Poór József – Vizek hátán, szelek vállán (Részlet)

Amelyben tükröt tartunk az idő elébe, de ez az eszköz sajnos gyakorta ravaszul homályos. Esetenként meg piszkos. Szerencsére vannak született tükörpucolók, akiknek jóvoltából néha többet látunk, mint nézünk. Ki volt Joshua Slocum? Hogy mehetett úgy tönkre, hogy mindenkinek haszna lett belőle?

Előzményként tekintsünk vissza a 19 sz. végi világtérképre. Azt is mond- hantánk, azonos idők burjánzanak e rajzolat színtengerének a mélyén, mint a III. évezred  kezdete világűrkutatási programjainak a zűrzavarában/forgatagában. Amilyen rácsodálkozással minap az ember kilépett a világűr tornácára, ugyanúgy rajzott szét nemrégiben a Földgolyó szegleteibe… De a 19 sz. hajnalán lába még nem érintette a legmagasabb hegycsúcs hóbársonyos sziklatalaját, hajóik bejárták már az összes tengereket, de ember szívében még lángolt a birtoklási vágy, hogy elnyerje az északi- és déli-sark meghódításával járó, az utókor örökzöld medálját. A világ minden talpalatnyi felületén, a víz alatt meg a levegőben is beindult a mindent felfaló ipari burjánzánzás, észlelhető is az általa keltett globalozációnak,  mint a La Manche-csatornában az árapály  harsogó játéka. A mindent a racionalitásért című, majd e megveszekedett kórt terjesztő manifesztáció ellenére vagy éppen tudathasadása jóvoltából 1895-ben egy olyan kezdeményezés csírája talált termékeny talajra, ami lám-lám, nem számolt a profit világuralmával, bizonyítandó – hogy nullapontról (is) megkísérelhető a legnagyobb ugrás. Így állt a fókuszban Joshu Slocum vitorlás hajóskapitány, akit éppen a technika előtörése vetett a porba. Kijárta a  szegénységtől a dicsőségig nevezetű iskolát, melynek az érettségi tétele a tönkremenés túlélése volt, s amit, jó, nem tudatosan, csak ösztönösen, megoldott. Alighanem már ifjú korában pallérozódott meg tulajdonságaiban, hiszen alíg tizenhárom éves korában már eltartotta magát, s úgy látszik, ez a sajátosság a legalkal-masabb előfeltétele volt ahhoz, hogy huszonévesen résztulajdonosa lehessen már az egyik legjobb amerikai vitorlásnak, a Notherm Ligth-nek. Később, mert egyszer fönt, egyszer lent, a piacorientáltság szemszögéből nézve csődbejutott flótásként arra a következtetésre jutott, hogy e sírásra fakasztóan nevetséges helyzetben nincs más teendője ebben az élet nevű szatírában, mint egy kis vitorlással (mint lar pur lar), meglátogatni a világtengerek messziről oly csábító, bár testközelségben egészen másmilyen kikötőit, de ennek megemésztésére is iskola kellett… Ugyan ez a Föld  körbehajózása egyetemének kijárásával járt együtt, de túlélt ő már cifrább helyzeteket, pl. mint kezdő hajószakács – tizenévesen puding által elkövetett álta-lános mérgezés terjesztése gyanújának terhe alatt. Következményeit a hajó személy-zete mégiscsak túlélte, meg Joshua is, amint a hajó gyomrából kipenderítették a gyűlölt szárazföld nyálkás mólójára. Már pelyhedző állú legényke korában is benső szabadsága erővel áldotta meg, ami nem apadt el férfi korának delére sem, amikor állapota iránt kíváncsiskodó felségének kérdésére, hogy hogy van,  őszintén bevallotta, hogy szarul, de büszkén. Igaz, ezzel útjaik egyenlőre mindörökre elváltak, de Joshua a tervre gondolva, így vallott arról (amíg világ a világ, salátára olvasandó) bestsellerében (Vitorlással a föld körül): amikor útra kelésem ötletének gondolata eszembe jut, a pulzusom gyorsabban kezd verni, a léptem könnyűvé válik a fedélzeten, szárnyra kelnék a friss levegőben (vitorlát bontana). Tudom, hogy nincs számomra visszaút. Elköteleztem magamat a jövőnek.

Még mondja valaki, hogy az ember nem hordozza már burokban a maga  jövőjét. Slocum cinikusan pompás elhatározása előtt találkozott egy régi isme-rősével, akinek szíve csücskében ott tündökölt egy ügyes kis vitorlás képe, ami vi-szont fizikai valóságban nem messze a tengertől, egy rét kellős közepén álmodta egy ponyva alatt csipkerózsika álmát. Várt a csodára, hogy egyszer csak jön valaki és életet lehel meggyöngült eresztékeibe, lecseréli korhadt támasztékait, felújítja ami felújításra vár és egy csendes reggelen ismét vízre bocsátja.

– Te vagy az én emberem – csapott Slocum markába az özönvíz előtti bárka tulajdonosa. – Adok neked egy mester beavatkozására szorult hajót ugyan, de megkapsz tőlem mindent, amire csak szükséged lesz tengerállóképességének fel-újításához.

A kézszorítás megpecsételte az alkut, s bár a hajócska kora valójában meg- haladta az egy évszázadot, Joshua Slocum ellenállhatalan lelkesédésének, markos kezeinek és mesterhúzásainak jóvoltából az se volt baj. És az évszakok is lábra kaptak körülöttük: a hajó mellett a víztajték helyett százszorszép meg mezei virágok se szeri, se száma, a fedélzet fölé mennyaszonyi díszbe öltözött cseresznyefa koronája borult, és a hajópítő Noé ősi  erejével, elszántságával és elmésségével hagyta maga mögött az évet. Tulajdonképpen két hajó állt egymás mellett: egyik, ami napról napra fogyott, mígnem megszűnt. Mellette pedig a másik, amelyik az előbbiből születetett. A valamikori Permet (Spray) nevet viselő vitorlás elemei odaadóan és olyan fokozatosan cserélődtek ki, hogy nehéz lett volna megmondani, mikor halt meg a régi és mikor támadt fel maradványaiból az új. Időtlen idők óta íratlan sza-bály a hajóépítők körében, hogy ha például egy Spray nevű hajót teljesen újjá építettek, az újjászülött nevében hű maradt az őséhez és azokután is Spray maradt.

Hány férfit ejtett fogságba egy egész életre a hajóépítés. Úgy, hogy soha nem jutott ki a nyílt vizekre. Mert a látszatra kemény, durva foglalatosságban akár az érzések költői szárnyalása is meghatározó lehet. Sose tudni, miből lesz a sorsalakító erő, mely még nagyobb erőt fial. A hajóépítés nehézségi fokozatát hűen tükrözi, hogy amikor Fa Nándor és Gál József, de akár Kopár István, vagy hogy haza beszéljek, Varsányi Józsi vagy Tóth Laci befejezte vitorlásának megépítését, szentül hitték, hogy tervezett föld körüli útjuk nehézségeinek a felén ezzel már túl is vannak. Lám, lám, aztán hány vitorlást  épített azóta Gál József, hogy Fa Nándit ne is említsem.
Ismertem olyan hajóépítőt, aki két év folyamán nap mint nap átlépte épí-tőműhelyének küszöbét, s miután vízre tette büszke kis vitorlását, mit hoz az élet, meg-vált tőle, mint a csapodár asszonytól. Ő nem a vizeket álmodta. Mégis a következő évben már új hajója építésében találhatta  az ember.
Ismertem olyan vitorlázót, azért legyek pontosabb – ő Rudolfe –, aki negyedik tengeri vitorlását egy alkohol- és drogelvonó program részvevőivel építtette. A soron levő vitorlás Magellán, a zászlóshajó rangját kiérdemelt Viktóriájának a másolata lett. Pár tíz tonna fa…, a harmadik évezredben. A munkálatokban részt-vevő elvonósak, láss csodát, nagy-nagy hűséggel az elhatározáshoz, megszülték a hajót. Elég?

Ő hát Rudolfe (Kreutschneider ), csehoszági születésű és lengyel anyanyelvű világpolgár, aki ezzel a vitorlással és ugyancsak az ő általa készített Polárka vitorlással (azaz két hajó legénységével) az Atlanti-óceán átszelése után a Csendes-óceán habjait túrja valahol Polinézia térségében, miközben én ezeket a sorsokat és sorokat szántom.
Van más: egy pozsonyi börtönőr (azzá lett, hogy azelőtt bűnöző vót…) úgy épített vízi alkalmatosságot, hogy a Pravdából! Egy favázra tűzködte fel a napilapot naponkint, s itatta át acetonos ragasztóval… A Pravda még ezt is kibírta, nem mondanám, ha aztán nem én jártam volna vele egyszer-kétszer a vizeket…
A hajóépítésnek balladája van, és a hajó iránti érzéseknek ára (néha a há-zasság is rámegy). Íme, nyers fordítása egy lengyel vitorlázó krigli társaságában megtett vallomásának:

„Vitorlásodba szerelmesnek kell lenned. Eltekitve attól, hogy az egy Flying Dutchman osztályhajó, Optimist, vagy Europa, vagypedig tengeri vitorlás érvényes TOP hajópapírokkal. Mert ha erre képtelen vagy – így folytatja T–210-es  barátom, a névválasztás az ő elvitathatatlan joga –, kérlek, hagyd az egészet, a siker messzirre elekerül és fenébe a várva várt élményeknek… Mert a hajóddal szórakozni, fog-lalkozni – a vitorlásodnak udvarolni – kell, hiszen nőnemű…  Aki elhanyagolja…”
Barátocskám, az álmokat döngető mérlegel és hasonlít, s aki határozott, s választott egyszer a vízi tündérek sokasága közül, az ha tudja, ha nem, ez lett a végzete! Nyilvánvaló, ha az ember hajójába fekteti „fölösleges pénzét”, két keze munkáját és családja idegeit, akkor az hajó legyen a talpán a vízen. Ezzel végér-vényesen kezdetét veszi a T–210-es által is jelzett állapot, vagy végződik egyszer s mindenkorra. Ugyanis kezdődik a betörés, más néven a szelídítés…
A 210-es megemeli kriglijét mintegy nyomatékul gondolatainak, hogy a hajó, akár csak a csecsemő is, gyermekbetegségekkel cseperedik. A hajó is él, tehát lázad. Ellenkezik. Rakoncátlan? Nem egy vitorlás nagybeteg. Kérdezem hát: megéri mindezt? Aki bólint erre, az csak tudja, miért. És ha még sem, akkor megélheti egyszer, amint esetenkint a vitorlás kilenccsomós sebesség mellett a kívánt északkeleti irány helyett néhány vonással északnak igyekszik „elcsatangolni”. Ez bosszantó lesz. Meg akkor, ha egy kikötő előtti besurranóban tör ki paripádon a szelesség, a kormányoson meg a frász, s a hajó kecsesen ívelő, már-már századok leglegebb stílusát megtestesítő orra előtt vagy negyven méterre a bukóhullámok egy szirt agyarain törnek és habzanak eszeveszettül, s mindamellett még csak keletnek sem törhetsz ki, mert ugyanakkor abban az átkozottul kígyózó csatornában, s abban a szent pillanatban fordult be nagy seggivel egy háromszázezer tonnás dáma, amely ha billent a farán, rólad már csak a kedvesed tud, az is hiszterikusan…. Mégis, át kell surrannod. Mint hajnalok hajnalán egy borgőzös éjszaka után, odahaza az elő-szobában. A hűséges hajó úgy tartja az irányt, mint odahaza a holtbiztos alibi. A te hajódat a tű fokán is átvezetheted. Tehát a kérdés: megéri?! Hát nyúlhatsz-e sze-retet nélkül vitorlásodhoz? Szenvtelen ember sose tanul meg bánni vele. Ellentétje nem röstelli felnyitni a bölcs könyveket, leporolni a logarlecet  (miket mondok itt) meg a zsebszámítógépet, és ha kell, miért ne, megműti a hajót. (Jajjajajj! – vitorlák-ra ható erők támadáspontjai szelídüljetek, nyughassatok, mert hozzátok szállok… ), s meglazítja a merevítő kötélzetet, állít az árboc dőlésszögén, miáltal „engedelmes-ségre” bírja a vitorlákra ható erők kifutását, s bírja engedelmességre a vitorlákra ható szelek súlypontját… Mert ha a hajó betegsége abban nyilvánul meg, hogy a kívánt irány helyett oldalszelezve a szél torkába vágyakozik a kis édes, de nyílegyenest, s az ember fiát gyakori ellenkormányozásra készteti, amivel csak fékezi a sebességet… – láss csodát, ezáltal lerázza nyavalyáit, mint kutya szőréről a bolhát, s beáll  a harmónia, a nagy összhang  (laterális súlypontja – bűvölődzik közben T–210-es) és a szél által meghatározható a hajó tömegéből adódó súlypontok egy-máshoz való viszonya, mint ifjú párok esetén, ezekután sok mindent elbír majd.

Műti hát a hű vitolázó és szelídítgeti a vitorlákat, kötélzetet, súlypontokat, s a „kórterem” mögül csak úgy csalogatja, vagy ha kell, hűsíti az ember képzelőerejét egy kívánatos parti szél, legyen esetünkben a brísa, ami, ha jól veszed az irányt, a kora tavaszi csillagkép hatszöge szikrázó Szíriuszának, néhány óra alatt kirepít a Dardanellák felé, még odasüvegelsz Tekirdagnak, ugye Rodostónak, s észre se veszed, illetve már későn, amikor nyakadban az első vödörnyi jeges lé és fogvacogtatva felordítasz: Éljen a vitorlázás!?…

Ajánlatos hát T–210-es gondolatainak megszívlelése, tanulsága, hogy a viharban vitorlázva kell és lehet menekülni (ugye ez ismerős otthonrul…). Nem titok, így lengyel barátom, a hajónak egy egetrengető jó tulajdonsága van még a sze-retővel szemben is: hallgat! Mert tudjuk, mit tud elrontani még az a legbájosabb is, aki csak akkor hallgat, amikor lélegzetet vesz. Aki megmondja azt a leg-nem-odavalóbbat. Ugyan T–210-es tompa hangon közli, hogy erről ugyan ő sokat nem tud, inkább csak hallott efelől a helyszíneken történő ismeretszerzés helyett, mert ellenkező esetben a felesége „szakrametomosan” (ezt magyarul is egészen jól eltudom képzelni) tisztázná véle… A lényeg, ahogyan T–210-es velősen, szabatosan kimondja, a hajó hallgat!
/…. /.- /.-../.-.. / —. /.- / – /: ez a hallgat szó betű szerinti kikopogtatása, illetve akár fényjelekkel való kifejezése felvillantásokkal. Dermesztő a víz tompa moraját hallgatni, ha a szemközti hajó jelzésünkre hallgat. Újból próbálkozunk kézi villanylámpánk (vagy műholdas inci-fincink) igénybevételével: / .-/.-/.-/ : ez a sürgető jel, s szemet meresztve várjuk a megnyugtató hunyorgást: _ .-./ .-. / , ami afelől biztosít bennünket a végén, hogy OK OWER! Mert ki nem találkozott T–210-sek által képviselt vitorlázó tipusokkal, könnyedén merülhet nagy hallgatásba a vizeken. S amiként hallgat a hajó, a felhő, az áramlás, értse ám annak néma szavát mégis a kor-mányos, ha jót akar. Igen, az ember elbeszélgethet ezekkel a néma leventékkel, mint pl.: kerek felhő emelkedik, Cumulonimbus közeledik, függőleges, kupolaszerű, s  illanik belőlem a derű. Hogyne, a Cumunolimbus zivatar, zápor előjeleként megjelenő, nagy tömegű, függőlegesen fejlett  felhőtípus, amelyet szélélénlülés és vihar követ. Vagy másfajta jelentés vagy jelenés: ama változás, kapitány uram, mit pirkadat fényétől parancsszavadra a szél irányváltásában megfigyeltünk, óramutatód járásával ellentétes. Őrvendj hát, jó Urunk, mert ez az idő javulásának jelét vettük ezzel. A levegő páradús, a látási viszonyok gyengék, előrelátásunkat kérlek, vedd megalapozottnak (tudhatjuk, mi történik, ha a szél és a pára meggondolja magát…).
És ha a szél és a pára meggondolná magát, használjuk fel röpke időre a javuló látási viszonyokat, s mielőtt zengő viharfióka kavarná föl az öböl vizét, álljunk meg egy kikötő kapitányságának vezérlő toronyhelyiségében. Nézz le velem a tájra, nézz végig a hajók során. Megannyi (ál)arc. Ott a cölöpmólónál egy ősdi kutter, azt hinné az ember: muzeális érték. Az ám. Ötvözet, vagy rongyrázás? A hajó vízből ki-álló része még az őskövület, de a törzs víz alatti részének aerodinamikus vonalai számítógép tervezőprogramjai egyikén  hancúroztak egykoron. Egyre több „őstípus” hajó járja a vizeket, a régmúlt nosztalgiáját keltve életre a technika segítségével, s amikor a szabad ember szomjúzván a mindenség csordultig teli poharára, sportját, a világba járás illúzióját alakítja rendületlenül.
T–210-es említi, a vitorlás „make-upját”, az ember lelkének tükörképét. A te hajód a te életed – így gondolta T–210-es is.  A hajód az életed, jár még az eszemben napok után is, s így birtokomban már az általánosabb értelmezésben a köznapokra is alkalmazható képlettel, tovább is állhatnék. Ám előbb még ki kell számítanom önmagam laterális súlypontját, hogy összhangba hozva az élet támadáspont-jaival rátalálhassak a passzátokra… (mert juthatott is szóhoz T–210 -es mellett az ember).
Mintha elkanyarodtam volna Joshua Slucomtól és lám, e könyvecske fantom poétája, pecsétnek beillő őrült soraival emlékzetet rá sajátságosan:

        Szeme – szikéjét
        a madár testének szegezte
        határozott mozdulatokkal
        mintha naplóban
        lapozna

        mintha közben
        metszene
        izmokat, szöveteket
        elovasott visszamenően
        éveket, ezreket

        s kihűlni látta nyomát
        a madár szívében
        a tűzgolyónak
        a Földnek

        megszületni a szürke
        állományban a jelét
        a tűztenger hamvából nőtt
        szigeteknek

        odébb rátalált
        még meleg
        lenyomatára
        az ősfészeknek

        ahova a testnek
        csírájában bújkáló
        GPS processzora

        hozza
        viszi
        majd időtlenül
        marasztalja
        az ősöket
        és az örök ifjakat
        míg a Földön
        valaki szomjúzza
        az ösvényre térés
        vértisztító zarándoklatait.

Nekivágott hát Slocum a tengereknek, mint az albatroszok a levegőóceánnak. Aztán jól megcsinálta, mondhatnánk, s igaz is, fenemód élvezte tettének módját. Ezzel nézzünk utána, e kaland (ami attól egyszerre több és kevesebb) miként vetette ki árnyékát a huszadik századra egyik változatában:
… kifújt szelek járnak, ereje 3 Beaufort fok,  irány 157,  megtűri, hogy a hajó minden ponyváját felaggatva (grot, génua és néhány pelenka) ügessen dél-délkeletnek. Krenko, a kapitány, civilben (jaj) könyvelő, háttal az útiránynak az önműködő kormány csapszegét reparálja és szidja gyártójának minden ősét, a fe-délzeten máskülönben árva lelket sem látni – és most!
Most ebben a pillananatban részességet kérünk az utazásból és nyomába szegődünk az Égei-tengerre vetődött prágai vitorlásnak.
A férfit a tegnaptól itt felejtődött hullámos állapot (csak nem döghullámok)  dűhíti, s igyekszünk megőrizni nyugalmunkat. Megkockáztatotom, nyomasztó, ipar-kodunk bátraknak látszani. A kabintetőről szétáradó kötelek zűrzavaros látványa nem túl bizalomgerjesztő, s a kötelek szálonkénti nevének megjegyzése a reménytelenség látszatát kelti, kész talány a szorítók, terelők, csigarendszerek és csörlők rendeltetése, ami mások szerint elmés találmányok darabjai. A férfi, érdekes, tudja és bírja e zűrzavar rendszerét, úgy nyúl egy kötél után, mint a versenyzongorista a felső C után, és jól vettük észre, ha valamit megfeszít, akkor utána valami lazul, igaz, néha csak az izmai vagy az idegei. (Hé! Ki vonta be azt az orrban röpködő sár-kányt?) A férfi pillantása végigszalad a kabinajtó oldalán a megannyi zsibvásári műkincs, illetve zsákmány látványán, százéves vekkerekkel a versenybeállítható műszerek oszlopán.
– Küldheted – kiált le Krenko a kabinba az asszonynak, s a lejáró keretében felbukkanik egy reneszánsz festményről itt felejtett aranyfürtű gyerekfej…   
– Ide hallgass – azért utánanyúl a fedélzetre kapaszkodó, imbolygó emberpalántának, mielőtt lebukfencezni készülne –, hanyas szél?
Az angyalka a hullámokra füttyent, tudománya a kisujjában. – Ha megtörnek a hullámok? – egészen a zanyja.
Kiszól a zannya. – Hadd már, kapitány!
A  gyerek, most pontosítunk, a kislány, most teljesen szerelmes apjába. – Öcsi bekakált – közli bizalmasan.
– Megint beszarott? – hüledezik az ő királyi…
– Nincs az a szijén, melyik eltéjítené – így a kislányka magának és megbocsátja apja elszólását.
– Négyre Rodoszban leszünk – mondja erre az ő kapitánya.
– Akkor kikereeesem az A-betűset –, de apja hallgat. – Akkor a J-ét!
– A C-ét, a C-ét, tudod, a C-ét – röpül az anyai trillala a kabinból.
Angyalka arca beborul.
– Nem kell pilot – inti le őket a kapitány a C jelzőzászlóra gondolva, kellenek a fenének a jelzőzászlók. Figyelnek is erre. Nem először érkezik Rodoszba, fél órája, hogy kapcsolatba lépett a rodoszi kikötő rádióállomásával. A hetes mólót jelölték ki számára – ower –, zárták unottan a beszédet.
A kabinajtó keretében végre megjelent a fiatalasszony desifrálásra várakozó tekintete. Karján berregő Öcsivel… Ő másfél évvel korábban kezdi az Utazás Iskola előkészítő osztályát nővérénél, még nincs három. Igaz, beszarik, gondolja Kren-ko, de mégis csak, utána ő a második férfi!
Az első férfi átadja a szolgálatot az első asszonynak, veszi karjába a második férfit, aki verekedést provokál, s eltűnnek a kabinajtóban.
Odafenn kiteljesedik a női vezetés, angyalka biztosítókötelének karabinját rákattintja egy vasazásra.  – Sose keni meg eléggé – így anyjához. – Hát a csúszókat – mutat előre az orrvitorla sínjére.
Megint odamenne a hajóorrba, nézik közben egymást a nők. – Felhúzzam a ballont? – kérdezi anya, mert a lányka odavan a pillangószínektől.
Angyal megrovóan néz vissza, lemegy a kabinba, zsiradékkel tér vissza.– Valakinek csak meg kell kenni!
Anyja maga mellé ültetné. – Rodoszban elmegyünk egy palotába – figyel közben az asszony csíkra húzott szemmel és mesél és  köteleket dolgoztat. Angyal végre hozzábújik, karjaiban rongybaba. Aztán egy percre a mami ölében. – Rodosz-ban tudod – simogatják ekkor a rongybabát az angyalujjacskák – a palotában él egy olyan, de olyan öreg király, mint a kapitány horgonya és egy nádszálkisasszony, még kisebb mint te vagy… – és a hajó föl, hajó le, hajó oldalra. Ritmusában szik-rázik a nyomdokvíz tükre, fület sértő a sirályok rikácsolása…
– Apus! – csap le a kabinba angyalka trillája – istenuccse megtörik a víz!
Az asszony megkeresi azt az egy megtörő hullámot, amit angyalka megtalált.   Krenko csak egy mondatot vet a hajónaplóba: felhőalakzat, alto cumulus, légnyo-más 1007, emelkedő. Berregő Öcsi nekifog hemperegni, ahol éppen sikerül. Két biztosítőkötél tartja pórázon, fogainak is ellenállnak. Ekkor vágja felé a nagy ember a nyulat. A nagy ember jó ember. Hangos, de jó. A jó hangos nagy ember egy bőrtasak után nyúl. Az asszony kikészítette a belépéshez szükséges iratokat. Pittyeg az echoszonda. A mélység… Órája szerint két perc múlva a soros időjárás-jelentés… Kinéz a lejáró kereten, pillantások ütköznek. – A kapitánynak alszik a szeme – mondja feléje angyalka. A láthatáron sok kis pont, ugrik fel az asszony, mint őz a bokorból. Krenko a feljáró nyílásán felnéz az árboc szálingrúdjára,  az I – jelzőzász-ló pattogására. Látja a kontrolltájolón, hogy a hajó a megadott útiránytól nyugatra tért. Ezek az asszonyok, ő rá se rántott volna, konstatálja az őrség manővereit. Felkászálódik a második férfival egyetemben a fedélzetre. – Akartak valamit? – bök fejével oldalra a bárkák felé.
– Hálót vontatnak.                      
–  Maradok – szedte össze magát, az angyalkák mellé fészkelődött berregő Öcsivel, akinek szuszogása szaporán feleselgetett a vitorlás zajaival…