaszkodok megint.
Feledve az összes kínt.
Valami szebbet, valami jobbat várva…
Ebben az ízekre szakadt, zord világban,
hol nincs ember, aki összerakjon…
Magamat kell újra megalkotnom.
Tekintsd úgy, Élet:
Kiegyenlítve a számla!
Nem hagyom, hogy legyűrj,
az utolsó menet – ó nem…!
Nincs még lejátszva!