Magyar líra és epika a 20. században (34)

A prózafordulat regényei
Nádas Péter (1942). Pályakezdése egybeesik annak a késő modern írónemzedéknek a színre lépésével, amely a hatvanas évek második felében és a hetvenes évek elején, részben Salingernek és a beatnemzedék íróinak hatására, szakítani látszott a magyar prózának mind a népi-realista, mind a nyugatos hagyományával.

Biblia c. kisregénye vagy a Ladislav Fuksnak ajánlott Bárány c. hosszú elbeszélése azonban élesen elkülöníti a nemzedéki közérzetet köznyelvi egysze-rűséggel és különösebb áttételek, történelmi vagy filozófiai háttér mellőzésével rögzítő nemzedéktársaitól. Simonffy András, Bereményi Géza vagy Császár István bizonyára műfajilag hibátlanabb, kidolgozottabb és legjobb darabjait illetően Nádasénál maradandóbb novellákat írt ezekben az években, ám egy idő után prózapoétikájuk korlátai is láthatókká váltak. Nádas Péter pályakezdő prózái, a fent említett két opus kivételével, inkább tapogatózásnak, útkeresésnek, kísérletezésnek tűnnek, különösképpen a későbbi regények felől nézve.

Az Egy családregény vége (1977) olyan mikrorealista epizódokból van szőve, melyekkel novelláiban találkozhattunk már, akárcsak a gyermekhanggal és a gyermeknézőponttal is, amely a történetben (s nem mellékesen a történelemben) való bennelevést és kívülállást egyaránt lehetővé teszi. A regényben fontos funkcióhoz jutó növény- és állatszimbolika is ismerős némelyik korábbi kisprózai művéből. Ilyen értelemben tehát elmondható, hogy az Egy családregény vége szer-ves folyománya, mintegy sokirányú kiterjesztése és egyben összefoglalása a korábbi kisprózákban kipróbált prózapoétikai témáknak és eljárásoknak.

A regényben két idősík metszi egymást, egy horizontális és egy vertikális. A horizontális az elbeszélés jelen ideje, nevezetesen a Rákosi-korszak terrorral és koncepciós perekkel „fémjelzett” nyitánya, míg a vertikális egyfajta mitikus: mondákkal, mesékkel, legendákkal átszőtt, családtörténetként előadott zsidó néptörténet. Az elbeszélés jelen idejében történő eseményeket a gyermek főhős, Simon Péter optikáján át látjuk, az eseményeket az ő belső beszéde eleveníti meg. Egy olyan belső, tudati univerzum tárul az olvasó szeme elé, melyben az érzéki megismerés és a gyermeki fantázia játékai élveznek elsőbbséget. Simon Péter belső világa hosszú ideig érintetlen marad a társadalomban zajló drámáktól, melyekről, mi-vel az elbeszélő a külső időt a belsőnek rendeli alá, sokáig csak utalásokban, jelzés-szerűen értesül az olvasó. Simon Pétert apai nagyszülei nevelik, apját, aki elhárító tiszt, ritkán látja, kapcsolatuk ezért (s persze nem csak ezért) sosem tud bensőségessé válni. Az apa szerepét a nagyapa veszi át; ő a regény másik főszereplője, a családtörténet kitalálója és elbeszélője, a Törvény jó ismerője, aki, nem mellékesen, Spinozát és Hegelt olvas, aki ugyan nem moralista, de nagyon is morális lény, s aki mélyen meg van győződve a hagyomány megtartó erejéről. Az ő elbeszélése derít fényt a Simon család múltjára és végzetére. A család végzetét az okozta, hogy ősük, a halász Simon, nem ismerte föl Jézusban a messiást, s a család ennek a tragikus vétségnek a következményeit kénytelen viselni nemzedékről nemzedékre. A regényben „háttérként ott húzódik a korai kereszténység, az i. sz. 70 után kialakuló judaizmus és a platóni görögség egymással végső soron összeilleszthe-tetlen hagyományvilága, valamint a 40-es, 50-es évek magyar történelmének törései”.(1) A nagyapa úgy szeretne megszabadulni e terhes családi örökségtől, hogy ke-resztény nőt vesz feleségül, s így kilép a nemzetségből. Illúziói akkor omlanak össze, amikor a rádióban is közvetített egyik koncepciós perben a fia hamisan tanúskodik a vádlott ellen, s így bűnrészese lesz egy nyilvánvaló justizmordnak. Ezt a szégyent és megrázkódtatást nem éli túl, s hamarosan követi őt a sírba a Nagymama is. „Mindaz, ami történik, kritizálja mindazt, amit a nagyapától hallunk […] A két »fő« idő, a családtörténet ideje és a gyerek jelenének mindig éppen adott ideje vitatja és szembesíti is egymást.”(2) Simon Péter apját, mint kellemetlen tanút, a rendszer eltünteti, a fiú pedig a politikai „bűnösök” árvái számára fenntartott intézetbe kerül.

Az Egy családregény vége tehát dezillúziós regény, olyan anti-Bildungsroman, mely nem a főhős nevelődését kíséri nyomon, hanem a történet végjátékából már sejthető átnevelésének előzményeit. Ez a regény nem a Buddenbrook-ház, nem a Thibault-család, nem a Garrenek műve, vagy, hogy egy emelettel lejjebb ereszkedjünk, nem a Forsyte saga műfaji testvérdarabja. S nem az említettekhez képest jóval kisebb terjedelme miatt, hanem írójának a célelvűséggel szembeni fenn-tartásai miatt. Nem hanyatlástörténet (ha csak az lenne, attól még lehetne „igazi” csa-ládregény), hanem egy igaznak és megbízhatónak vélt értékrend összeroppanásának a regénye. A Nagyapa halála és Simon Péternek intézetbe való száműzése egy világrend jelképes összeomlása is.
Az Emlékiratok könyve (1986) mérföldkő nemcsak Nádas Péter pályáján, hanem a 20. századi magyar epika történetében is – amennyiben összefoglal és lezár egy korszakot. Az esszéregény, a történelmi regény, a lélektani és az egzisztenciális regény világ- és magyar irodalmi hagyományaiból bőségesen merítő nagyregény, mely, miként fél évszázaddal korábban Déry A befejezetlen mondata, egyszerre idézi meg a 19. századi nagyregényformát, s dúsítja fel azt Thomas Mann analitikus-esszéizáló és Marcel Proust emlékező-felidéző regénypoétikájának elemeivel. Az Emlékiratok könyve művészi erejének titka az első pillanatra bonyolultnak tűnő szerkezeti felépítésében van; egy olyan konstrukció megalkotásában, amely zökkenők, erőltetett írói közbeszólások és manipulációk nélkül teszi lehetővé a különféle téridősíkok és narratívák funkciós és logikailag koherens egybeépítését. A tizenkilenc fejezetből álló regény főszereplője a hetvenes évek elején kelet-berlini ösztöndíjasként egy regényt ír, amelynek cselekményét a századforduló idejére szituálja, s melynek elbeszélője a fiatal Thomas Mannra emlékeztető Thomas Thoenissen. Ez a főszereplő egyben egy másik történetet (emlékiratot) is ír, melyben serdülőkorát eleveníti föl, a háttérben egy, a Rákosi-rendszert fenntartások nélkül kiszolgáló apával és az ötvenhatos forradalom első napjának, a nagy tüntetésnek a személyes felidézésével. A harmadik elbeszéléstömb egy különös szerelmi háromszög „veszedelmes viszonyait” beszéli el, vagyis a Kelet-Berlinben regényét író elbeszélő jelen idejében játszódik. Az elbeszélő halála miatt (föltehetőleg gyil-kosság áldozata lett) töredékben maradt művet végül is egy mellékszereplő, az elbeszélő gyerekkori barátja, Krisztián fejezi be. Amint látható, a mű makroszer-kezete elég tágas ahhoz, hogy gazdag, sokféleképpen rétegzett életanyagot fogadhasson be, ugyanakkor gátat is szab a körmondatokban hömpölygő elbeszé-lés(ek) parttalan áradásának. A regényt elemezve Olasz Sándor „az élet esszészerű szemléléséről” beszél. „Az »emlékiratírók« végtelen belső monológjaikban – a nyelv iránti bizalmatlanság tapasztalataiból is okulva – mintegy visszahátrálnak az ösztönökhöz, a metanyelvhez, az elemi érzékelésektől kezdve újrateremtenek mindent.”(3) A külső cselekmény, akárcsak Nádas Péter előző regényében, az Emlékiratok könyvében is erősen redukált, funkciója leginkább az elbeszéléstömbök összekapcsolását szolgálja. A Nádasi narratíva, amint arra Balassa Péter mutat rá, ki-nagyított kamarajellegű jelenetekből áll, melyek lelassítják, olykor statikussá merevítik az elbeszélést. Ugyanakkor a regény makroszerkezete által teremtett lehetőségeket kihasználva, „Egyik emlékirat a másik tükrében szemlélhető, s a tükröződés a regény interperszonális kapcsolatait is megérteti.”(4) A kelet-berlini jelenetekben a főhős, Melchior és Thea is egymás tükröződései.

Az Emlékiratok könyve, bármennyire erősen jelentéses is ez a két síkja, nem társadalmi és nem is politikai regény, hanem a személyiség identitásproblémáinak részletekbe menő analízise, melynek kérdésiránya szellem és anyag, test és lélek, immanencia és transzcendencia bipolaritásának, e bipoláris szemléletnek a lehetséges meghaladása felé mutat, s végső soron ugyanúgy a szabadságra irányuló vágy-nak, illetve e vágy beteljesíthetetlenségének tapasztalatát közli, mint a 20. század más jelentős polgári, főként egzisztencialista szemléletű világirodalmi alkotásai. A szerelem nemeken túli egysége, mely elvezethet a szabadság tartományába, illúziónak bizonyul az emlékiratíró számára. Innen nézve kap a magyar irodalomban a mai napig csaknem tabuként kezelt homoszexualitás témája, legalábbis a regény emlékiratírója számára, létfilozófiai jelentéstöbbletet. Monográfiájában ezt Balassa Péter úgy fogalmazza meg, hogy „ez a regény nem a fiúszerelemről, illetve a biszexualitásról szól (azt csupán tematizálja), sőt nem is a szexualitásról, hanem mindezt a jelen összeomlás jelének és egy androgyn szabadságmítosz (a hímnősség platóni története ez) emblémájának tekinti.”(5) E kérdéssel kapcsolatban lényegesnek találom Györffy Miklós meglátását is: „Nádas számára egyszerűen nem létezik test és lélek kettőssége, ő a kettő szétválaszthatatlan egységében élteti alakjait.”(6)

Esterházy Péter (1950). Pályakezdő két kisprózakötetét (Fancsikó és Pinta, 1976; Pápai vizeken ne kalózkodj, 1977) követően 1979-ben jelent meg a Termelési-regény c. műve, amely a magyar próza alakulástörténetének egyik meghatározó alkotása a 20. század utolsó negyedében. A Termelési-regény úgy imitálja a műfajt, hogy egyben ironikusan meg is kérdőjelezi mindeddig axiomatikus érvényűnek tekin-tett poétikai alapjait – mégpedig egészen más irányból és más végkifejlettel, mint két évtizeddel korábban a francia nouveau roman írói és teoretikusai.

A Termelési-regényben Esterházy Péter szakít mindazokkal a regénypoétikai konvenciókkal, amelyek a modern magyar regény arculatát évtizedekig formálták – akár a népi realizmus, akár a polgári modernizmus irányából, s radikalizmusát te-kintve túllép még Konrád György A látogatóján és Mészöly Miklós Filmjén is. Esterházy Péter radikalizmusa azonban nem a mindenkori avantgárd irányzatok múlt-tagadásában gyökerezik, hanem a tradíció átértelmezésében. A hetvenes és a nyolc-vanas évek a Krúdy-hagyomány és a Kosztolányi-hagyomány újraértékelésének és     -értelmezésének az ideje is. „Jól látható […] a Termelési-regény egész alkatán, hogy a történetszerű epikus folyamat erőteljes metaforizálódása nagymértékben támasz-kodik a Krúdy–Kosztolányi hagyományra: a megszakításos, teret és időt viszonylagosító történetmondás a hazai epikai tradíció súlypontjainak áthelyezésével kap-csolódik a modern regényírás ekkor már több évtizedes elbeszéléspoétikai újításaihoz.”(7) Esterházy Péter írói stratégiája azonban nem éri be annyival, hogy „korszerűsíti”, mintegy a jelen korhoz igazítja ezt a tradíciót, hanem annak poétikai alapelemeit is revízió alá veszi, a legkisebb részletekig menően szétszereli azt, hogy aztán ezekből az elemekből olyan új regénystruktúrát építsen föl, amelyben a dolgok világa alárendelődik a szavak világának, kihangsúlyozva az irodalom nyelv- és beszédművészet jellegét. A Termelési-regény olvasható tehát műfaji önreflexióként is.

Külső formáját illetően a Termelési-regény két részre (ha úgy tetszik, két regényre) osztható, melyek közül a rövidebb terjedelmű első rész szatirikus-parodisztikus imitációja a szocreál termelési regényeknek, míg a második, a terjedelmesebb rész az ehhez fűzött, többnyire életrajzi jellegű lábjegyzeteket tartalmazza. Ez az ikerregény jellegű kompozíciós elv egyrészt lehetővé teszi, hogy a regény „íródása” folyamatába is bepillanthasson az olvasó, másrészt átjárást biztosít a fikciós és a nem fikciósnak tűnő regényterek között. Esterházy Péter így egy olyan többszólamú narratívát hoz létre, mely azáltal, hogy az első „könyvet”, a tulajdonképpeni termelési regényt, illetve annak paródiáját író „Mester” hétköznapjait egy, Goethe Eckermannjára utaló, alázatos-rajongó elbeszélő nézőpontjából mutatja meg, az elbeszélt anyag számára (világ)irodalmi hátteret és távlatot teremt, melynek tekintélyét és komolyságát azonban iróniájával azon melegében le is fokozza. A regényben felbukkanó valóságelemek egyetlen, nagy történetbe szer-veződését ez az írói stratégia nem teszi lehetővé, mert alkalmatlan nagy elbeszélés megkonstruálására. Az e stratégiát meghatározó, alapvetően derűs és játékos irónia pedig a magyar irodalmi tradíciót évszázadokra visszamenőleg jellemző tragikus létszemléletet már fogamzása pillanatában hatástalanítja. De mondhatnám úgy is, hogy következetesen és folyamatosan elhárítja a katarzist. A nagy elbeszélés elutasítása egyben a „grand recit”-ket nemző ideológiák, tudományos vagy éppen misz-tikus, netán fantazmagorikus világmagyarázatok elutasítását is jelenti.

Esterházy Péter műve nem társadalmi regény, se történelmi, se lélektani, se bölcseleti, se kaland- stb. regény, de nem is Szentkuthy-féle prae-regény, és a bát-rabb olvasók talán még annak a kérdésnek a feltevéséig is eljuthatnának, hogy regény-e egyáltalán ez a regény? A válasz nem lehet más, mint hogy igen, mivel a Termelési-regény is ugyanazokból az elemi epikai formákból építkezik, mint bármely más regény. Csak hát radikálisan másképpen.

Esterházy Péter nem ideológiákban gondolkodik, mint nagy regényíró elődei közül oly sokan irodalmunkban, hanem homo estheticusként, s ennek az epika nyelvére vonatkozó következményeivel is számot vet. Poétikájának a radikalizmusa abban nyilvánul meg, hogy a nyelvet nem eszközként használja, profánabbul mondva, a nyelvet felszabadítja a röghöz kötöttség, vagy ha úgy tetszik, a jobbágyság állapotából, s e tekintetben igen messzire merészkedik; odáig, hogy az irodalmi nyelvi regiszterrel a magyar nyelv más, eddig nem irodalminak tekintett regisztereit is egyenrangúsítja. A regény szövegszervezésében a textualitás elve elsőbbséget élvez a valóságanalógia elvével szemben. Például, ennek köszönhetően léphet be olyan magától értetődő természetességgel Mikszáth Kálmán a regényvilág 1970-es évekbeli jelen idejébe. A Termelési-regényben Esterházy Péter sokféle nyelvi re-giszter esztétikai egységét teremti meg, nagy gyakorisággal élve a rájátszások, utalások, közvetlen vagy közvetett idézetek adta intertextualitás lehetőségeivel is. Nagy részben a Termelési-regényre nézve is érvényes az, amit Kulcsár Szabó Ernő Esterházy későbbi prózáira vonatkozóan szögez le: „nem az én alkotja a nyelvet, hanem az én konstituálódik a nyelvhasználat hogyanján keresztül”.(8)

Végül, de nem utolsósorban, művészi erejét a Termelési-regény „ikerregénységének” köszönheti. Nem biztos, hogy a két regény külön-külön ugyanúgy megállná a helyét, mint így együtt. Az első talán még igen, mint egy színvonalas szatirikus mű, amilyenből azonban íródott már néhány a 20. századi magyar irodalomban. A második szövegtömbnek azonban annyira az első a létalapja, hogy nélküle, minden bravúrja, nyelvi sziporkája ellenére is torzó maradna. A két szövegtömb összetartozása és kompozíciós összekapcsolásuk ad történelmi-társadalmi és némiképp rejtettebben létfilozófiai távlatot az ily módon akár zárójelezett, ironikus fenntartásokkal nézett grand recit-formának, amely a grand recit-t imitálva vonja kétségbe annak 20. század végi megírhatóságát.

A Termelési-regényt követő öt kisregényben, melyeket átdolgozva és új szövegekkel bővítve Esterházy Péter egy, a Bevezetés a szépirodalomba (1986) c. monstre könyvben adott közre, a textualitás elve immár maradéktalanul érvényesül, s egy olyan új – posztmodernnek nevezett – prózapoétikát alapoz meg, amely radikalizmusát tekintve csak a Praehez fogható következetességgel számolja fel mindazt, amit a közmegegyezés regénynek tekint. „A Bevezetés egyes fejezetei […] nem […] képeznek organikus zárt epikai folyamatot […] Nyitottságuk a megal-kotottság olyan mozzanataiból származik, mint a fordított zárójelezés, a szövegmontázs-technika, a jelölt vagy jelöletlen idézésmód, a bricolage és a patchwork összeillesztésformái, utalás, rájátszás, folyamatosan fenntartott ismétlődés, visszatérő szövegbetétek alkalmazása vagy a filológiai »szövegromlások« imitációja.” – írja Kulcsár Szabó Ernő.(9) A Bevezetés…-nek nincs fő- és mellékcselekménye, nincs szüzséje, nincs központi témája, nincs a szöveg középpontjának tekinthető fő motívuma – nincs középpontja. Vagy másképpen: bármi bárhol lehet a középpontja, az édesanya haldoklását elbeszélő A szív segédigéi ugyanúgy, mint a Kis magyar pornográfia anekdotafüzére. A szöveg nem valahonnan halad valami felé, hanem minden irányban nyitott. Nyelvek és beszédmódok összjátéka, sokszólamú, aleatorikus mű, amely olvasójából kikényszeríti, hogy beidegződéseit és olvasási reflexeit felülvizsgálva, maga is aktív részese legyen a mű létrehozatalának. Ha az olvasó ettől elzárkózik, nemigen tud mit kezdeni ezzel a könyvvel.

Ebből az irányból (a befogadóéból, aki persze nem valaminő egyszemély) nézve, a Bevezetést akár istenkísértésnek is nevezhetném, hiszen az ennyire nyitott művet fenyegeti leginkább a széthullás, az inkoherencia s az ebből következő totális művészi kudarc vagy művészi infarktus veszélye. A Bevezetés (vagy a Prae)szerű művek a lehető legmesszebbmenőkig személyiségfüggőek; megbirkózni művészi kihívásaival csak a koherens, biztos alapokon nyugvó értékrenddel bíró személyiségek képesek. Ezzel összefüggésben érdemes Szegedy-Maszák Mihály tanulmányából idézni: a Bevezetés „végkicsengésével hagyományos értékek fönntartását erősíti meg, s ennyiben visszafelé tekint, így próbál úrrá lenni a teljes értékviszony-lagosság kísértésén, amely a posztmodern kultúrában hallgatólagos alapigazságnak számít, de a Bevezetés teremtette világban végül nem is minősül elfogadható föltevésnek, noha a könyv alaposan mérlegeli messzemenő következményeit, és rendkívül nehéz küzdelmet folytat velük.”(10) A Bevezetés koherenciáját annak a szöveg mögötti értéktartománynak a koherenciája biztosítja, amelynek kulcsszavai, vagy miként Kulcsár Szabó Ernő nevezi: világképének értékállandói, a szerelem, a haza, anyanyelv, hit, tradíció. Hogy ezek „hagyományos” értékek? Nyilvánvalóan – a magyar irodalom telítve van velük Ady és Németh László messianizmusától kezdve Wass Albert nemzeti romantikus pátoszáig. Esterházy Péter abban az értelemben megy szembe ezzel a tradícióval, hogy megfosztja őket a különféle ideologikumok rárakódásaitól, hogy akarva vagy akaratlanul arra figyelmeztet, ezekért az értékekért mindennap, újra és újra, meg kell küzdeni.
A Termelési-regényt, de főleg a Bevezetést nevezi prózafordulatnak a szakma. Esterházy művészi látásmódjának, nyelvfilozófiájának hatása alól nemcsak az utána színre lépő írónemzedék legjava nem tudta egy darabig kivonni magát, hanem az igényesebb publicisták sem. Ahogy Tandorit követően a líra, úgy Esterházyt követően a próza beszédmódjai váltak minden korábbinál kompatibilisebbekké a világirodalommal.
     
Jegyzetek

  1 Gintli Tibor–Schein Gábor: Az irodalom rövid története. Pécs. 2007. 659. o.
  2 Balassa Péter: Nádas Péter. Pozsony. 1997. 99. o.
  3 Olasz Sándor: Mai magyar regények. Bp. 2004. 148. o.
  4 Olasz Sándor: I.m. 146. o.
  5 I.m. 262. o.
  6 In: Balassa Péter: I.m. 225–226. o.
  7 Kulcsár Szabó Ernő: A magyar irodalom története 1945–1991. Bp. 1994. 172. o.
  8 I.m. 174. o.
  9 I.m. 173. o.
10 In: Olasz Sándor: I.m. 125. o.